Emberek szegecses bőrruhában

NAK 8031
2018.07.25. 13:14

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először láttam szegecses bőrmellénybe öltözött férfiakat. 1984 volt, tán ősz, és a Magyar Televízió szépen sorban leadta az 1983 decemberében, Dortmundban rendezett Rock Pop Festival mindkét napjáról készült koncertfilmeket. Iron Maiden, Judas Priest, Def Leppard, Michael Schenker Group, Ozzy Osbourne, Quiet Riot, Scorpions és Krokus szerepelt a kínálatban, én meg ültem nagyanyám nappalijában, és nem hittem a szememnek. Akkor már javában rockzenét hallgattam, apám Memorex kazettákra felvett Deep Purple és Led Zeppelin albumait, illetve az ibadani (Nigéria akkor második legnagyobb városa, hosszú történet, pár évet ott töltöttem) utcákon beszerzett Kiss (Dynasty) és AC/DC (Black in Black) kazettákat.

Mindegyik buliban volt valami, ami megfogott. Ozzynál Jake E. Lee játéka (a koncert operatőrjénél jobbat azóta sem láttam ebben a műfajban, minden szólót hangra le lehetett venni a képről), a Def Leppard nyers energiája, a Quiet Riot játékossága akkor égette belém istenigazából a rockzenét, az Iron Maiden és a Judas Priest meg a hevimetált – mert akkor ezt így mondtuk, egy szóban. Az a Maiden-koncert a mai napig az egyik legjobb, amit láttam, pedig voltam már vagy tíz bulijukon, de a legnagyobb nyomot a Judas Priest hagyta bennem. Abban a 38 percben mindent megmutattak a metálzenéből, amit tudni érdemes és szeretni lehet.

Iszonyú energia áradt a tévéből, a zenészeken egy percig nem éreztem, hogy unnák, amit csinálnak, a teatralitásuk a színpadi mozgással, a bőrcuccokkal és a dobcájg elé betolt motorral pedig végképp eldöntötte, hogy metálzenész lesz belőlem.  

Aztán nem lett, legyen elég annyi, hogy szarból nem lehet várat építeni, ha nem Kardashian a vezetékneve az embernek.

A Screaming for Vengeance hozta meg a nagy áttörést, pontosabban a You've Got Another Thing Comin', amit az amerikai rádiók is imádtak, és a menedzsmentünk szervezett egy USA-beli turnét mellé. Amikor először játszottunk ott 60 000 ember előtt, akkor mondtam Robnak, hogy, te, szerintem befutottunk. Az amerikai sikerrel jött a hülyeség is, egyszer bepereltek minket, mondván, tudat alatti üzeneteket közvetít az egyik lemezünk, öngyilkosságra bujtat. Ilyen baromságot is csak egy ügyvéd tud kitalálni, esküszöm. És bizonyítanunk kellett, hogy nincs a lemezen semmi tudat alatti üzenet, a semmi létét kellett igazolni. Őrület. De ha lenne is, nem arra biztatnánk a rajongókat, hogy vegyék meg a többi albumot is? 

– mondta a  zenekar basszusgitárosa, Ian Hill a keddi, budapesti koncertjük előtt. 

A zene azonban megmaradt, és tudom, iszonyú öregesen hangzik, de a mai napig azokat a zenekarokat hallgatom a legtöbbet, amiket a nyolcvanas években, és ezeknek a koncertjeire megyek el legszívesebben, mert sokkal többet adnak egy fellépésen, mint egy Stone Sour a Barba Negra Trackben, ami, hadd tegyem hozzá gyorsan, nem volt rossz buli, csak valahogy nincs meg velük az a mélyebb kapcsolat, ami a Judas Priesttel meg igen.

Ezért volt más a keddi koncert, amin hosszú idő után ismét láttam a színpadon szegecsekkel kivert bőrruhákat meg motort. Ha valaki kihagyta volna, és azért elég sokan vannak, akik így jártak (hiszen a Papp László Aréna több mint fele le volt választva, úgy 5000 ember lehetett kíváncsi rájuk), nézzen bele a fent beágyazott, 1983-as buliba, képzeljen az énekesre plusz 35 évet és a fejére egy denevértetoválást, a dobos és a két gitáros helyére meg új arcokat (a bőgős Ian Hill pont ilyen volt tegnap is, csak őszebb, és nem Fenderrel nyomja, hanem Spectorral), és kvázi ugyanazt kapja, amit én tegnap este.

