További Stenk cikkek
Áll a pali nagyterpeszben a Marshall-tornyok előtt bőrnadrágban, motoros csizmában, az oldalán kútlánc, a felsőtestén egy bőrmellény, a haja seggig ér, a szakálla csapzott, a mellét veri. A gitárja a töke alá lóg,
egy héthúros Ibanez Steve Vai modell
és ezen tolja a Crazy Traint Ozzytól. Mi a baj ezzel a képpel?
Hát a gitár, az.
Mert ehhez a pózhoz, a kőrockerséghez nem ilyen hangszer passzol, hanem egy Gibson Les Paul, esetleg egy Epiphone, aminek egyik arca egy ideig Zakk Wylde volt. Mert ha rockzenét játszol, ha döge van a riffeknek, ha bluesos alapokra építkezel, ha kissé doomos beütéssel játszol, ha rocker vagy, akkor Gibsonod van. Most tessék elképzelni Angus Youngot egy Musicmannel a nyakában az ikonikus SG helyett. Ugye, hogy nem megy? És most ez a gyár, a zeneipar Ferrarija, elég nagy bajban van.
A Gibson, amellett, hogy egy kiváló hangszergyártó, egy életérzés is. Prémiumkategória, a Les Paul-, az SG-, de akár személyes kedvencem, az Explorer-forma azonnal felismerhető, nem kérdés, hogy min játszik az ember. Már ha játszik, mert az is egyre általánosabb, hogy azok, akik ezeket a hangszereket nézve nőttek fel, és most sikeres cégvezetők, azok bemennek a legközelebbi forgalmazóhoz, és vesznek egyet. Fel a falra vagy beállítani a sarokba, mert jól néz ki, esetleg hétvégén elnyomni rajta a Smoke on the Water riffjét (amit ironikus módon ugye nem Gibsonon, hanem a nagy riválison, Fenderen játszott Ritchie Blackmore annak idején).
Gibsont nemcsak zenészek vesznek és nemcsak zenére, hanem befektetésnek is, hiszen a márkanév miatt az árát kivételesen jól tartja, sőt, a különleges darabok értéke egyre nő. Egy 1960-as Les Paul Standard gitár 2011-ben 375 000 dollárt ért (95 328 750 forintot), ma 595 000-et (151 214 490 forintot). És ennél csak értékesebb lesz - Johnny Depp nem véletlenül költött vagy kétmillió dollárt a hangszergyűjteményére.
A Gibson
1902 óta létezik, először mandolingyártók voltak, majd 1936-ban jelentkeztek az ES-150 nevű elektromos gitárjukkal. Egy Les Paul nevű dzsesszgitáros 1946-ban mutatta meg nekik Farönk becenevű, saját készítésű gitárját, ami egy fenyődeszkára erősített hangszedő volt egy üreges gitártestbe integrálva. A Gibson elhajtotta a francba, majd amikor 1952-ben elővették a tömör testű elektromos gitárok gyártásának tervét, Les Paulról nevezték el az új gitárt. 1958-ban két újabb modell jelent meg, az Explorer és a Flying-V, 1960-ban, miután a Les Paul már nem fogyott úgy, mint korábban, a cég leállította a gyártását, és kijöttek az SG modellel (ezt használja Angus Young is), a Les Pault pedig 1968-ig nem is forgalmazták. 1983-ig a Les Paul mahagóni teste tömör maradt, ezután kezdtek könnyíteni rajta, először kilenc nagyméretű furattal, majd üregekkel. 1986-ban a cég kis híján csődbe ment, akkor vette meg Henry E. Juszkiewicz, David H. Berryman és Gary A. Zebrowski. Juszkiewicz a mai napig a cég igazgatója.
De ha van egy olyan márka, amit egyformán szeretnek a zenészek és a nem zenészek, aminek ismertsége nagyobb, mint az összes többi hangszermárkáé összesen, aminek olyan presztízse van, amilyet már soha senki nem fog ezen a téren túlszárnyalni, akkor az hogy mehet csődbe? Hogy juthat el odáig ez a 116 éves cég, a maga 1,7 milliárd dolláros éves forgalmával, hogy 525 millió dolláros adósságot kellejen kifizetnie július közepéig vagy a hitelezők viszik a bazárt a szélrózsa minden irányába? Az okok sokrétűek, és sokfélék.
Iparági források szerint a Gibsont nem is olyan régen utolérte a multibetegség. A világ legismertebb hangszergyártójaként a vezetőség valami újat akart, nyitni más piacok felé. Megvettek minden, aminek csak kis köze is volt a profiljukhoz, a Meat nevű mikrofongyártótól a Cerwin-Vega! hangszórókon át az Onkyo audiotechnikai cégig, és minél nagyobbak lettek, annál nehezebb volt ezeket a leányvállalatokat gazdaságosan működtetni. A lyukakat tömögették, a cég bizonyos részlegei nyereségesek voltak, de gazdaságilag nem voltak olyan erősek, hogy a megvásárolt, de veszteséget termelő részlegeket ellensúlyozhassák.
