Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Egy év alatt másodjára csodálkozom rá az Arcade Fire-re

AVP 4593
2018.06.18. 08:57

Három nap fesztiválozás után teljesen őszintén felmerült bennem, hogy még akkor sem érdekel a vasárnapi Arcade Fire-koncert, ha most először lépnek fel Magyarországon. Fáradt vagyok, alig van hangom, lassan a reggeli kávéhoz is sört öntök víz helyett, és egyébként is, igazából soha életemben nem hallgattam Arcade Fire-t.

De eszembe jutott, hogy tavaly Barcelonában életem egyik legjobb koncertjét láttam nekik köszönhetően, ami úgy elég nagy szó, hogy mondom, alig-alig ismerek tőlük valamit. Ezért elindultam, hogy kiderüljön: a barcelonai hangulat és a rengeteg San Miguel sör torzította a valóságérzékelésemet, vagy az Arcade Fire tényleg annyira állati jó zenekar, ahogyan azt mondja, írja, mantrázza mindenki hosszú évek óta.

És igen, tényleg annyira állati jók.

Aki esetleg nem ismerné őket, az Arcade Fire egy kanadai indie rock zenekar, amelyről bátran ki lehet jelenteni, hogy

az ezredforduló után alakult zenekarok egyik legfontosabbja, a szaksajtó, bloggerek és vájt fülűek kultikusan imádott szuperprodukciója, egy olyan zenekar, amit még akkor sem volt menő utálni, amikor elindult abba az irányba, hogy majd nagy stadionrock-zenekar lesz belőlük, meg 6 év alatt 12-szer jelölik Grammyre.

Engem viszont még úgyis elkerült az Arcade Fire mélyreható megismerése és az értük való rajongás, hogy a saját kulturális környezetem, a kedvenc zenei oldalaim, a legjobb barátaim esküdtek arra, hogy tényleg semmi sem volt ennyire jó soha.

Biztos mindenkinek van olyan (vagy akár több) zenekara, előadója, akit ismer, sokan szeretik, mondhatni érinthetetlen szent tehénnek számít, amit illik ismerni, de valahogyan mégsem jött el soha a pillanat, hogy igazán elmélyedjen a munkásságában. Na, nekem az Arcade Fire pont ilyen, ráadásul én tipikusan türelmetlen zenefogyasztó vagyok, akit ha fél perc alatt nem fog meg azonnal valami, akkor halad tovább.

Így történhetett, hogy 2017-ben úgy néztem meg a zenekarnak kb. hazai pályának számító Primavera Fesztiválon őket, hogy annyira nagyon komolyan nem érdekelt. Aztán hatalmas táncolás, elkerekedett szemű rácsodálkozás és a fesztivál egyik legjobb koncertje lett belőle. Úgy, hogy mondom, semmilyen érzelmi kötődésem nincs a zenéjükhöz, pár hangon kívül nem is igazán tudnék tőlük sokat idézni. A Budapest Arénában ezért az volt a kérdés, hogy ez csak valami furcsa véletlen volt tavaly, vagy tényleg találtam végre egy olyan zenekart magamnak, ami élőben ezerszer jobban le tud kötni egy koncertnyi idő alatt, mint egy-egy számuk vagy lemezük felvételről.

Azon mondjuk nem lepődtem meg, hogy lefelezték az Aréna színpad előtti területét, mert hiába körberajongott zenekar az Arcade Fire, azért sokkal valószínűbb egy telt ház Ricky Martinon Magyarországon, mint rajtuk. De arra azért már kevésbé számítottam, hogy mindössze 3-4 ezer ember előtt lépnek fel. Még úgy sem, hogy már tavaly arról szóltak a hírek, hogy a legutóbbi észak-amerikai turnéjukon rendszeresen félház előtt, 4-5-6 ezer embernek játszottak még otthon, Kanadában is. A budapesti koncert után egy kicsit azt hiszem, hogy ez így a reális.

