Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Annyira intim, hogy már tökéletes

A hét lemeze: All Melody | Nils Frahm

GettyImages-558226301
Aki régóta olvas minket, bizonyára tudja, hogy kritikáinkban viszonylag ritkán adunk maximális pontszámot egy-egy albumra, most viszont újabb kivételes pillanathoz érkeztünk: vendégszerzőnk, Iamyank úgy vágta rá a tíz pontot Nils Frahm új lemezére, hogy öröm nézni. Mi pedig megmondjuk, milyen lett a No Age, a Machine Head és a Club 8 új albuma.

Nils Frahmot elsősorban zongoristaként szereti definiálni a sajtó, de annak ellenére, hogy valóban ez a hangszer áll a gondolkodásának központjában, ha ennyivel próbálnánk körberajzolni, pont azt hagynánk ki, amitől igazán különleges alkotó. Az életművére folyamatosan jellemző a játékos kísérletezés és a műfaji keretek teljes figyelmen kívül hagyása. Zenéje egyszerre hat ránk klasszikus, könnyű és elektronikus zeneként is.

A költséghatékonyan sorozatgyártott, mesterséges termékek mértéktelen fogyasztásának és a virtuális élet korában Nils Frahm igyekszik rámutatni az apró hibák és a pillanat fontosságára a tökéletesre polírozottsággal szemben.

Ha egyetlen szóval kellene definiálnom, az a valódi lenne. 

Az elmúlt több mint egy évtizedben megjelent lemezein folyamatosan utolérhető az egyik általa is sokat emlegetett alapelv, miszerint igyekszik minimalizálni a hallgató és közte lévő úton a mesterséges, digitális eszközök használatát. A zongora felvételei a klasszikus zenékben megszokott fényes, tiszta, monumentális hangzás helyett bensőségesek, zajosak, életszagúak. A Felt óta szinte védjegyévé vált, a szomszédok miatt letompított zongora bensőséges karaktere, az Olafúr Arnaldsszal közös Trance Friendz kollablemezen pedig megmutatta, hogy felvételbe belenyikorgó padló vagy épp a lélegzetvétel nem hiba, amit el kell tüntetni, hanem az előadás, így a hallgatónak szánt élmény, fontos része.

Az évek során egyre nagyobbra duzzadó stúdiója 2 évvel ezelőtt új szintre lépett: a berlini Funkhaus Saal 3-t vette birtokba és mint arra már számíthattunk, ez végül nagy hatással volt az All Melody hangzásvilágára is. Az 50-es években épült feljátszóteremben nincsenek ügyfeleket meggyőzni kívánó luxuskanapék, billiárdasztal, PlayStation. Minden részlete kizárólag a hangzás érdekeit szolgálja, nem véletlenül esett rá a választás. 

Ennyire csodás

Index.hu: 10/10

Pitchfork: 7.8/10

PopMatters: 8/10

The Line of Best Fit: 9/10

Drowned In Sound: 10/10

Bővült az eszköztár is: a már jól ismert zongorák és analóg szintetizátorok, szalagos effektek mellett Frahm saját tervezésű orgonája nagyobb szerepet kapott, mint eddig bármikor korábban. Olyannyira, hogy minden józan érvet mellőzve annak ellenére is magával viszi a turnéra, hogy minden egyes helyszínen egy külön helységbe kell berendezni, hogy az érzékeny mikrofonjai ne a színpadi zajt vegyék, hanem tisztán az orgonáét. Így végül a nézők nem is látják a hangszert. Viszont hallják, és ez ezek szerint mindennél fontosabb számára.

Itt viszont még nem ér véget az újítások sora: a lemezen visszatérő elemmé vált a kórus is, amit Frahm érezhetően egy monumentális hangszerként használ, dalszöveget továbbra is hiába keresünk. Emellett több alkalommal hallhatunk fúvósokat is, amik tökéletesen szólják be a tereket. 

A szó azon értelmében beszélhetünk ambient lemezről, hogy a hallgatót tökéletesen belehelyezi a berlini stúdió akusztikai terébe. Annyira valódi a hatás, hogy ha élő felvételnek mondanák, simán elhinnénk. A lemez térérzetének kialakításához nemcsak a feljátszóhelység hangzását használta, hanem olyan különleges környezetekben is rögzített hangokat, mint például egy kiszáradt kút.

A természetesség, részletesség, emberközeliség koncepcióját támasztja alá az is, hogy az olyan kiemelt hangszereket, mint a zongora vagy az orgona, rendkívül közelről hallhatunk, az összes apró mechanikai zajával együtt. Ez az egyik esszenciális pont, ami miatt érdemes odafigyelve meghallgatni az All Melody-t, ugyanis

a manapság megjelenő lemezek között ritka az ilyen intim hangzásvilág.

