Lana del Rey beszelfizte magát a magyarok szívébe

A Sziget harmadik napjára egy régi adósság törlesztése jutott: Lana del Rey zenélt végre a nagyszínpadon. Megnéztük még a sokadjára fellépő Kooksot, a pofátlanul fiatal, őrülten aktuális Shame biztonsági őr köpködéssel egybekötött fellépését és Scarlxrd hiphop buliját is. 

Lana del Rey

Azt a Csiszár Virággal, a Sziget programszervezőjével készített interjúnkból is tudjuk, hogy egyszer már majdnem sikerült elhozni Lana del Reyt a Szigetre, de akkor a bejelentés előtt lemondta a fellépést. Most viszont sikerült a csoda, elhozni A Szupersztárt a Szigetre, aki maximálisan meg is hálálta a várakozást, és egy közel másfél órás showt celebrált a szép számban felsorakozott közönségnek.

Azt mondjuk képtelen vagyok felfogni, hogy ha az előtte fellépő borzalmas Parov Stelart a Sziget másik felében is bömbölve lehetett hallani, akkor az amerikai szupersztárnál miért nem sikerült megtalálni a hangerő gombot? Úgy a Born to Die-ig, szinte alig lehetett valamit is hallani, pedig gondolom senkit sem ért meglepetésként, hogy a művésznő sóhajtozva meg búgva énekel, nem pedig hörögve üvöltözik. A második számba épített Simon and Garfunkel feldolgozásból (Scarborough Fair) egy nagy massza lett, bár ez főleg a pofázó közönség hibája is, akik előbb megdöbbentek, hogy szomorú számok szólnak, majd szerencsére jelentős mennyiségben elpárologtak, így szellős, de annál lelkesebb közönséggel fejeződött be a koncert.

Zenekari kísérettel, táncosokkal, saját pálmafákkal és színpadi hintával érkezett Lana del Rey a Sziget Nagyszínpadára, egy egyszerű fehér virágos ruhában. Aztán néhány szám éneklés után fogta magát, lesétált a közönség soraiba és ott ölelgette a népeket: szelfizett a rajongókkal, dedikált, egy öregúrral hosszan beszélgetett.

Nyilván ez egy előre kitalált műsor része, Lana del Rey mégis azt a benyomást tudta kelteni, hogy eljött a szupersztár, és nem csak elénekelte itt a dalait, hanem tényleg itt van veletek, ezen a szerinte egzotikus helyen. És talán visszafelé is működött a dolog, és valami talán megcsapta abból, hogy itt tényleg nagyon régóta vártak arra virágkoszorús lányok, hogy élőben lássák őt. (Más kérdés, h a koncert elején azt mondta, hogy "jó újra itt lenni", amit általános meghökkenés fogadott, úgyhogy a koncert végén próbált szépíteni, hogy milyen régóta szeretett volna eljönni erre a hatalmas színpadra.)

A legutóbbi albumán, a Lust for Life-on az volt a nagy koncepcióváltás, hogy sok búsongás után Lana del Rey végre mosolygott:

Én mondjuk a közönségénekeltetésnek nem vagyok híve, és picivel talán többször élt ezzel az eszközzel, mint kellett volna, de ezt is képes volt úgy előadni, hogy most közösen énekelünk, ti meg én, együtt, hát nem csodálatos dolog? De, az volt! Ráadásul a setlist is szinte tökéletesen volt összeválogatva, főleg a Born to Die-ről és a Lust for Life-ról játszott számokat, ami pont ebben a sorrendben a két legjobban sikerült albuma, sőt még A nagy Gatsby-hez készült Young and Beautifult is becsempészte, igaz, csak egy rövid felidézés erejéig. A Video Gamest pedig egy hintában adta elő!

Én azt hittem, hogy a pumpálós Summertime Sadness lesz majd a csúcspontja a koncertnek, és bár katartikus élmény volt, a szinte utolsó számként előadott Get Free legalább annyira libabőrös pillanat volt. Zárásként Lana dobálta a puszikat és a rajongóktól kapott ajándékokat magához ölelve, integetve vonult le a színpadról. Megérdemelten jár a 10/10, akik pedig képesek voltak a koncert alatt is arról pofázni, hogy ez a zene vezetéshez való, legközelebb egészen nyugodtan maradjanak a parkolóban, nekik megmarad 24 ezer forintjuk, nekünk meg a hangosítást leszámítva tökéletes koncertélményünk. (libor)  

Shame

Bármilyen gyengére is sikerült néha a Sziget lineupja a korábbi években, a szervezők nagyon jól ráéreztek arra, hogyan lehet a legkönnyebben befogni a károgók száját: minden alkalommal becsempésztek valami hip és aktuális előadót a programba (mondjuk a Yeasayertől a Fidlarig), amiért hálásnak lehetett lenni, és amire hivatkozva később azt lehetett mondani, hogy nyugi, gyerekek, még ezt is elhoztuk nektek.

Az idei legforróbb név egyértelműen a Shame volt, akiket az év elején megjelent, Songs of Praise című debütalbumuk kapcsán Nagy-Britannia legizgalmasabb, legdühösebb új zenekarának kiáltott ki a Guardian, a lemezre tíz pontot adott az NME, de nem csak a brit sajtó volt tőlük hangos, például mi is csupa jókat írtunk a bemutatkozásukról.