A Judas Priest úgy tud az állandóság zenekara lenni, hogy az alapító tagok közül már csak Hill van a zenekarban.

1969 és 1989 között elfogyasztottak hét dobost, 1996 és 2003 között nem Halford, hanem Ripper Owewns énekelt, KK Downing gitáros 2011-ben hagyta ott őket, Glenn Tipton másik gitáros pedig idén februárban közölte a világgal, hogy Parkinson-kórban szenved, és a turnézással le kell állnia. A Priest ennek ellenére tud ugyanolyan maradni, mint amilyen 35 évvel ezelőtt volt, és megbízhatóan hoz egy olyan szintet minden koncerten, hogy arról csalódottan rajongó nem nagyon távozik. A fénykorukat a kilencvenes évek elejéig élték, a Painkiller volt az utolsó olyan albumuk, amit referenciapontként érdemes emlegetni, az idei Firepower című anyag megjelenéséig igazán emlékezetes dolgot 1992 óta nem produkáltak, viszont az életműben annyi klasszikus megasláger van, amivel folyamatosan lehetett turnézni a kétezres években is. 

Valahogy úgy alakult, hogy már csak én maradtam az eredeti tagok közül. Ken (KK Downing gitáros) nyolc éve szállt ki, ő volt az utolsó, akivel kezdtük annak idején, még a középiskolában. A British Steel idejére alakult ki a külsőnk, a bőr, a szegecs meg a többi, ezt leginkább Rob hozta a zenekarba, de nem bántuk. Iszonyú sokat turnéztunk az elején, ebben a mai zenei világ megegyezik a régivel, csak a körülmények voltak mások: akkor egy kisbuszunk volt, a hátuljába bepakoltuk a cájgot, a tetejére hálózsákokat terítettünk, és ott aludtunk. Mosakodás a nyilvános vécében, kaja ott, ahol éppen sikerült. Annak idején Norvégiáig elmentünk azzal a busszal, majd szétfagytunk, de imádtuk minden pillanatát. Ma már persze ki bírná ezt, öregek vagyunk.  Legfeljebb Richie, ő még kölyök (38 éves).

Ørdøg vitte

Előzenekarnak lenni hálátlan feladat, a közönség nem rád kíváncsi, púp vagy a hátán, szerencsés esetben megnéz és csendben marad, rossz esetben kifütyül, vagy be sem megy a terembe, míg  a főzenekar el nem kezdi. Az Ørdøg tegnap kapott egy bő fél órát a Priest előtt, és a végére a közönség is meglágyult irányukba, egyrészt azért, mert jó rockzenét játszanak, másrészt meg azért, mert azt mindenki értékeli, ha egy zenekar a külső körülmények, azaz a szar hangosítás ellenére mindent megtesz, hogy eladja a zenéjét a közönségnek. Lelkesedésben nem volt hiány, zenélni is nagyon tudnak, csak éppen tegnap ez csak az utolsó két számban derült ki. Kár, jó kis bemelegítés lett volna.

A tegnapi koncert bizonyos szempontból tök ugyanolyan volt, mint a Halford visszatérése utáni a Pecsa szabadtéri színpadán, vagy a Sziget utolsó metálszínpados korszakában adott bulijuk. Halford ugyanúgy konferálja fel a régi számokat, Ian Hill ugyanott áll a színpadon, mint mindig (jobbra, a ládák előtt), és a Painkiller óta doboló Scott Travis is pontosan azt üti és úgy, mint amikor először láttam a Priesttel. Érthető persze, hogy egy ilyen turné alapjait a rutin adja, nem lehet egy 99 koncertből álló megaprodukciót arra építeni, hogy ja, majd játszunk valamit, nyugi. Minden zenekar így működik, ez nem a Priest hibája, nem is azért mondom, és ha egy koncertről nem az jön le, hogy rutinhakni a lóvéért, akkor semmi bajom a kiszámíthatósággal. 

Ez a koncert pedig sok minden volt, csak hakni nem. 

