Papírpoharas házibulik az Amerikai pite huszonnyolcadik részéből

wawes-5
2018.06.16. 13:16

2018 nyaráig kellett várni, hogy Magyarországon először fellépjen a Wavves, illetve a spanyol Hinds. A Kolorádón sikerült megnéznünk mindkét koncertet, és nagyjából levontuk a tanulságot, hogy nem minden jó élőben, ami lemezen, és bizony jót tesz a hangulatnak, ha a hangosítás a koncert elejétől klappol, és nem csak a közepén áll össze rendesen.

A Kolorádó pénteki napján egymás után lépett fel a fesztivál legismertebb neveiből kettő, név szerint az amerikai Wavves és a spanyol Hinds. Ez abból a szempontból feltétlenül érdekes, hogy a Hinds régóta az egyik legismertebb európai indie zenekar, a Wavves pedig lassan 10 évnyi zenével a háta mögött bizonyította be, hogy a lo-fi és a középsulis punkzene között van egy közös halmaz. A Wavves esetében jó 6-8 év késéssel lépett fel először nálunk, és így azért már egészen más a fekvése Nathan Williamsék zenéjének.

Wavves

Nathan Williams alig huszonévesen bukkant fel az amerikai szaksajtóban, amikor még úgy tűnhetett, hogy az internet végre elhozza az abszolút demokráciát a könnyűzenében. Wavves néven kezdett egy saját projektbe, amikor valamiért az egész gitárzenében az tűnt a legmenőbbnek, hogy egymást tapossák a szarul szóló, zajosan felvett, megjelenéseket kizárólag kazettán intéző előadók. Valahol volt egy ellenkulturális bája, hogy a stadionrock zenekarok és más megaprodukciók mellett egyre komolyabb figyelmet kapott az a generáció, amelynek a DIY attitűd nem egy választott életforma, hanem pénz, kapcsolatok és idő híján egy szükséges rossz választás volt. Így bukkant fel a semmiből a kaliforniai Wavves, ami valójában egy unatkozó füves hülyegyerek házi projektje volt, aztán azon kapta magát, hogy a túlvezérelt, iszonyatosan zajos zenéiért sorban állva rajong a Pitchfork, a Spin vagy az AV Club.

A Wavves aztán akkor kezdett ismertnek tűnni, amikor a lo-fi hangzásból Williams egy jóval letisztultabb, áramvonalasabb irányban indult el a harmadik albumon, ezzel pedig teljes joggal úgy tünhetett, hogy haldokló rockzene következő utánpótlását ezek a szobaproducer rockerek adják majd, ahogy a 2000-es években is történt, amikor egyre-másra bukkantak fel a még ma is aktív és akár fontosnak is nevezhető indie zenekarok. A Wavvesben pedig tényleg megvolt minden, hogy akár jobban is befuthasson. A kissé introvertált, bevallottan túl sokat szívó, videojátékozó és állandóan pizzát rendelő Williams a Wavves elindulása óta konkrétan nem adott ki igazán szar albumot a kezéből (bár a legutolsó nagylemeznél azért rezeg a léc), a 2010-es King of the Beach-től kezdve szinte minden kiadványa tele volt megdöbbentően slágeres számokkal, a hangzás teljesen elhagyta a lo-fi vonalat, és én például meg voltam győződve róla, hogy aki 5 év alatt három olyan majdnem hibátlan albumot hozott ki, mint a King of the Beach, az Afraid of Heights és az V, az sokkal több annál, mint egy unatkozó nyugati parti gördeszkás srác, aki imádja a GTA-t.

A Wavves végül soha nem futott be igazán, a rockzene elkezdett marginalizálódni, és mivel az egész amerikai lo-fi szcéna mesterművek helyett inkább csak percembereket tudott kitermelni magából, a zenekar megmaradt egy idő után szimpla garázspunk zenekarnak. A Wavves egyik érdekessége ugyanis, hogy az 1986-ban született Nathan Williams tök bátran nyúlt '90-es évekbeli poppunk húzásokhoz, egyszerűsítette le a dalszövegeket, rakott bele halandzsás dúdolást, és a tavalyi albumot nem számítva, kiderült, hogy a szörfpunktól a grunge-on át a darálósabb punkzenéig igazából meglepően sok műfajban otthon érzi magát, és már-már ijesztő pofátlansággal képes zseniálisan egyszerű, de mégis tökéletes refréneket írni. Az már más kérdés, hogy Williams talán a saját ambíciói, talán csak a külső tényezők miatt, sohasem tudott több lenni annál a csávónál, aki a 2000-es évek végén karcos lo-fi punkot adott ki kazettán, hogy az első kisebb sikerek után ugyanezt az utat folytassa, csak tisztább hangzással, rendes stúdióval, és kevesebb maszatolással.

wawes-9
Fotó: Nagy Szabolcs

Ettől függetlenül a Wavves első magyarországi koncertjén körülbelül annyit vártam, hogy legalább kicsit élvezhető legyen a fellépés, ennél többet nagyon nem kérek. Williamsről ugyanis még a kezdeteknél kiderült, hogy ugyan kimagaslóan tehetséges dalszerző, de cserébe csapnivaló előadó, akinek sikerült 2009-ben annyira lejáratnia magát a Primavera Fesztiválon, hogy utána nagyon hosszú ideig inkább nem is vállalt élő fellépéseket. És hát mióta nem orsós magnóval rögzíti a saját számait, a Wavves hangzása is olyanná vált, hogy semmirekellő hobbizenészekkel meglehetősen nehéz lesz élőben hitelesen visszaadni azt, amiért annyira rajongott a szaksajtó. Pláne úgy, hogy az élő felállásba csatlakozott többek között a szomorúan korán elhunyt Jay Reatards basszusgitárosa, Stevie Pope is.