Az ikonok
Nehéz felsorolni. Slash, Jimmy Page, Randy Rhoads, Zakk Wylde, Duane Allman, Eric Clapton, Joe Perry, Pete Townshend, Gary Moore, Bob Marley, Steve Jones, Steve Clark, John Sykes, Doug Aldrich, Neal Schon, Joe Bonamassa, Billy Gibbons, Joe Walsh, Alex Lifeson, Mick Taylor, Mick Jones (Les Paul), Angus Young, Jimi Hendrix, Tony Iommi, Robby Krieger, Jerry Garcia, Frank Zappa, Frank Marino, Eric Clapton, Daron Malakian, Pete Townshend, Elliot Easton, Mick Box, Thom Yorke, Duane Allman, George Harrison, Sister Rosetta (SG), Matt Heafy, Pete Willis, Gary Moore, Eric Clapton, Dave Grohl, James Hetfield, Allen Collins, The Edge, Matthias Jabs (Explorer), Mick Taylor, Eric Clapton, Warren Hayes, Clarence Brown, Dave Grohl, Allen Collins, Brian Jones, Joe Perry, Ronnie Wood, Johnny Winter (Firebird), John Entwistle, Tom Hamilton, Tom Petersson, Jared Followill, Krist Novoselic, Kim Gordon, Mike Watt, Nikki Sixx, Adam Clayton (Thunderbird).
Az sem tett jót a cégnek, hogy 2015-ben, 40 millió dollárba kerülő, többéves kutatás és fejlesztés után a megjelent a gitárjaikon egy autóhangoló mechanizmus, amit sokan pontosan olyan szentségtörésnek tartanak, mint egy automata váltós Ferrarit. Pedig a Gibson csak a korral akart haladni, és szeretett volna releváns lenni egy olyan piacon, amin az elektromos gitárok eladása folyamatosan csökken, és 2010 óta világszerte több akusztikus, mint villanygitárt adnak el.
A nagy rivális Fender (ami egyszer majdnem csődbe ment ugye, de egy japán tőkeinjekció megmentette) Bluetooth-kapcsolatos erősítőt és online gitárkurzusokat ajánl, de hiába, az eladásaik a Gibsonéhoz hasonlóan folyamatosan csökkennek, és mivel a rockzenét 2018-ban is azok a nagy öregek jelentik, akikkel az elmúlt 30 évben azonosították a műfajt, a folyamat megfordulására vajmi kevés esély látszik. A Gibson márkáiból nemrég még évente 1,5 millió darabot adtak el, de ma már csak csak 1 millió körül tudnak, ami persze eszement sok, de a harmadával visszaeső számok biztos aggasztják a cégvezetést. Még mielőtt: a válság az egész zeneipart érinti, a Steinway 300 milliós adóssággal küszködik, mert az emberek nem pianínót vagy zongorát (esetleg gitárt) vesznek, hanem laptopot meg egy fasza fejhallgatót.
A harmadik ok az árképzés lehet, hiszen a jó Gibson gitár nem egy és nem két nagyságrenddel kerül többe, mint egy konkurens termék, ami - a valóban csúcskategóriát leszámítva - pontosan azt tudja, amit a Gibson (mínusz brandérték, feelingérzés és dög). Ár-érték arányban a világon nem sok hangszerkereskedő van, aki a Gibsont javasolja egy Ibanezzel szemben, bár az is igaz, hogy ha a használtpiacban gondolkodunk, akkor a Gibson értéktartása miatt hosszú távra jobb megoldás lehet.
A használtpiacot nem szabad lebecsülni, Gibson és Epiphone gitárokból összesen száznál is több szerepel az ország legnagyobb hangszerkereskedő portáljának aktuális kínálatában. A használt piacon van minden, mint a búcsúban 100 ezertől 3 millióig, sőt, legutóbb éppen Salgótarjánban loptak el összértéken többmilliós Gibsonokat, (csak épp pont a gazdájuknak kínálták eladásra őket.) Ez a piaci szegmens viszont a brandépítés mellett másra a Gibson cég szempontjából nem alkalmas, hiszen hasznot nem termel, sőt, aki használt Les Pault vesz, az újat nemigen fog.
Miért pont Gibson?
Mikor elkezdtem tizenévesen zenélni mindig álmodoztam egy Les Paulról vagy SG-ről, Slash és Angus miatt. Az első banda, ahol a Les Paul formájú Gibson nagyon megtetszett a Led Zeppelin volt Jimmy Page miatt. Majd láttam, hogy a southern rock bandák: Allman Brothers, Lynyrd Skynyrd és a Blackfoot mind Gibsonnal tolták. A kilencvenes években meglepő volt látni, hogy még az olyan keményebb metal bandák is, mint a Paradise Lost és az Anathema is Les Pault használt.