A setlistet úgy rakták össze, hogy saját magukat is meglepjék vele, ezért kerülhetett bele például a Stained Class album Saints in Hell című nótája, amit írd és mond, a lemez 1978-as megjelenése óta ezen a turnén játszanak először. Grinder, Sinner, The Ripper, Tyrant – ezek sem mai szerzemények; akik hozzám hasonlóan ezen a zenén nőttek fel, biztos megkönnyezték a nyitó riffeket, amiket kábé minden rendes metálgitáros ellopott azóta. Voltak a kötelező körök (Breaking The Law, Living After Midnight, You've Got Another Thing Comin', Hell Bent for Leater, Turbo Lover – pedig ezt hogy rühellte minden rendes dzsudaszos annak idején). Eljátszottak pár számot az új albumról is, de mintha nem bíztak volna abban, hogy a jó nép a márciusi megjelenés óta rojtosra hallgatta, így nem mertek háromnál több dalt betenni. Én ezt őszintén sajnálom, mert nagyon szívesen meghallgattam volna az egészet úgy, ahogy van (plusz a kötelező körök), és ha emiatt kimaradt volna a Night Comes Down vagy a Bloodstone, hát legyen. 

Elővettünk pár régi nótát, mert rengeteg minden van, amit szeretünk, de nem nagyon játszunk. Ezért került elő a Grinder meg a Sinner is például. Andyvel szerencsénk van, mert egyrészt kiváló szakember – ő keverte a Firepowert is –, másrészt remek gitáros és nagy rajongója a zenekarnak, így túl sokat nem kellett próbálnunk vele, ismeri az életművet és el is tudja játszani. Annak idején Richie úgy került be Ken helyére, hogy egy turnén dobtuk a mély vízbe, meg akartuk ismerni, hogy milyen arc, mert ha nem jövünk ki vele az úton, akkor nem sok értelme van hosszú távra tervezni vele. Kijöttünk, ahogy most Andyvel is.

Remélem, hogy a Firepower nem a zenekar hattyúdala, mert az utóbbi öt év messze legjobb metállemeze, de ezt csak úgy mellékesen. A setlist jó volt így is azért, és jól is játszották a nótákat, volt benne energia bőven, leginkább a KK Downing helyén szereplő Richie Faulknernek köszönhetően, aki külsőre is nagyon hasonlít a nagy elődre, és játékában is, de az olyan apróságokkal, mint az a pici frazír, amit a Turbo Loverben a refrének után tol, engem már régen megvett kilóra. A Tipton helyén szereplő Andy Sneap, amellett, hogy remek producer, képzett gitáros is, a Sabbatban kezdte az ipart, az meg nem ma volt. A színpadon kissé megilletődött még, nem vállal annyit, nem mozog, hiányoznak az ikerszólók és a közös metálhinta, amit Downing és Tipton honosított meg a zenében.

Halford hangja viszont már nem a régi, de ezzel megint csak nem lehet mit kezdeni.

A természet egy rohadék, és nem minden 66 éves rockénekes hangját hagyja meg olyannak, amilyen volt. Halford a magasakat, a védjegyének számító sikolyokat már nem tudja kiénekelni, ezért nem értem, miért nem kerül ki a Painkiller a programból, de mindegy. Ilyenkor a technika segíti ki, mankó szól nála is, mint Ozzynál vagy David Coverdale-nél. A saját hangja ez, csak felvételről. Nincs ezzel sem nagy probléma, el kell fogadni, hogy egy ember 66 évesen már nem tud úgy sikoltozni, mint 22 évesen, és kész, viszont úgy el tudja adni a produkciót, hogy ez ne érdekeljen senkit.

A hangzással voltak bajaim, sőt, a gitárok bántóan vékonyan szóltak az elején, és ez markánsan nem változott, ráadásul túl hangos volt a cucc, a leválasztott Arénéban ez meg sajnos nagyon nem tud szépen szólni. 

Glenn sajnos nincs túl jól. Rémes ez az egész, hiszen nem tehet arról, ami történt vele. A betegsége csak úgy jött, mi meg ott álltunk tehetetlenül, és persze segítünk, de mi ehhez kevesek vagyunk. Nagyszerű orvosok kezelik, és amikor elengedik, mert fizikálisan alkalmas rá, akkor beszáll a turnén a ráadásokba is. Ide sajnos nem tudott eljönni. Hogy aztán a jövő mit hoz, azt nem tudjuk. A Firepoweren játszott, nagyon szeretnénk, hogy a következő lemezen is szerepeljen, de ezt most még nem lehet megmondani. 

A Judas Priest másfél órára visszahozta azt a hangulatot, amit minden koncertjén, és amit a mai zenekarok egyszerűen nem tudnak utánozni, ha megfeszülnek, akkor sem. És már csak ezért is érdemes volt elmenni a bulira tegnap este.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!