Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Két perc alatt lenyűgöz ez a fickó, akármit is csinál

Kritika a Nick Cave and the Bad Seeds budapesti koncertjéről

Nick 1
2018.06.22. 10:31

Csak kisétál a színpadra, háromrészes öltönyben, hanyagul kigombolt, széles galléros ingben, mint a hamiskártyán meggazdagodva könnyen nagyvonalú, örökifjú playboyok, nem csinál semmit, mégis azonnal látszik, hogy övé itt a tér, ahogy a hamiskártyásra is azonnal rászegeződik az összes szem a bűnbarlangban, néma elismeréssel és belenyugvással, hogy amíg ő itt van, addig úgyis ő marad a legérdekesebb, ha tetszik, ha nem, és tényleg ő az, és tényleg nem kell semmit csinálnia, mert olyan kisugárzása van, úgy árad belőle valami megfoghatatlan vonzerő, ami a magabiztos, magától értetődő tehetségéből táplálkozik, hogy lehetetlen nem rá figyelni, ahogy a napraforgónak is lehetetlen nem a fény felé mozdulni minden pirkadatkor: na ilyen az, amikor Nick Cave némi finoman feszültségfokozó késés után, minden fakszni nélkül pár lépéssel a színpad közepére ér, belekezd a Jesus Alone első versszakába, minden trükk, minden parasztvakítás, minden effekt nélkül, de a hipnózis mégis rögtön működik, sok ezer emberrel, egyszerre, ellenállhatatlanul, az első pillanattól egészen addig, amíg ez a zseniális pojáca elő nem húzza a legutolsó ászt a zakója ujjából, és azt nem mondja, ennyi volt, ennyit akartam tőletek, most már felébredhettek és hazamehettek, nem kell megköszönnötök, hogy itt voltam ma nektek, ha legközelebb is jövök, úgyis ugyanez lesz megint, úgyis úgy táncoltok, ahogy én akarom.

És hatalmas szerencse – vagyis persze dehogyis csak szerencse –, hogy ez így van, hogy Cave ennyire hihetetlenül karizmatikus. Mert ezúttal, persze a saját maga által korábban már baromi magasan beállított szinthez képest, tényleg nem történt tulajdonképpen semmi azon kívül, hogy egy zseniális együttes előadta a legjobb számainak legjavát. Erről a mostani, budapesti koncertről nem igazán lehet olyan szuperlatívuszokat mondani, mint a novemberben Bécsben tartottról, amelyről ugyanitt azt írtam: nem is volt körülírható a koncert szóval, a hihetőnél hosszabb ideig tartott a katarzis, és lehetetlen elfelejteni az élményt, amit adott. És még ezzel együtt is nagyszerű koncert volt ez a mostani is.

Mert Nick Cave egész egyszerűen valami olyat tud, amit alig valaki. Egyrészt őrülten – néha szó szerint őrülten – jó számokat írni, amelyek mind hangulatban, mind szövegben, mind hangszerelésben jól működnek. Másrészt pedig úgy vinni mindezt színpadra, hogy az ne csak a dalok előadása legyen, hanem a dalok kiegészítése, megtoldása, megerősítése, továbbírása is. Ráadásul legfőképp nem igazán kézzelfogható dolgokkal, nem látvánnyal meg konfettiesővel, hanem színpadias-színészies előadással és a közönséggel való folyamatos kapcsolatteremtéssel, meg azzal a sajátos hangulattal, ami ebből kisül, és amitől az ember nem egyszerűen azt érzi, hogy zenét hallgat, hanem azt, hogy részt vesz valami egyszeri és megismételhetetlen eseményen. Azaz személyesebb lesz az élmény, mert olyan, mintha Cave valami mást is átadna magából, nemcsak a zenét – vagy lehet, hogy tényleg ez történik.

Úgyhogy persze hogy most is hatásos, most is működik az az energia, amit a frontember mintha nem tudna – valójában nyilván nem is akar – visszatartani még a fájdalmasan lassú legutolsó lemez egyébként eredetileg sóhajintenzitású dalai közben sem. A bécsi koncerten is úgy tűnt, hogy hiába a gyász, amely fia elvesztése után meghatározta a Nick Cave and the Bad Seeds zenéjét, azok az igazán jó pillanatok, amikor Cave engedi fellobbanni a lefojtott tüzet. És most már, nyolc hónappal később tényleg a tűz lett az úr: talán csak a Girl in Amber, az Into My Arms és a Push the Sky Away volt az a három szám, amely tényleg végig megmaradt fojtott hangú költészetnek, és nem ment át, ha másban nem, legalább hangulatában rockzenébe. Még a sokadszorra is felülmúlhatatlanul szép Into My Armshoz hasonlóan zongoraközpontú The Ship Song is olyan volt, hogy az ember azt várta, mikor fog felugrani Cave a zongora mellől, mint a rossz rugó a fotelben, amely régóta feszíti belülről a kárpitot, és végre át is töri azt. Nem is beszélve persze az olyan dühöskutya-vadságú dalokról, mint a From Her to Eternity, a Tupelo vagy a Stagger Lee, amelyekben most is az volt a magával ragadó, amikor a fekete zajjá torzított gitárból meg Cave vonyításából igazából nem hallatszott semmi, csak a szó legjobb értelmében vett őrület. Meg az olyan, szándékosan túljátszottan érzelmes számokról, mint a Loverman vagy a Do You Love Me?, amelyek alatt Cave, ez a csodálatos pozőr folyamatosan a közönséggel kurválkodott, minden kinyújtott kezet megfogva, bele-beledőlve a szabaddá tett mellkasával az első sorokba.

