Megtáncoltatta a Szigetet a folkrock Nickelbackje

Szekeres Máté 08.11 Sziget vol4-86
2018.08.12. 11:52 Módosítva: 2018-08-12 14:34:59

Szombat estére teltházas lett a Sziget szombati napja: a Mumford Sons koncertjére már csak azok tudtak bemenni, akik előre megváltották a jegyüket. A Bastille-nak megvolt a nagy áttörése, de a Szigeten csak önmagukat ismételték, Aurorából viszont még nagy sztár lehet. 

Mumford & Sons

Amikor először jött szembe velem a Mumford & Sons, úgy 28 másodpercig meg voltam győződve arról, hogy egy olyan amish folkrockzenekarról van szó, aminek a tagjait egy különösen keményfejű mennonita sztájliszt öltözteti. Aztán leesett, hogy a Hopeless Wanderer című nóta klipjében nem a zenekar tagjait látom, hanem négy amerikai komikust, de ettől még simán azt hittem, hogy ez egy amerikai hipszterzenekar. És hogy egyáltalán miért ismerem ezt a dalt kb. jobban, mint a zenekar kevésbé figyelmes tagjai? Mert Benedek fiam, aki még nincs két és fél éves, úgy két hónapja ezt hallgatta loopolva két héten át, és nem, nem én vagy a csajom indítottuk el neki, hanem ő bökött rá a klipre a YouTube-on. Aztán lejött a szerről, most éppen a 2Cellos Thunderstruck-feldolgozása van műsoron, átkozom is a napot, amikor Malcolm Youngnak beütött az agyába a nyitó riff.

Ezeket játszották

1. See A Sign (új nóta, először élőben)

2. Little Lion Man

3. White Blank Page

4. Lover of the Light

5. Tompkins Square Park

6. Believe

7. Awake My Soul (Lianne La Havas énekesnővel közösen)

8. Broad-Shouldered Beasts

9. Woman(új nóta, először élőben)

10. The Cave

11. Ditmas

12. Dust Bowl Dance

Ráadás:

13. Only Love

14. Guiding Light(új nóta, először élőben)

15. I Will Wait

16. The Wolf

Szóval ezért mentem el a Sziget fesztivál szombati,100%-os százalékos kihasználtságú napjára megnézni a Mumford & Sons idei egyetlen, nyári fesztiválbuliját, meg az I Will Wait klipje miatt, amit a coloradói Red Rocks Amphitheatre-ben vettek fel, a világ jelenleg messze leglátványosabb koncerthelyszínén, ami egyébként sokat dob a nótán.

Azaz, és most lehet szörnyülködni nyugodtan, úgy mentem ki, hogy két dalt ismertem, és semmiféle elvárásom nem volt, csak az, hogy lehetőleg ne unjam magam halálra,

és ne borítson a fejemre egy repohárnyi sört valami gyökér. A kettőből egy összejött, a sör túl drága, vagy az idő volt túl füllesztő ahhoz, hogy az önjelölt mókamesterek ne előrehajítsák a sört izomból, hanem megigyák.

Aztán 21:31-kor kijöttek a palik a színpadra, első ránézésre tök random választottak maguknak egy hangszert a kazalban heverő sokból, és nekiláttak. Mert, ha jól láttam, a nagybőgős-basszusgitáros palin kívül a zenekarban mindenki több mindent csinál, Mumford maga dobol énekel és gitározik, az egyik fia gitározik és bendzsózik, a másik meg zongorázik meg lemegy nagyterpeszbe, ha nagyon muszáj, és ha valaki szerint ez nem nagy teljesítmény, húzza csak fel magára azt a hipszterfarmert, ami ő rajta volt, és spárgázzon benne a gangon, majd rájön.

Az ilyen multitálentumok mindig is lenyűgöztek, Prince tán 12 hangszeren játszott, a legenda szerint volt olyan lemeze, amit egymaga vett fel, Dave Grohl, a Foo Fighters énekes-gitárosa meg dobosként kezdte a Nirvanában, és pont két napja tolt ki egy 23 perces instrumentális szerzeményt a YouTube-ra, amin minden hangszert ő szólaltat meg, a basszusgitárt is. De említhetném Sully Ernát, a Godsmack énekesét, aki dettó jó gitáros és még jobb dobos. Mint kiderült, itt azért nem ilyen formátumú zenészekről van szó.

Szóval Mumfordék elkezdték, de ezt csak onnan tudtam, mert a közönség nagyon kiabált, és a liftzene hangosabb lett. Ez a koncert nem megszólalt, hanem elkezdődött, nem túl hangosan, nem túl tempósan, nem túl tolakodón, csak úgy volt. Az énekes az első, elég lassú nótában a verzéket motyogta, a refrénben meg minden sorvégi szóban addig nyújtotta a magánhangzókat, amíg volt benne szusz, gondolom azért, hogy könnyen lehessen vele énekelni.