Éppen most jelent meg egy cikk a bandát általában eléggé kedvelő Noiseyn azzal a címmel, hogy a „A rockzene halott, hála az égnek". A cikk arról szól, hogy hiába írogatnak egyesek A rock nem is halott" címmel ellencikkeket (én is írtam egy ilyet négy éve, sőt, Sixx két cikkének is azt a címet adta, hogy Lófaszt halott a rockzene), meg háborodnak fel szöveget értelmezni képtelen, 30 éves nosztalgiába kapaszkodó ősrockerek, ha valaki ezt a témát kapargatja, egész egyszerűen ez ma a könnyűzenei realitás. A galaxis őrzői 2 filmzenéje 22 hétig vezette a Billboard rockzenei albumlistáját, a legfrissebb top 20-ban pedig hét válogatáslemez és két filmzene található. Az isten szerelmére, a Weezer nyolc év után tudott csak felkerülni a Billboard Hot 100-as listájára, de oda is csak azért, mert most éppen az Africa a Totótól a kedvenc zenei mémjük az embereknek.

A rockzene full irreleváns ma az aktuális trendet mindig meghatározó fiatalok körében.

Ez pedig úgy egy hosszú folyamat része, hogy az ezredforduló óta minden időszaknak megvolt a maga következő Led Zeppelinje vagy Nirvanája, a zenekar, ami majd éppúgy stadionokat tölthet meg mindenhol, ahogy azt a nagy elődök tették, vagy teszik akár 70 fölött ma is. Hány és hány 2000 után alakult rockzenekarról mondták már, hogy na, ez lesz a következő nagy stadionzenekar. Strokes, Arctic Monkeys, Muse, Gaslight Anthem, Limp Bizkit, My Chemical Romance, Bring Me The Horizon, Cage the Elephant, Black Keys, 30 Seconds to Mars, Bon Iver és még a végtelenségig lehetne sorolni azokat az előadókat az elmúlt húsz év látszólag trendi rockzenei műfajaiból, akikbe a döglődő zeneipar mindenképpen bele akart látni egy hatállomásos argentin stadionturnét.

A gond csak az, hogy egész egyszerűen ez nem áll jól minden zenének, és hiába szeretnék egyesek nagyon, hogy visszatérjen az internet előtti hőskora a rockzenének, igazából még mindig a Slayer, a Metallica és más 30 pluszos zenekarok töltik meg a 20 ezres arénákat, esetleg néha becsúszik egy Nickelback, egy Marilyn Manson vagy egy Imagine Dragons, de hát utóbbit én már nem is biztos, hogy meg tudnám különböztetni a Chainsmokerstől.

Ezt csak azért írom le, mert a tavalyi beszámolómban pont van egy mondat, hogy

Minden nagyokos megmondja, hogy a fesztiválok képtelenek hozni a klubkoncertek színvonalát, de itt most érezni lehetett, hogy az Arcade Fire bőven túllépett már egy sima klub szintjén, és pont akkora színpadra született, mint amekkorán a Primaverán játszott.

Ezeket játszották

A Fifth of Beethoven
Everything Now
Here Comes the Night Time
Neighborhood #2 (Laika)
Black Mirror
Electric Blue
Put Your Money on Me
Neon Bible
Surf City (Eastern Bloc)
Neighborhood #1 (Tunnels)
Rebellion (Lies)
The Suburbs
Ready to Start
Sprawl II (Mountains Beyond Mountains) Reflektor
Afterlife
Creature Comfort
Neighborhood #3 (Power Out)
No Cars Go


Ráadás
We Don't Deserve Love
Everything Now
Wake Up

A budapesti koncert után viszont inkább azt mondanám, hogy lehet, a zenekar arra született, hogy jó nagy színpadokon játsszon, de ez a zene sosem lesz olyan, ami 20 ezres arénákba kell. És ez benne a legjobb.

Ez a 3-4 ezer ember ugyanis tényleg azért volt itt, mert imádják ezt az egészet, és részükről tényleg az Arcade Fire az egyike a legfontosabb aktuális zenekaroknak. Mindenki mindenhol végig táncolt, még a lelátókon is, a közönség énekeltetése is baromi jól ment, többször kijöttek a közönség soraiba vagy a hátsó színpadra táncolni, a hatalmas diszkógömbtől akár még azt is lehetett érezni, hogy itt csak egy nagyobb buli van, nem pedig egy generációs zenekar adja az első budapesti koncertjét.