Éltem első komolyabb gitárja egy Gibson Les Paul Standard volt, ami máig megvan és a kedvencem. (Ezt egyszer el is lopták, de meglett.) A Gibson gitárok vastag hangjukat a humbucker dupla pickupoknak (hangszedőnek) köszönhetik, ellenben a Fender gitárok single coil hangszedőivel, melyek egy tekercsesek és vékonyabb hangot eredményeznek. A vastagabb markánsabb hang miatt nem véletlenül terjedt el a Gibson a rockzenekarok körében. A Fender mindig is a country és blues hangzást jelentette, persze vannak kivételek.
Nekem jelenleg három Gibson gitárom van: Les Paul: vastag öblös, sötétebb hang, nélkülözhetetlen a rockzenében, az összes lemezen hallható szólót ezzel játszottam fel. Flying V: a forma mindig is lenyűgözött. A hangja az SG és a Les Paul között van valahol. Firebird: Egyértelműen a legfurább formájú Gibsonom, ami mini-humbuckerekkel van szerelve. A hang így is vastag, de kissé vékonyabb, közelít a Fender Telecasterhez. Fantasztikus hangszer és nagyon cool a külseje is a hangja mellett.
(Gábor András - Ozone Mama)
Aztán ott van az emberi faktor, a zabszem-effektussal súlyosbított hibás döntési lánc, ami egy öngerjesztő folyamatként úgy néz ki, hogy a csökkenő számok láttán pánikol a cégvezetés, jönnek és megbuknak az önhangoló- meg robotgitárok, az értékesítési csatornák viszont egyre elhanyagoltabbak. Az internet tele van olyan horrorsztorikkal, hogy a Gibson a hivatalos márkakereskedőnek nem válaszol hónapokig, a szürkeimportőr meg közben beszerzi a vadiúj cuccot ahogy tudja, és úgy árulja.
A kiadások viszont folyamatosan nőnek, elképesztő mennyiségű zenészt kötnek le a céghez irgalmatlanul sok pénzért (Slash nem olcsójános), figyelmen kívül hagyva azt, hogy hiába nemrég lett márkanagykövet Slashből, ő már évek óta az egyik legjobb reklámarca volt a cégnek ingyen, hiszen imádja a Les Paul gitárokat, és hát azokon játszik, ha fizetnek neki érte, ha nem. A kereskedők meg egy ideig nézik a bénázást, aztán elkezdenek másik gyártót keresni, és nem rendelnek annyit a Gibsonból, mint korábban, aminek a hatása előbb-utóbb a terméken csapódik le. A mai napig vannak olyan legendásan szar Gibson szériák, amikből öngyilkosság lenne vásárolni, és ezek száma, ha hinni lehet a YouTube-ra feltöltött kismillió videónak (amikben a trehány minőségellenőrzés miatt őrjöngenek a milliós, de szar gitárt pityeregve nézegető vásárlók) egyre nő.
A cég bajban van. Nincs tőzsdén, évtizedek óta magánbefektetők, befektetési alapok és magánemberek működtetik, de a hitelei miatt pont úgy minősítik, mint a tőzsdei cégeket, és a Moody's most éppen a bóvlikategóriába sorolja, azaz inkább rulettezzen az ember a pénzével, minthogy egy befektetési alapon keresztül a Gibsonba fektesse. Ez persze lehet kockázatos, de tudatos döntés is, az alulértékelt cég a felvásárlás után szárnyalhat és a részvényesek (értsd: befektetési jegyeket lejegyzők) egy rakást pénzt kereshetnek rajta, de ez csak spekuláció, nehogy komolyan vegye valaki.
Az biztos, hogy kiút lesz, ahogy a japán tőkeinjekció után talpra állított Fender esetében is volt, ugyanis a Gibson mint márkanév egyszerűen túl értékes ahhoz, hogy veszni hagyják. Jelenleg az az amerikai befektetési cég, a Jefferies szakértői dolgozzák ki a megmentési tervet, ők 2012-ben a magyar Eximbank 500 millió dolláros kötvénykibocsátásán is dolgoztak.
A röhej az, hogy ha az óvatos becslések szerint is eddig úgy 50 millió eladott Gibson/Epiphone hangszer tulajdonosai (kb. 30 millióra teszik a számukat) fejenként húsz dollárt szánnának imádott márkájuk támogatására, pikkpakk össze is jönne a hiányzó 520 millió.
A cikk megírásában Gábor András és Szűcs László segített, nagy pacsi nekik innen is.
Rovataink a Facebookon