Közben elég szomorkás volt az arca, ami visszatérő elem volt egyébként, ez a lassú prüntyögésre előadott világfájdalom mármint, amit a közönség egyszerűen zabált.

A keverőnél álltam, de körülöttem mindenki teli tüdőből üvöltötte az iszonyú közhelyes szövegeket, és láthatóan nagyon jól érezte magát. A második dalban már volt közönségénekeltetés is, Mumford meg a színpadból a közönség közé kinyúló kifutón elhelyezett kis dobszerkót püfölte, és láthatóan nagyon jól érezte magát, ami átragadt a népre is, és én is kezdtem örülni egy kicsit, hogy akkor most majd beindulunk, és lesz valami ütemesebb téma, bendzsószóló, vagy mittudomén, de nem. 

Ennek a zenekarnak, a folkrock Nickelbackjének két száma van, egy lassú, melankolikus, prüntyögős, és egy másik, egy ütemes, jól ugrálható, népzenei elemekkel megbolondított vidámkodás, és ezeket váltogatják koncepció nélkül. Amikor a közönség már kezdte nagyon jól érezni magát, akkor elővettek egy új nótát, amit még sose játszottak élőben, biztos azért, hogy elmenjen a kedvünk az ugrálástól, majd a biztonság kedvéért megfejelték két lassú nótával, és ez így hullámzott a végéig,

ráadásul pont a Hopeless Wanderer nem volt, basszameg, amiért mentem, pedig az a tempósabb, ugrálósabb, bendzsóközpontú dalok közé tartozik.

Aztán kiokosodtam én, hát ez a zenekar, amit most láttam 2018-ban, ez szégyelli, hogy korábban nekik volt egy rusztikus korszakuk, és attól a stílustól, a nagydobot taposós, ütemre a színpadot sarokkal rugdosós, bendzsós kamufolktól elmentek egy elektromos hangszeres, szövetmellényt és szalmakalapot elhajítós zenekar felé, amit a Hopeless Wanderer kínosan emlékeztetne arra, honnan is indult. Hát innen.

Ez a kettősség zavart engem végig, az, hogy a zenekar nem tudja, mit is akar pontosan. A szomorkodó dünnyögéseket váltó, hangos, erőteljes, de átlagos rocknóták nem illenek egymáshoz, ahogy a színpadról sem az jött le nekem, hogy a négy zenész annyira szeretné egymást. Ez az énekes Mumford show-ja, ő megy le a közönség közé énekelni, ő áll ki a kifutó végére, ha kell, ha nem, a többiek azok csak úgy vannak és pótolhatók, legalábbis ezen a bulin semmi olyat nem csináltak, ami alapján ne lehetne őket sima fizetett zenészekkel kiváltani.

Az énekes az más, benne van karizma bőven, tudja kezelni a közönséget, ami nem is árt, mert ha nem lenne ilyen hiperaktív, ez a zenekar soha nem koncertezhetne 500 férőhelyes kluboknál nagyobb helyeken. A buli annak ellenére nem szólt rosszul, hogy ezt a zenekart rémálom lehet hangosítani. Igaz, jobban, erőteljesebben szóltak, amikor basszusgitár és gitár szólt a bendzsó és a nagybőgő helyett, és amikor Mumford nem erőltette a dobolást, hanem rábízta a profira, akit hoztak magukkal, mert hát ő ért is a dologhoz.

Ha csak a koncertet és a rám gyakorolt hatását kellene értékelni, egy jóindulatú kettest kapna, de mivel az éneklő, táncoló közönség egyszerűen imádta, és maga Mumford is rém lelkes volt, jár a 6 pont.  (sixx)

Bastille

Ötödik magyarországi koncertjét adta a Bastille a Sziget nagyszínpadán. Csak ezen a fesztiválon harmadszor játszanak, de megjárták már a Voltot és a Strandot is, ami valószínűleg rekord egy olyan zenekartól, ami világszerte értelmezhető népszerűségnek örvend. Az amerikai áttörést meghozta a 2014-es Saturday Night Live fellépés, és azóta képtelenek leállni a turnézással. 

Hamarosan érkezik az új album, de arról még nem igazán játszhatnak dalokat, így az első kettőből kell élni, és ez a koncepció épp kifulladni látszik. A koncert első 20 percét nagyon megnyomták, a nagyszínpad előtt összegyűlt hatalmas tömeg pedig értékelte az egymás után következő slágereket. Aztán jött egy hosszabb mélypont, amiből nehezen tudtak kimászni: pedig Dan Smith énekes ezúttal is ugrált, hergelte a közönséget, felment a toronyba, végigment az árokban és mindenkivel pacsizott, plusz egy papírról igyekezett magyar kifejezéseket felolvasni.