És ne feledjük, hogy hosszú évek után először van több brit a Szigeten, mint holland, így a korai kezdés ellenére egy nem túl nagy, de annál lelkesebb közönség verődött össze a pofátlanul fiatal zenekar legelső magyarországi fellépésére. Én már azelőtt beléjük szerettem, hogy akár egyetlen hangot is hallottam volna tőlük, annyira jól festettek a Songs of Praise borítóján, aztán amikor az X-akták zenéjére bevonultak az A38 színpadára, és végignéztem a ruháikon, újra dobbant egy nagyot a szívem értük.

De a Shame nemcsak az öltözködéshez ért, hanem ahhoz is, hogy szétszedje a házat, méghozzá mocskosul. Magukat és a közönségüket is rendesen megizzasztották a hőségben, de úgy, hogy nekem a délutáni forróság ellenére többször is a hideg futkosott a hátamon és tiszta libabőr volt a karom a hallottaktól. Hogy mennyire szerették a Sziget közönségét, azt egyrészt onnan lehetett tudni, hogy ezt többször hangoztatták, másrészt meg onnan, hogy akkora elánnal, annyi energiával játszottak, amilyet tényleg ritkán látni.

Jól el is fáradtak a koncert második felére, de a fináléra annyi energiájuk még azért maradt, hogy a frontember a színpadról leköpje az egyik biztonságiőrt, aki aztán sértődötten simogatta a nedves foltokat a pólóján és a haja helyén, majd egy kollégája revansként a színpad elé válaszköpött egyet, mire az energiabomba basszusgitáros egy komisz ovis huncutságával integetett le nekik a színpadról, miközben ezerrel dübörgött a Gold Hole. Ez még egy őszinte produkció – az én számat sikerült betömni vele. 8/10 (kovács d.)

Kooks

Harmadszor lépett fel a Szigeten a The Kooks, egy olyan angol zenekar, ami pont azt a fajta "indie" gitárzenét játssza, ami a 2000-es évek végén óriásit futott, de mára elég sokat vesztett a fontosságából, meg a népszerűségéből is. Azt, hogy aktuálisan mi a menő, mindig a 25 alatti korosztály határozza meg, de a Sziget közönségében sokan vannak közel, vagy már túl a harmincon, ők pedig mintha nosztalgiázni érkeztek volna a Nagyszínpad elé. Ránézésre a tömeg mérete kicsit a zenekart is meglephette, legalábbis Luke Pritchard frontember azonnal úgy indított, hogy Hello Sziget, és már énekeltette is az eddigi két napot még nem teljesen kipihent közönséget.

Később is igyekezett fenntartani a kapcsolatot, viccelődött azon, hogy milyen meleg van és tényleg rossz volt ránézni a sötét ingjében és a hosszú nadrágjában, de összességében a koncertről inkább azt maradt meg, hogy kínosan ment neki a frontemberkedés a színpadon. A vége felé újra megpróbálkozott az énekeltetéssel, ekkor már sokkal lelkesen énekelte a közönség a Seaside-ot. Valami viszont még sem kattant össze, mert a No Pressure című dalban arról énekel, hogy milyen boldog, de nem tudom, hogy volt-e valaki, aki elhitte róla, hogy tényleg úgy is érzi magát a bőrében.

Az Always Where I Need to Be után lelkesen mondta a mikrofonba, hogy olyan, mintha egy indie diszkóban lennénk, és néhány számnál tényleg volt önfeledt táncolás a közönségben, és ha ebből lett volna több, akkor összejöhetett volna valami maradandó élmény, de az idei Sziget mezőnyében erre a koncertre jövőre már senki sem fog emlékezni. 5/10 (fega)

Scarlxrd

Jó dolga van mostanában azoknak, akik szeretik a modern hiphopot, az utóbbi időszakban ugyanis olyan nevek jöttek el Magyarországra, mint Denzel Curry, a $uicideboy$, vagy Ghostemane, a Szigetre pedig Scarlxrdot sikerült elhívnia a szervezőknek. A brit rappert mi is külön kiemeltük, mint olyan előadó, akit érdemes megnézni a headlinereken kívül, és nem is okozott csalódást, pedig elég korán lépett fel.

Az első tíz perc a közönség hergelésével telt, maga a rapper a színpadon sem volt, de az emberek haraptak az XXXTentacion és 6ix9ine számokra, úgyhogy mire Scarlxrd megérkezett, már mindenki kellően ki volt éhezve rá. Innentől aztán elszabadult a pokol, Scarlxrd zenéje elképesztően jól működött élőben, olyannyira, hogy az sem érdekelt senkit, hogy amúgy a brit rapper jóval több időt töltött a hangulat fokozásával és a moshpitek méretének növelésével, mint a rappeléssel, úgyhogy az idő nagy többségében pont olyan volt az egész, mintha egy buliban valaki betette volna Scarlxrd számait.

Ez alapvetően amúgy elég gáz, még akkor is, ha a legtöbb újhullámos underground rapper pontosan ugyanígy lép fel, de azt hozzá kell tenni, hogy ekkora bulit kevesen tudnak csinálni, ráadásul Scarlxrdot azzal sem lehet vádolni, hogy csak lötyögött a színpadon: amikor nem ugrált, vagy rohangált fel alá, akkor éppen a közönségbe vetette magát, a koncert végén pedig még a színpad egyik oszlopára is felmászott. Az biztos, hogy a jelenlévők és Scarlxrdék is baromi jól érezték magukat, még a korai időpont ellenére is, sőt megkockáztatom, hogy ez volt a Sziget eddigi legjobb bulija. Ezzel együtt viszont nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ha pár hónapja Denzel Curry nagyjából ugyanennyi színpadon ugrálással az egész koncertet végig is rappelte, akkor Scarlxrd miért nem volt képes ugyanerre, vagy legalább miért nem próbálta meg. 7/10 (flachner)