Mutasson jobb idei gitárlemezt, aki tud

A hét lemeze: Twin Fantasy | Car Seat Headrest

Voltál már szerelmes? Érezted vacakul magad miatta? A Car Seat Headrest mögött rejlő Will Toledo 19 évesen írt erről egy lemezt, amit hosszú évekkel később újra felvett. Eleinte mi sem értettük, hogy minek, de miután meghallgattuk, egyetlen kérdésünk sem maradt. Ezen kívül David Byrne, a Superorganism és Jorge Elbrecht a Hét lemezében.

Will Toledo maga a megtestesült anti-rocksztár. Ezt nem azért mondom, mert szemüveges, vagy ilyesmi, hanem mert két éve mögöttem töketlenkedett egy olasz kikötő egyik presszójában a vécére váró, alsó hangon is legalább 20 perces sorban. Aztán nem sokkal később már a színpadon állt, és a zenekarával nemcsak az év, hanem egész eddigi életem egyik legjobb koncertjét nyomta le a koranyári naplementében, a tengerre kifutó, illetve onnan befutó teher- és halászhajók között. Ebben a kettősségben pedig baromi jól benne van Toledo egyénisége: egyrészt csak egy csávó közülünk, aki tényleg bármelyikünk lehetne, másrészt meg amikor a dalszövegeit hallgatom, néha tényleg azt érzem, hogy a próféta szól belőle olykor.

A most 25 éves Toledo mezei Bandcamp-hősből lett ünnepelt indie-sztár, aki a Matador egyik gyakornokának köszönhetően került az egyik legfontosabb indie kiadóhoz, majd vált kritikuskedvenc előadóvá. Legelső próbálkozásai a mai napig ott vannak a Bandcampen, egy időben kérte is az újságírókat, hogy lehetőleg ne nagyon linkelgessék azokat, mert annyira azért nem jók, korai munkáit sokan mégis ugyanúgy szeretik, mint az elmúlt három évben, a Matadornál, megjelent anyagait. A zsengék talán legemlékezetesebbje a 2011-ben megjelent Twin Fantasy volt, amit Toledo 19 évesen,

valószínűleg rohadt szerelmesen, kamaszos kétségekkel, félelmekkel és dilemmákkal tele írt, majd egyedül vett fel egy ócska laptop segítségével.

Ennyire klassz

Index.hu: 9/10

Pitchfork: 8.6/10

Consequence of Sound: A-

Tiny Mix Tapes: 4/5

The Line of Best Fit: 9/10

Ezt rögzítette aztán évekkel később újra, immár zenekarral Toledo, és bár eleinte kissé szkeptikus voltam, hogy mi értelme van lehúzni még egy bőrt erről az anyagról, ami minden esetlensége és lo-fi bája ellenére is egy kvázi-mestermű, a végeredmény nemcsak engem győzött meg, a mérvadó zenemagazinok kritikusai is odáig vannak érte. A Car Seat Headrest  nem egyszerűen újravette az albumot, hanem továbbfejlesztette valami még csodálatosabbá, valahogy úgy, ahogy a gonzószerzők szerkesztik meg utólag a szétcsapva papírra vetett gondolataikat, csak ebben az esetben a másik tudatállapotot nem a szermentesség, hanem az idő okozta.

Én ismerek olyan embert (lányt, ha esetleg számít), aki még bőven a 2011-es anyag feldoldolgozásának híre előtt a pólóján viselte a Twin Fantasy szomorúan ölelkezős borítóját, tudom, mit jelent rajongani ezekért a számokért, Toledóék most viszont valami olyat tettek a dalokkal, ami egészen új magasságokba emelte ezt az egyébként is nagyszerű albumot. Bár korábban nem így gondoltam, ha meg lehetne tenni ugyanezt mondjuk a Merriweather Post Pavilionnal vagy az Is This Ittel, azt mondanám, gyerünk, hallani akarom. A hozzáadott érték nélkül azonban ennek semmi értelme, Toledo viszont úgy nyúlt vissza egy régi férfiszerelem minden fájdalmához, hogy a 2016-os Teens of Denial után újra bebizonyította:

nemcsak egy generáció, hanem egy korszak egyik legtehetségesebb, legizgalmasabb dalszerzője is egyben.

Persze Toledo korábbi dolgaihoz hasonlóan baromi sűrű lett ez az anyag is, én a Teens of Denialt például máig nem tudtam megunni, hiszen még közel két évvel a megjelenése után is képes újat mutatni. És pontosan ilyen az újravett Twin Fantasy is: minden egyes hallgatással egyre jobb és jobb lesz, szinte minden alkalommal találunk rajta legalább egy olyan sort, amibe beleszeretünk, és ami miatt újra és újra elővesszük majd. Toledo ugyanis úgy énekel magáról, hogy közben kicsit mindannyiunkról is énekel, hiszen a szexuális orientációnktól függetlenül bizonyára mind voltunk már szerelmesek, és bizonyára mind éreztük már szarul magunkat. Hogy az újragondolt Twin Fantasy ott lesz-e majd az évzáró listákon, szerintem nem kérdés, és ezt nem a bennem élő feketeöves lúzerrock-rajongó mondatja velem, tényleg ritkán születik ennyire okos, érzékeny és lebilincselő gitárlemez. (kovács d.)