Ennek azonban ára van. Annak ellenére, hogy a hangmérnökei figyelmeztették, hogy az elfogadott sztenderdektől eltér és nem elég hangos a lemez, Nils Frahm szigorúan tartja magát az elképzeléseihez, nem köt kompromisszumot ebben sem.

Nils Frahm: “My mission in making music is helping people listen to themselves” | Pianos | Yamaha Music

By blurring the boundaries between genres, Nils Frahm is a true pioneer of modern piano music and inspires a worldwide audience with his compositions. Watch his intriguing and visually gripping interview. #YamahaPianos Full interview here: https://youtu.be/eF1zuaANzlE

Közzétette: Nils Frahm – 2018. február 9.

"Túl sokan félnek attól, hogy nem férnek bele valamilyen keretbe. Én ettől soha nem féltem" – mondta a Billboardnak nemrég Nils Frahm, aki több interjúban is említi, hogy az a célja, hogy a hallgató elmerüljön a pillanatban és figyeljen a gondolataira. Hogy ezt eléri-e, azt mindenki döntse el maga, de egy odafigyelve hallgatós esélyt mindenképp érdemes adni neki. Egy igazi élő, lélegző album. (iamyank)

Ezeket hallgattuk még a héten:

No Age: Snares Like a Haircut (8/10)

Amikor gimis voltam, reggelente, valamikor 7:50 és 8:00 között, szinte menetrendszerűen estem be az iskolakapun, majd a No Age számaival a fülemben végigvágtattam a folyosón, lekúrtam a táskám az asztalra, és villámtempóban lemásoltam a matekházit a padtársaméról, aki nagyjából ugyanolyan hülye volt a számokhoz, mint én, de legalább vette a fáradságot. Az érettségim óta azonban eltelt tíz év, ahogy a No Age második lemeze, a Nouns óta is. Utólag persze sok mindent másképp csinálnék – például egy picivel több energiát fektetnék a matematikába –, de a No Age iránti rajongásom nem adnám semmiért.

A gimi után aztán kétszer láttam zenekart (előbb külföldön, aztán itthon), és közben nemcsak én nőttem fel, hanem ők is. Dean Spunt és Randy Randall duója a 2013-as An Object után elhagyta a Sub Popot, a Spin januári interjújában pedig arról beszéltek, hogy így harminc felett már a turnék is egészen mások, mint huszonévesen: akkoriban ha véget ért egy, nem volt különösebb kedvük hazamenni, simán ráhúztak volna még hosszú hónapokat is akár, viszont így feleséggel és gyerekkel nemcsak az otthoniakkal váltott telefonok száma nőtt, hanem a honvágyuk is. A No Age tehát felnőtt, és ez tök jó.

A zene első hallásra nem sokat változott, ugyanannak az ambient punknak hat, mint amit mondjuk a Nounson is hallhattunk. És bár azóta eltelt tíz év, a No Age nem megöregedett, hanem inkább beért annyira, hogy már ne zabolátlannak tűnjön, hanem egészen tudatosnak. Ott van például a Secret Swamp című szám, ami úgy húz, mint a Hüsker Dü, az intrószerű címadó szerzemény (ami a közel 4 percével intrónak talán hosszú lenne, és egyébként is a lemez közepén van), vagy a spanglizós Squashed, ami bizonyára nem véletlenül tart pont 4 perc 20 másodpercig – de most tényleg nem csúcspontokat nevezek meg, hanem csak kiragadok néhány momentumot. A Snares Like a Haircut egyszerre artsy és kőegyszerű, álmosan bágyasztó és darálva élénkítő, vagyis pont olyan, mint az a No Age, amelyikbe a gimi alatt beleszerettem, csak még jobb. (kovács d.)

Machine Head: Catharsis (7/10)

MachineHead-Catharsis

Látva a rajongók és kritikusok egyik felének dühét és felháborodását a többiek rajongása mellett, azt lehetne mondani, hogy "fennállása legellentmondásosabb lemezét adta ki" a thrash metal egyik legnagyobb együttese, a Machine Head. De ez nem lenne igaz, csak így: a thrash metal egyik legnagyobb együttese, a Machine Head már megint egy olyan ellentmondásos lemezt adott ki, mint korábban már többször is. A huszonvalahány éve a semmiből két döbbenetes erejű mesterművel berobbant együttes már az ezredforduló környékén is új utakat próbált keresni, részben-egészben válaszként a hirtelen jött népszerűségre, és dacos tiltakozással reagálva a rajongói elvárásokra. Aztán a The Burning Red és a Supercharger rap/nu metalja után tényleg meg is találták az új utakat, amik amúgy egész más irányba vittek, mint amerre az a két, legalább ugyanennyire ellentmondásos fogadtatású album elmerészkedett.