De hiába tett meg mindent, újat mutatni nem tudott, amitől volt egy kis fásultság az egész fellépésben. A Szigetes koncertjeik közül mindenképpen ez volt a leggyengébb, egyszerűen néha szükség van egy kis szünetre és feltöltődésre, de a Bastille-nak esze ágában sincs lassítani, az új album megjelenése után pedig szinte biztos, hogy jövőre is fellépnek majd valahol az országban. 6/10 (fega)

Aurora

Aurora Aksnes még csak 22 éves, de már másodszor lépett fel a Szigeten. Egy sokkal tapasztaltabb és profibb előadással tért vissza Magyarországra a norvég énekesnő, nagyobb lett a zenekara is, vannak vele táncosok és az egész sokkal jobban ki van találva.

Ahhoz képest, hogy a sátorban több, mint 10 ezer ember is elférne, az első részt leszámítva nem állt sehol igazán sűrűn a tömeg, de Aknes így is teljesen elolvadt attól, hogy ilyen sokan kíváncsiak rá. Mikor két szám között hálálkodott, vagy próbált valamit mondani, akkor látszott, hogy tényleg milyen fiatal, a hangja is megváltozott, de mikor énekelni kellett, akkor mintha azonnal felvett volna egy másik személyiséget. Ezzel pedig sikerült megnyernie a közönség azon részét is, akinek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy ki is ez a szőke nő a színpadon színes tüllszoknyában.

Sajnos a koncert kifejezetten halk volt, kicsit hátrébb állva sokszor hangosabb volt a beszélgető emberek sustorgása, mint maga a zene. Ez lehúzza az összképet, de még ezzel együtt is egy rendben volt a koncert, néha lehetett szomorkodni, máskor kicsit táncolni, közben pedig gyönyörködni Aurora furcsa mozgásában, akinek megvan a hangja és a kiállása is ahhoz, hogy nagyobb tömegeket szórakoztasson. Ha ilyen ütemben fejlődik tovább, akkor a következő fellépésére már nehezebb lesz bejutni, pláne ha az egyik dalából készül majd valamilyen veretős átdolgozás, a Florence and the Machine és Lykke Li népszerűségén is ezek a mixek segítettek a legtöbbet. Nem lepődnék meg, ha Aurórával is megtörténne ez a jövőben. 7/10 (fega)

Tommy Cash

Az észt Tommy Cash kétségtelenül az európai rapszíntér egyik legizgalmasabb alakja, aki egészen meghökkentő eredményességgel ötvözi a trapes alapokat és az újhullámos hiphopot a hardbassel és az Adidas melegítős szláv trashkultúrával, ezt pedig még nyakon is önti a furcsa megjelenésével és bizarr klipjeivel. Pont ezek miatt örültem meg nagyon, mikor pénteken véletlenül feltűnt a programfüzetben, hogy ő is fellép másnap, és ugyan Tommy csak az Európa Színpadra fért be, nagy konkurenciával így sem kellett számoljon. A nagyszínpadon éppen a Bastille játszott, és a többi helyszín se nagyon szipkázta el a közönségét, úgyhogy viszonylag sokan voltak kíváncsiak rá, ezt pedig meg is hálálta.

Tommy stílusosan a Pussy Money Weed című számával nyitott, amivel remekül megadta az alaphangot a koncertnek, de utána is végig fenntartotta a hangulatot és külön kiemelendő, hogy ő tényleg rappelt is a koncert nagy részében, ami mostanában már egyre inkább kuriózumnak számít. Kicsivel a koncert fele után volt egy viszonylag hosszú hardbass betét Tommy nélkül, utána viszont visszatért az észt rapper, ráadásul nem is egyedül, jött vele az orosz Little Big énekese is, és egészen konkrétan letoltak egy Little Big számot, a Give Me Your Money-t, amit Tommyval közösen csináltak. Az orosz Die Antwoordként is emlegetett Little Big amúgy vasárnap lép majd fel ugyanitt, úgyhogy nem meglepő, hogy már ők is a Szigeten voltak tegnap este, de az mindenképpen tök jó húzás volt, hogy lehetett őket együtt is látni a színpadon. Most már csak úgy lehetne metább az egész, ha ma meg Tommy Cash menne fel a színpadra előadni a Give Me Your Money-t, de erre sajnos elég kicsi az esély.

Az egész amúgy lehetett volna kicsivel hangosabb, de ez nem igazán vont le az élményből, a közönség is marhára élvezte a koncertet, énekelték a szövegeket, a vége felé pedig már moshpitek is voltak, pedig erre a zenére azért nem túl egyszerű pogózni. Akármennyire is bizarr Tommy Cash zenéje, vagy egyáltalán Tommy Cash, mint jelenség, ha valakinek volt szabad másfél órája a Szigeten tegnap este, remélem betévedt a koncertjére, mert ennél jobb időtöltést keresve sem találhatott volna magának. 9/10 (flachner)

Ne maradjon le semmiről!