Ezeket hallgattuk még a héten:

David Byrne: American Utopia (5/10)

David Byrne American Utopia

Azután, amit David Byrne művelt a popkultúrában 1975 és 1988 között, felőlem akár emberi jogi atrocitásokat is végezhetne állandó munkakörként, akár azt is meg el lehetne neki nézni a Talking Heads és a Brian Enóval közös munkák után. Sőt, ha még hozzávesszük azt a melót, amit a Luaka Bop lemezkiadóval végez, akkor tényleg csinálhatna bármit. Kár, hogy az American Utopiát csinálta meg 2018-ban, egy zeneileg marha izgalmas, szövegileg viszont néha annyira félremenő lemezt, mintha a közéleti popzenét parodizálná. Byrne írt dalokat az elnökválasztásról (Dog's Mind), ártatlan emberek meggyilkolásáról (Bullet), bevándorlókról (Gasoline And Dirty Sheets), de annyira ügyetlen, saját lábában megbotló szövegekkel, amikre rossz értelemben kapja fel az ember a fejét a reggeli munkábamenet közben. Isten egy kakas? Egy csótány megeszi a Mona Lisát? Mi mind kiskutyák vagyunk? Mit akarsz mondani, ember? Az utóbbi nem egy dalszöveg, hanem az én gondolataim az American Utopia közben. Főleg azért, mert Byrne zeneileg tényleg egy friss, idei lemezt csinált, tök érdekes közreműködőkkel (azt például segítség nélkül ki lehet szúrni, hogy melyik számba segített be Oneohtrix Point Never), csak ez a fajta költői, őszinte politikai aktivizmus nem segít az American Utopia befogadásán. De ha valaki vevő a költői, őszinte politikai aktivizmusra, amit az egyetemes popzene egyik örök zsenije készített, akkor hajrá, simán lehet, hogy ezeket a számokat, még ezer amerikai tüntetésen fogjuk hallani, csak otthon nem mindig olyan jók. (klág)

Superorganism: Superorganism (7/10)

Superorganism

Nem is tudom, micsoda a Superorganism, maximum egy címkefelhővel lehetne a legjobban leírni: popzene + szörf + kollázs + hiphop + Avalanches + Go! Team + internet, de ettől meg tiszta röhejnek tűnik. Emlékszem, milyen volt meghallani a Something For Your M.I.N.D. című számukat tavaly, és azt érezni, hogy na végre, valami, amit hallottam is, meg nem is, de mindenképpen jól esik. A bemutatkozó albumuk egyrészt pont ezt a formulát követi, mint a bemutatkozó számuk, másrészt meg pont ezt az érzést ragadja meg, hogy valami marha ismerős, de tök új köntösben. Vagy nem is újban, hanem legalább újszerűben. Egy Superorganism-számot hallgatni olyan, mintha fogtak volna egy tíz évvel ezelőtti popszámot, aztán ráborítottak volna egy zörejgyűjteményt, én rendszeresen hittem azt hallgatás közben, hogy karambol van az ablakom alatt, vagy valaki nagyon hangosan kinyitott egy kólát a szobában, esetleg almát eszik a szomszédban, vagy valaki éppen hív telefonon. Jó, a zörejek meg a hangkollázsok nem új találmányok (lásd Matmos, The Books), viszont az ilyen ártatlan popzenébe burkolva tök jó őket hallgatni, még ha a Superorganism nagyrészében ugyanazt a trükköt ismétli meg újra és újra, de azért 33 perc alatt nem lehet belefáradni. Nem tudom rendesen megmagyarázni, de a Superorganism olyan, amilyennek egy rendesen megtámogatott, kicsit fura poplemeznek kell lennie 2018-ban, és ezt mindenki értse, ahogy akarja. (klág)

Jorge Elbrecht: Here Lies (8/10)

Négy fontos dolgot kell tudni Jorge Elbrecht bemutatkozó albumáról, és ha bármelyik felkelti az ember érdeklődését, akkor meg kell hallgatnia:

1. Nem szabad az elején kikapcsolni, akármennyire is olyan, mint egy Cold Cave-be oltott Depeche Mode.

2. Elbrecht neve biztos nem ismerős, de a rengeteg zenekar és zenész, akivel dolgozott már, egészen biztosan: Violens, Ariel Pink, Lansing-Dreiden, No Joy, Chairlift. Ezeken vagy producer volt, vagy hangszerelt, vagy énekelt, vagy zenélt, vagy csak az aurájával segített mindenkin.

3. A Here Lies olyan, mintha valaki megcsinálta volna a Prince Rama legutóbbi, baromi szórakoztató lemezeit (Top Ten Hits of the End of the World, Xtreme Now) férfiszempontból. Elbrecht szerint ez az album 10 évnyi melóból jött össze, folyamatosan dolgozott különböző elnevezésű projekteken, de aztán nem igazán kezdett velük semmit, már azon kívül, hogy összerántotta őket a nagyon-nagyon erős Here Lieshoz.

4. A Here Liest az elejétől a végéig kell hallgatni, mert ha hagyjuk, hogy DJ Shuffle átvegye az uralmat, akkor fingunk sem lesz, hogy milyen lemezzel van dolgunk. Zajos szintipoppal kezdődik, a közepére akusztikus popzene lesz, aztán a végére teljesen leesik a gépszíj, de ezt egyesével értékelni nehéz, az egészet át kell élni, és mint amikor az ember megmászik egy dombot, néha visszanézni, hogy te jó ég, mit hagytam magam mögött és hol vagyok most. A válasz itt mindig az, hogy egy addiktív, elég jó poplemezt, amit egy eddig rejtőzködő, marha tehetséges ember csinált. (klág)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!