Jó döntés volt az ösztöneinkre hallgatni

2018.07.18. 23:57
A New Orleans-i Crowbar azon kevés zenekarok egyike, amelyik a Black Sabbath zenei örökségét úgy emelte új szintre, hogy azzal teljesen új iskolát is teremtett. Az együttes idén ünnepelte a klasszikus Odd Fellows Rest című lemezének huszadik évfordulóját. A masszívan turnézó gépezet egyetlen aktív alapító tagjával, a gitáros-énekes Kirk Windsteinnel a Rockmaratonon ültünk le beszélgetni.

Nemrég láttalak titeket a holland Roadburn fesztiválon, és akkor épp az Odd Fellows Restet játszottátok el a lemez megjelenésének huszadik évfordulóján. Honnan jött az ötlet, hogy az elejétől a végéig előadjátok az albumot? 

Jacob Bannon a Converge-ből keresett meg, ő idén kurátora volt a fesztiválnak a főszervező Walter mellett. Kaptam egy emailt, kicsit gondolkodtunk, és arra jutottunk, hogy a maga kihívásaival együtt ez egy nagyon jó ötlet. Félelmetes volt, mert sok számot ezek közül soha nem játszottunk, és ezeket is újra meg kellett tanulnunk. Az is kihívás volt, hogy a lemezen szereplő sorrendben játsszuk a dalokat. Végül annyira jól sült el, hogy New Orleansban is lenyomjuk a lemezt.

Gyakran elég egy-két évre eltávolodni egy lemeztől, és már akkor is gyakran megváltozik egy lemez karaktere. Milyen volt újra közel kerülni a dalokhoz? 

Az történt, hogy újra szerelmesek lettünk a lemezbe. Arra is jó volt, hogy óhatatlanul is összehasonlítottam, hogyan írtam akkor dalokat, és hogyan írok most. Elég sok fura és tőlünk szokatlan dolog volt azon a lemezen. Az újratanulás ennek felismerésében is segített. Fő dalszerzőként hallgatva azért is fontos lemez, mert nagyon sok „Crowbar-szabályt” megszegtünk, és most jött ki igazán, hogy mennyi ilyen pont van a lemezen.

Milyen volt akkoriban megtörni ezeket? Volt négy robusztus, destruktív lemez, majd amikor már senki nem számított rá, az ötödik lemezen bejöttek a dallamok. 

Nagyon jól esett. Aggódni csak kicsit aggódtunk, mert ideje volt új elemeket beemelni a zenénkbe. Ha van zenekar, ami nem nagyon hozott be új elemeket a zenéjébe, az talán az AC/DC, de ott a Motörhead, akikre gyakran rásütik, hogy végig ugyanazt nyomták, miközben én minden egyes felállásnál kihallom a rájuk jellemző különbségeket, sőt lemezről lemezre is vannak apró változások. Az Odd Fellows Restre azért is vagyok büszke, mert szerintem egy jó példa arra, hogy hogyan maradj hű önmagadhoz, miközben fejlődsz is. Húsz év távlatából is bebizonyosodott, hogy jó döntés volt az ösztöneinkre hallgatni. 

Hogyan alakult ki a jellegzetes Crowbar-hangzás?

A gitárhangzást elég könnyű volt megtalálni, mert soha nem használtam sok komponenst, és egy minimális felszerelésből sikerült kihoznom ezt a tónust. Ami a zenekart illeti, Jimmy Bowerrel (az Eyehategod gitárosa, a Crowbar korai dobosa – P. B.) kezdtünk el először ketten dalokat írni, és Todd (Sexy T, basszusgitáros) később csatlakozott kicsivel, és már akkor tudtuk, hogy valami egyedit szerettünk volna létrehozni. Az emberek sludge-nak hívják, de igazából nem is tudom, hogy mi az, ami sludge, nem igazán követem. Mi csak súlyos zenét akartunk játszani. Szeresd vagy gyűlöld típusú zenekar vagyunk, és bármelyik végletnél van a hallgató, a lényeg, hogy önazonosak vagyunk.

New Orleans a világ egyik legmélyebb zenei hagyományokkal rendelkező városa, és most  nemcsak a jazzre gondolok, hanem a The Metersen, Dr. Johnon át egészen a New Orleans bounce mozgalomig, szinte minden évtizedben van olyan újító előadó vagy műfaj, ami világszerte nyomot hagy.  A Crowbar ennek a hagyománynak a folytatása, vagy pedig az volt a cél, hogy ezektől a hagyományoktól eltérő zenekar legyen? 