A zenekaron meg aztán pláne nem látszott, hogy egy pillanatig is érdekelné őket, hogy itt nem tízezrek tombolnak, a közönség mögül, a sorok között áttörve, bokszolóként vonultak fel a színpadra, amit ringszerűen világítottak meg. Win Butler szinte az egész koncertet a monitorládán állva nyomta végig, és pontosan olyan gusztustalanra izzadt a feje pillanatok alatt, ahogy nekem szokott kiadós bulizások alatt. Mondjuk nem véletlen, mert szombaton a belvárosi Központban dj-zett, és a hírek szerint reggel hatig unicumozott valahol a városban, szóval nem egy hegyi levegővel dúsított oxigénkabinból mászott ki, hogy hatha jógázzon 40 percet egy tál bulgursalátával szemezve a koncert előtt. Mondjuk kapásból el is rontotta az első számot, és elölről is kezdték a koncertet. 

De nemcsak ő, hanem az egész zenekar szinte extázisban tolta végig a koncertet, amiről a nagy Arcade Fire-rajongó kolléga a helyszínen azt mondta, hogy ez igazából egy életműkoncert és

"valószínűleg életem top 5 koncertélménye"

volt. Halál komolyan nem tudok egy olyan alkalmat sem mondani, amikor a Budapest Arénában azt láttam volna, hogy egy zenekar minden egyes tagja ugyanolyan lelkesedéssel, energiával, örömmel zenél a színpadon, és nem csak a frontember meg valamelyik gitáros ripacskodik, miközben a sessionzenészek unalmasan eljátszogatnak a háttérben. Sőt, még a szokásos setlisttől is eltértek, mert a Neon Bible albumuk egy részét itt Budapesten rögzítette a zenekar, és ezt a színpadon is felemlegették.

Közben végig egészen fantasztikus és kreatív volt a vizuál, a fények tökéletesen passzoltak a hangulathoz, a zenekar tagjai folyamatosan rotálták a hangszereiket, és hol kedvem támadt volna táncolni a diszkósabb témákra, hol elakadt a szavam a hatalmas közös éneklésektől, hol telibe talált a basszuszinti, hol csak rácsodálkoztam, mennyi és mennyi apró ötlet lapul akár csak az első unalmasnak tűnő balladák között is.

De most komolyan, még a visszataps utáni rájátszás után is úgy mentek le a színpadról, hogy zenélve, hangszerekkel a kezükben, és már rég nem lehetett egyiküket sem látni, amikor még hallani lehetett őket.

Ilyennek képzelem a tökéletes zenekari utópiát, amikor egy nyolctagú formáció eléri azt a lelki és szellemi szintet, hogy bárhol, bármit, bármeddig tudnak csinálni, és az garantáltan szórakoztató, őszinte és magával ragadó lesz.

Nem fogok úgy tenni, mintha pontosan tudnám, mikor melyik szám ment, az egész tényleg egy átfogó, hatalmas, kétórás (!!!) reveláció volt a részemről, hogy bassza meg, teljesen józan vagyok, és pont ugyanannyira lenyűgöz, amit látok és hallok, mint egy évvel ezelőtt. Miért is nem hallgatok én otthon Arcade Fire-t?

Szóval újra kiderült, hogy az Arcade Fire egy állati jó zenekar. Ahogy az is, hogy egyáltalán nem kell mindenkinek 20 ezer ember előtt játszania, hogy a világ legjobb együttesének tartsák. Vasárnap este lehet, hogy csak 3-4 ezer ember gondolta szintén így, de az biztos, hogy azok öt-tíz évvel később is így fogják gondolni, amikor arra sem fogunk emlékezni, hogy mi a jó büdös franc volt az a Chainsmokers.

Ne maradjon le semmiről!