És a Machine Head ezen az új irányvonalon aztán négy lemez után megint elért a falig, ahonnan valamerre muszáj volt elkanyarodni. A Through the Ashes of Empires egy kicsit még tapogatózva vázolta fel a hosszabb, a zsigeriséget már precíz komponáltsággal keverő, nagyon átgondolt, a műfajhatárokat folyamatosan feszegető számokra épülő új stílust, aztán a The Blackeningen és az Unto the Locuston már több, a MH klasszikusaihoz méltó, zseniális mestermű akadt, míg legutóbb, a Bloodstone & Diamondson már az érződött, hogy legközelebb már vagy elmennek a túlzások felé, és belefulladnak önmaguk túlzottan komolyan vételébe és az epikusságba, vagy megint valami újnak kell jönnie.

És pont így lett: valami új jött, vagy legalábbis már látszik valami újnak az ígérete. A Catharsisnak minden pillanatán érződik, hogy egy útkereső együttes lemeze. És ettől még akkor is baromi szimpatikus az egész, ha vannak is rajta olyan dalok, amelyek alatt az ember keze önkéntelenül elindul a számléptető gomb felé: szimpatikus, ha egy együttes felismeri, hogy újításra van szüksége, és szimpatikus, ha magasról tesznek mindenféle elvárásra, és akkor is azt játsszák, ami az adott korszakban épp jön belőlük, ha nyilván pontosan tudják, hogy a rajongóik egy része legszívesebben leköpné őket érte.

És ez még akkor is jó, ha ebből végül egyetlen mestermű sem születik.

A Catharsis háromféle számból áll össze. Egyrészt az útkeresés olyan egyértelmű bizonyítékaiból, amelyek remélhetőleg arra lesznek tökéletesek - mint a Supercharger röhejesebb linkinparkoskodásai -, hogy rájöjjenek, na ebbe az irányba semmiképp sem szabad elmenni: ilyen a saját fontoskodó meghatottságának krokodilkönnyeit nyelő, bugyuta Bastards, a saját epikusságának nagyszerűségétől elcsukló hangú, de közben azért sokszor tökös Catharsis, vagy a valamiféle rap-operába oltott, példázatszerű Triple Beam. Másrészt az olyan számokból, amelyek tulajdonképpen nem túl eredetiek, de elég jól összefoglalják a Machine Head eddigi huszonnégy évéből mindazt - energiát, egyszerre groove-os és punkosan dühös thrashtémákat -, amik miatt a legtöbben szeretik őket (ilyen pl. a Volatile, a Psychotic és még jó pár másik). Harmadrészt pedig azokból a dalokból, amik bár részben szintén az ismert stíluselemeket ismétlik, de közben a kísérletezés is hozzájuk tud adni valami újszerűt, legyen szó akár vonósokkal kísért suttogásról és dallamos énekről (Heavy Lies The Crown), akár a rap lendületének és szóköpködésének elmetálosításáról, meg a különféle szokatlanabb prüntyögésekről a háttérben (Kaleidoscope).

És mindez van annyira izgalmas, hogy az ember az első hallgatás után újra meg újra meg újra végig akarja hallgatni a Catharsist. De annyira már nem, hogy ha az utolsó hangig pontosan megismerte, akkor, akár egy-két év múlva majd pont ezt akarja feltenni az életműből. Inkább olyan ez a lemez, mint egy útelágazás, amely lehet, hogy jó irányba terel - ez egy-két lemez múlva kiderül -, de nem arra fogunk emlékezni, hogy önmagában milyen volt, csak arra, ahová aztán eljuttatott. (Kovács Bálint)

Club 8: Golden Island (7/10)

Ha valaki még sosem hallotta a svéd Johan Angergård már húsz évnél is régebbi zenekarával, az ne a Golden Islanddel kezdje. A Club 8 hosszú évekig olyan zenét játszott, ami ha ital lenne, akkor mézes fahéjas tea lenne: twee pop skandináv hangulattal, olyan, amire pulcsit kell húzni, meg begyújtani a kandallót. Maga a Hygge, mielőtt még mindenféle  lifestyle oldalról ez nézett volna velünk szembe. Aztán az amúgy is mindenféle műfajban szívesen marhuló Angergård elkezdte vetésforgóként cserélni a zenekar stílusát, csinált afropopot (The People's Record), hideg szintipopot (Pleasure), és most, 2018 elején meg csinált egy, ehh, nem is tudom, new age albumot? Olyasmit, amiből 1-2 szám felférne a kilencvenes évek Pure Moods-válogatásaira is, ütemek alig vannak,  Karolina Komstedt énekesnő alig vokálozik, néha a legfurcsább pillanatban bejönnek torokénekesek, néha óceánhangok, az egész nagyon zavarbaejtő, de igazából nagyon jó is. Én nagyon bírom ezt a fajta zenét, ami egy nemlétező trópusi paradicsom aláfestése akar lenni, ahol valami miatt a parton tuvai énekesek is gyakorolnak. Az egésznek van egy szépsége ettől a patchwork-kultúrától, és én ezt nagyon tudom értékelni. (klág)

Ne maradjon le semmiről!