Mi lenne velünk a nyolcvanas évek nélkül?

GettyImages-824152908

Több mint tíz évvel a Kids és a Time to Pretend után végre újra egy nagyszerű lemezzel jelentkezett az MGMT. Camila Cabello jól tette, hogy kiszállt a Fifth Harmonyból, a Fall Out Boy megpróbálta újragondolni a hangzását, de kár volt, az Ektomorf pedig nem lépett ki a komfortzónájából, pedig igazán megtehette volna. Ezeket hallgattuk mostanában.

MGMT: Little Dark Age (8/10)

4eebd3318d0f8c356e24e1313bf454ec.1000x1000x1

Kicsit sem jellemző rám, de az előző télen, egy finoman szólva sem józan hajnalon, az utcán állva a telefonomról raktam be az MGMT The Youth című számát (amelyik a Kings of Summerben is felcsendül), hogy aztán a barátaimmal a részeg ember szentimentalizmusával dünnyögjünk és dülöngéljünk rá a hidegben. A szívemben meleg volt (a dal miatt), az alkohol fűtötte az átfagyott porcikáim, és az Oracular Spectacular után tíz évvel tényleg csak azt sajnáltam, hogy a legtöbben nem erre az MGMT-re emlékszünk, hanem arra, amelyik a Kidset, az Electric Feelt és a Time to Pretendet a világra szabadította. Természetesen semmi bajom ezekkel a számokkal, csomó tök jó emlékem fűződik hozzájuk, de valahogy jobban szeretem a zenekar alulértékelt arcát, a kevésbé direkt slágereiket, amik viszont nagyon is slágeresek a maguk módján.

Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser negyedik nagylemeze pedig tele van ilyenekkel, mindjárt az első single, a címadó Little Dark Age is meglepően visszafogott (és sötét) volt, de egyáltalán nem rossz értelemben, sőt. Azt már nagyjából mindenhol elmondták/megírták a lemezről, hogy

a MGMT úgy megfürdött hozzá a nyolcvanas évek popzenéjében, amennyire csak nem szégyellt.

És az MGMT sosem volt túl szégyellős zenekar, mittudomén, már a Time to Pretendben is párizsi heroinozásról énekeltek. A duó ráadásul olyan szakértőket is bevont az album munkálataiba, mint Ariel Pink, Sébastien Tellier vagy Connan Mockasin, akik mindannyian nagy kanállal merítettek a nevetséges frizurák és válltöméses zakók évtizedéből.

És hogy mi sült ki ebből? Egy iszonyatosan szórakoztató album, ami minden nyugtalanítóságával együtt úgy hozza el még ebben a mocsok februárban is a fülledt nyáresti bulik egymás feneke alá kavarós hangulatát, hogy közben megtartja a zenekar régi, neopszichedelikus és merészen furcsa arcát is. Az MGMT tehát két finoman szólva sem emlékezetes album (a 2010-es Congratulations és a 2013-as MGMT után) után végre kijött egy olyan lemezzel, amin nagyon könnyű rajtamaradni, és ami simán van olyan szórakoztató, mint a sikernek megágyazó Oracular Spectacular. Pedig, istenem, hol van már az a nyár, amikor az MGMT-koncert hírére ellepték a Szigetet a hajukban (mű)virágkoszorút viselő lányok? (kovács d.)

Camila Cabello: Camila (6/10)

CamilaCabello Camila FNLv2F 5x5 hr-152127798

Az X-Faktor amerikai változata nem volt különösebben sikeres, de egy dolgot mindenképpen köszönhetünk Simon Cowell műsorának: a Fifth Harmony nevű lánybanda megalapítását. Nincsen túl nagy túltengés az ehhez hasonló csapatokból, így egész komoly sikereket értek el, de egy idő után világos lett, hogy Camila Cabello néhány fokkal tehetségesebb a másik négy énekesnőnél, így nem volt annyira sokkoló, mikor 2016 végén bejelentette: kiszáll és inkább egyedül folytatja. A munka szinte azonnal megindult a dalokon, és azt jelentették be, hogy a bemutatkozó album The Hurting. The Healing. The Loving. címmel jelenik majd meg. Úgy tűnt viszont, hogy eredetileg ismét ráhúztak volna valamit, kívülről, ahelyett, hogy a személyiségére, illetve a kubai származására koncentráltak volna.

Szerencséjére elkészült a Havana, amit a magyar rádióhallgatóknak sem kell bemutatni, mert továbbra is mindenféle lista dobogóján ott szerepel, és nem telik úgy el nap, hogy ne játszanák le néhányszor. A nem várt siker miatt inkább eltolták az album megjelenését, újraszabták az egészet. A januárban végül már csak Camila néven megjelent albumnak ez határozottan jót tett, de mintha így is kellett volna még egy kis idő, hogy a tetemes produceri csapattal megtalálják mi is pontosan az a stílus, ami a legjobban áll a még mindig csak 20 éves énekesnőnek.