A Kolorádón konkrétan nem is próbáltak úgy tenni, mintha ez a koncert nem csak munka lenne. Williams valahol a harmadik-negyedik szám környékén kommunikált először a közönséggel (egy bivaly erős thank you formájában), és láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy gitározás közben rendszeresen a mikrofon mellé énekel. Pedig egész tisztességes közönség jött össze, sőt, az első pár sorban a korai dalokat teli torokból üvöltő huszonévesek még akár azt az érzést is kelthették, hogy itt most bizony tényleg egy nagyon fontos zenekar ad koncertet a nagyérdeműnek.

Az igazság viszont az, hogy hiába már-már nosztalgikus, 6-8 éves számokat hallani a Wavvestől, és hiába magyarázta mellettem egy srác, hogy 10 évet várt erre a koncertre, a buli igazából pont olyan volt, ahogy azokat az amerikai gimis rockzenekarokat képzeljük el a medencés, papírpoharas házibulikon az Amerikai pite huszonnyolcadik részéből. Williams egyáltalán nem lelkes, nyavalyog a füstgép miatt, majd kiakad azon, hogy az első sorban egy lány két fiúval is csókolózott, hogy aztán a tavalyi lemez két-három számával teljesen megtörje a lendületet, amivel kezdte a fellépést. Hiába pogózik, ugrál, üvöltözik a tömeg, a Wavvesen egy pillanatig sem látszik, hogy akár csak egy gramm plusz energiát is akarnának pazarolni a produkcióra. Pedig tényleg slágergyárral indult minden a King of the Beach-től az Idiotön át a Take on the Worldig.

A koncert végefelé aztán leesett, hogy tényleg 10 év csúszás történt. Nehéz 30 évesen ugyanúgy lelkesedni egyszerű poppunk meg gimis rock témákért pláne úgy, hogy a doboson kívül a zenészek csak szimplán eljátsszák a számokat, erőlködés nélkül. Én meg nyilván örülök, hogy hosszú évek után végre élőben hallgathatom a kedvenc Wavves-számaim, csak valahogy az az átütő erő hiányzott, ami korábban megkülönböztette a zenekar bármelyik iskolai ballagásos fellépőtől. Az meg tényleg csak bónusz, hogy rohadt halk volt az egész színpad, ez inkább csak rontott a helyzeten. Na, nem mintha nem lett volna szórakoztató az első magyar Wavves-koncert, de egy centivel sem adott többet annál, hogy élőben hallhattunk egy csomó ismert dalt, semmi több. (sajó)

Hinds

hinds-2
Fotó: Nagy Szabolcs

Amilyen nehéz egy magyar zenekarnak, kb. ugyanolyan nehéz lehet egy spanyolnak is elhitetnie bárhol a világon, hogy márpedig ők a nemzetközi közönségnek, nemzetközileg is értékelhető és élvezhető zenét játszanak. (Oké, nekik azért egy fokkal könnyebb.) A Hinds pedig az egész világot bejárta, és mindenhol megmutatta, hogy tök mindegy, hogy honnan jönnek, imádnak zenélni, jó bulit nyomnak, és érdemes őket szeretni.

Az előzetes várakozásokkal szemben szerintem valamiért nem érezték magukat otthon a Kolorádón, pedig ez igazán az ő terepük volt. Lehet, hogy a feszített turnétempó miatt, vagy csak azért, mert tényleg nem sokan ismerik itthon őket, de sokkal visszafogottabbak voltak a korábbi koncertjeikhez képest. Miközben tényleg a világ egyik legmenőbb csajzenekaráról van szó, akik a Primaverától a KEXP-n keresztül a világ összes jegyzett fesztiválján és menő rádiójában otthonosan mozognak. (Tényleg, el tudja bárki képzelni, hogy mondjuk a Petőfi Hinds-cuccokat játsszon? Sad story.)

A Kolorádó felvezetőjében azt írtuk, ha nem cseszik el a hangosítást, akkor a fesztivál legjobb koncertje lesz. Nem vagyok hangmérnök, szóval nem tudom pontosan megmondani, hogy mi nem stimmelt, de valamiért azt gondolom, hogy egy 3 gitár + 1 dobos-felállást azért nem lehet annyira bonyolult összehangolni. Márpedig itt ezzel gondok voltak az elején, a koncert első fele konkrétan élvezhetetlen volt. De aztán jött a csoda: a hangosítás is magára talált, és a zenekar is megrázta magát, és megmutatták, hogy mitől iszonyatosan coolak. Végül pörgős, fasza koncertet nyomtak, de még boldogabb lett volna mindenki, ha sikerült volna már az elejétől ráérezni erre. (km)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?