Ezeket játszották

Jesus Alone
Magneto
Do You Love Me?
From Her to Eternity
Loverman
Red Right Hand
The Ship Song
Into My Arms
Girl in Amber
Tupelo
Jubilee Street
The Weeping Song
Stagger Lee
Push the Sky Away

Ráadás:

City of Refuge
Rings of Saturn

Szóval ilyen egy Nick Cave-koncert, amikor tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, csak megy minden üzemszerűen, ahogy megszoktuk. És hogy ezúttal nem volt olyan katarzis, mint Bécsben, noha a műsor is meg a show is elég nagy átfedésben volt, arról valószínűleg pont ugyanaz az „egyszeri és megismételhetetlenség” tehet, amiben a dolog ereje is rejlik. Mert ez azt is feltételezi, hogy amennyire jól tud egymásra hatni a közönség és az együttes, annyira el is tudja rontani a varázst akár egyetlen barom is, aki a közönség kellős közepén hol éneklő, hol teljes csendet kérő énekes mellé állva óbégat, hogy végre észrevegye valaki – mert egy ilyen helyzet csak akkor működik jól, ha sikerül megteremteni azt a paradox intimitást, ami annyira törékeny sok ezer ember között. És rá tudja nyomni a bélyegét, ha Cave alig észrevehetően, de azért mégis felhúzza magát azon, hogy a színpadra hívott közönség nem arra használja a lehetőséget, hogy megélje, milyen eggyé válni az előadókkal, milyen, amikor a néző is körön belülre kerülhet, hanem arra, hogy szelfizni próbáljon az énekessel. Vagy pláne az, ha dal közben szól a biztonsági őr Cave-nek, hogy valaki leesett a színpadról, és lehet, hogy félbe kell szakítani a koncertet.

A színpadra hívás jó esetben a személyesség legmagasabb foka, főleg, ha közben egy egész színpadnyi rajongó őrül bele a Stagger Leebe, vagy aztán ülnek le ők mind, hogy egy kiválasztott álljon csak, azt hallgatva, hogy Cave személyesen neki énekli a Push the Sky Awayt. És ez azért még így, a kevésbé jó körülmények között is megvolt valamennyire; sőt, talán én is többre értékelem, ha nem élem át már egyszer ugyanezt sokkal ideálisabb helyzetben és lelkesebb közönség között. (Nyilván az sem segített a hangulaton, hogy a Nick Cave magyarországi rajongótáborának messze túl nagy Sportaréna kínosan üres volt, talán már a harmadház is optimista becslés, részben annak az idióta döntésnek is köszönhetően, hogy a koncertet egy időpontra szervezték a Queens of the Stone Age első önálló magyarországi fellépésével - arról a koncertről itt írunk.)

Hogy mennyire képlékeny, törékeny – és épp ezért lenyűgöző – ez a Nick Cave-re jellemző koncertatmoszféra, azt az is megmutatja, milyen jól és felszabadultan sikerült aztán a ráadás, azok után, hogy egy szokatlanul hosszú, jó tízperces szünet végén Cave-nek be kellett jelentenie, nem tudják folytatni a koncertet, mivel nem tudják, hogy hogyan van az a nő, aki lezuhant a színpadról. Már persze nem ez volt a felszabadító, hanem amikor az utolsó utáni pillanatban mégis kiderült, hogy az illető jól van, és csak újra össze kell dugni pár már kihúzott erősítőt, hogy mégis jöhessen a ráadás.

Hatalmas élmény megtapasztalni ezt a hangulatot, amely csak még sokkal jobbá teszi az amúgy is hibátlan dalokat az elmúlt harmincöt évből, és hatalmas élmény átadni magunkat a legmesteribb hamiskártyás, Nick Cave egyszerre laza és hipnotikus erejű karizmájának. Valójában igazságtalan is akár csak ennyire is fanyalognom pusztán azért, mert hál’ istennek tudom, hogy máskor még jobb is lehet az egész ennél az amúgy is nagyon jónál. Be is fejezem gyorsan.

Borítókép: Karip Timi / Index.

Ne maradjon le semmiről!