A kezdő albumon nincs másik, a Havanához mérhető sláger, de van még néhány, ahol a karibi hangzás és a spanyol dalszöveg visszaköszön, például az Inside Outon vagy a She Loves Controlon. Ezeken túlmenően viszont olyan, mintha azt próbálgatná, hogy melyik, egyébként konvencionálisabb pop állhat még jól neki. A Never Be The Same-et néhány évvel ezelőtt még Charli XCX adta volna elő, az Into Iten Carly Rae Jepsenhez kerül vészesen közel. Vannak lassú balladák a csalódást okozó barátokról, meg az elmúlt szerelemről, meg boldogsággal teli táncolos számok, viszont

nincsen egység, ami összefogná az albumot.

Az viszont biztos, hogy Camila Cabello remek döntést hozott, mikor szólóra váltott, mert biztosan nem a Havana lesz az egyetlen dal, ami miatt a rádiók kedvence lesz. (fega)

Ektomorf: Fury (6/10)

1000x1000

Legalább tizenötször végighallgattam már az Ektomorf új lemezét, de egyetlen igazán maradandó témára, riffre, verzére, szólóra sem emlékszem belőle. És akármennyire is negatív kritikának hangzik ez így, valójában legalább ugyanannyira megvan benne a dicséret is: az sem véletlen, hogy a megjelenés óta eltelt időben volt kedvem meghallgatni tizenötször. Pláne, mivel egy olyan együttesről beszélünk, amelyből pár hónapja a frontemberen kívül minden tag kiszállt, és mindenki helyére új zenészek érkeztek: simán belefért volna az is, hogy a Fury egy szétesőfélben levő zenekar legrosszabb lemeze legyen.

De egyáltalán nem így lett. Magyarország leghíresebb metálzenekara, az Ektomorf - amely már háromszor turnézott Amerikában, de fő fellépőnek hívják a világ nagy metalfesztiváljaira is - inkább csak egy olyan “tipikus sorlemezt” adott ki, kiemelkedően jó és kiemelkedően gyenge dalok nélkül. Nincs egyetlen szám sem a rövidke, alig félórás albumon, amit rosszabb lenne hallgatni a többinél: teljesen rendben vannak a groove-ból most egyértelműbben thrashbe átment témák, abszolút hozzák azt a szintet, ami miatt bármelyik Ektomorf-rajongó szereti az együttest, megvan bennük az energia, és ha az ember tényleg odafigyel az elsőre (és másodikra és még harmadikra is) kicsit egybefolyó számokra, igazából minden dal jól van megírva, dobtémákból még szokatlanabbakat is találni, a gitár és Farkas Zoltán éneke meg pont olyanok, mint egy jobb Ektomorf-lemez közepes dalaiban.

Csak az az eredetiség, azok az ötletek hiányoznak teljesen, amelyek olyan jóvá tették mondjuk a Destroyt vagy az I Scream Up to the Sky-t, meg az összes kiemelkedőbb számukat azóta. Mintha az egész lemez azt illusztrálná, milyen is az Ektomorf komfortzónája. Nem rossz hely, de azért jó lenne néha kilépni belőle. (Kovács Bálint)

Fall Out Boy: M A N I A (5/10)

7469c896884706fb79254fe00f98d870.1000x1000x1

A Fall Out Boy a kétezres években még emós, punkos pop bandaként lett ismert, amiből nem volt egyszerű kitörni. Egy kis időre meg is szűntek, de aztán úgy döntöttek inkább kicsit aktualizálják a hangzásukat, és nekifutnak a dolognak még egyszer. Az azóta megjelent albumok erről az útkeresésről szóltak meg arról, hogy hogyan csináljanak népszerű gitárzenét, amikor azok már évek óta nincsenek igazán divatban. A Mania különösen nehéz szülés volt, az eredeti dalok nagyrészét ki is dobták és elcsúsztatták a megjelenést. Végül ebből egy olyan album lett, amin a megjelenő hatásokat komoly teljesítmény egyáltalán felsorolni is. 

Az EDM-et a legkönnyebb kiemelni, mert az van a legtöbb dalban, és az, ami igazán felismerhetetlenné teszi a dalokat. De ezenkívül van kis R&B-s és reggae-s hatás is, a fütyülős tropical elemekről nem is beszélve. A kavalkádon nem igazán sikerült újjá lenni és a dalok akkor élvezhetőek a leginkább, amikor a legkevesebb egzotikus elemet tettek beléjük. Nem véletlenül jött ki előre a single-ök között a The Last Of The Real Ones, ez már majdnem olyan, mint egy előző évtizedben született Fall Out Boy szám, ami nem bonyolítja túl a dolgokat. Ehhez képest a Stay Frosty Royal Milk Tea vagy a Bishops Knife Trick után az a legfőbb benyomás, hogy olyannyira igyekeztek megjavítani az albumot és közben megújulni, hogy túlgondolták az egészet , ahelyett, hogy csak csináltak volna egy kvázi throwback albumot, ami nem kér elnézést azért, hogy elsősorban a gitárra, és nem egyéb fütyülésre vagy effektre épít. (fega)

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép:  Noam Galai / Getty Images Hungary)