Valójában mindkettő, mert New Orleans nagyjainak rajongója vagyok. Ezek a zenék hatottak rám, mivel ezeken nőttem fel, de igazából az egész város hatott rám, aminek nincs párja zene, étel vagy ital szempontjából. New Orleans arról szól, hogy  a legkülönfélébb módokon élvezzük az életet. Mindemellett pedig, ahogy korábban is mondtam, nagyon eltökéltek voltunk, hogy olyan zenét írjunk, ami élesen eltér mindentől, amit korábban hallottunk. Egyébként New Orleans egy elég kis város, és nagyon jó érzés volt, hogy az Eyehategod, a Crowbar és az Exhorder mind egyszerre turnézott Európa-szerte. 

Hogyan álltak össze a New Orleans-i zenekarok egy egységgé? Érdekes, hogy létezik egy New Orleans címke, miközben a legtöbb zenekar eléggé eltér egymástól. 

Egy kis színtér a miénk, és koncerteken találkoztunk. Aztán mivel mindenki ismert mindenkit, ugyanabban a nagy zöld raktárépületben kötöttünk ki, és azt vettük észre, hogy hirtelen egymás mellett próbálunk. Crowbar, Eyehategod, Graveyard Rodeo, Exhorder, Stressball, mind ott próbáltunk. Volt vagy huszonöt próbaterem, és így folyamatosan együtt lógtunk, egymást hallgattuk, de megmaradt mindenki a saját dolgánál, mint például a Soilent Green is, akik gyakran szélsőségesen gyors részeket is beépítettek a zenéjükbe.  

Hogy éled meg a közösségi média jelenlétét a zenekar életében? Kicsit az az érzésem, hogy kezdi lebontani azt a misztériumot, ami a metálnak kifejezetten jól állt. Azzal, hogy szinte elvárás mindenről beszámolni, lényegesen leszűkül a tér, amiben a hallgató saját maga tud interpretálni egy zenekart. 

Erről sokat beszéltünk zenekaron belül, és arra jutottunk, hogy már nincs misztérium. Egyszerűen alkalmazkodni kell, jelen kell lenned, promotálni kell magad.

Ez már nem a 70-es évek, amikor a világ arra várt, hogy a KISS ledobja a maszkot, vagy a Led Zeppelin alig adott interjút, meg nem lehetett senkit fotózni.

Persze az is igaz, amit mondasz, hogy minden a maga valóságában kerül az emberek elé, és nincs tér az értelmezésre. Nekem például az online jelenlét is egy olyan része a zenekar működésének, mint hogy a koncertek után szeretek kimenni a merchhöz a feleségem mellé, fotózkodni a rajongókkal, beszélni velük pár szót, elérhetővé válni számukra, pengetőket osztogatni. A személyes kapcsolat mindennél fontosabb. Ha pedig valami kérdésük van, egyenesen megkapják tőlem, és valahol jó is, hogy nem kell találgatniuk. Ha a Metallica vagy, akkor persze ezt nem tudod, meg nem kell csinálnod, de a mi szintünkön erre szinte szükség van.

Egy tanulmány szerint 35 fölött nem az ember már nem nagyon hallgat új zenéket. Ez rád mennyire igaz? 

Most egy SEA nevű bandával játszottunk Koppenhágában, akik teljesen lenyűgöztek. Mintha egyenesen 1974-ből mentek volna fel a színpadra. Elképesztő dalok, mintha a Fireball-korszakos Deep Purple egy időgéppel utazott volna 2018-ba. Ők teljesen lenyűgöztek, de annyit turnézunk, hogy nincs nagyon más esélyünk arra, hogy új dolgok után menjünk. Otthon benyomok egy klasszikusrock-rádiót a mosogatáshoz, vagy hallgatok  valamit, amin felnőttem. Az élet nagyon más otthon, mint turnén. Korán fekszünk például, és próbálunk minél több időt a gyerekeinkkel tölteni. Ezért is szeretek fesztiválokon játszani. Itt vannak a Madball, ezeréves barátaink, imádom őket látni, imádok velük lógni, és ezek a találkozások a legjobb pillanatok a turnékon. Visszatérve, az olyan klasszikusoknak, mint a Saxon vagy a Judas Priest, az új lemezei sokkal jobban megfognak, mint bármi más, amit az újabb zenekaroktól hallok. Most láttuk a Priestet Hellfesten, és elképesztőek voltak. 

Van egy híres történet arról, amikor szellemet láttál Phil Anselmo (Pantera, Down) házában. 

Ez teljesen igaz. Ültem egy székben, mint most. Volt a szék mellett egy ajtó, amin hangos kopogást hallottam. Egy barátunk felállt, kinyitotta az ajtót, és azt mondta, hogy nincs ott senki, és ahogy átnéztem a vállam mögött, láttam valakit a folyosón futni. És ez egy öreg ház, ahol már többen hallottunk és láttunk furcsa dolgokat. Valami volt. Részeg voltam, de azért annyira nem voltam beállva. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!