Dua Lipáról senki sem tudta levenni a szemét

Szekeres Máté 08.12 Sziget vol5-104

18 éve volt az a nyomorúságos Oasis-koncert a Szigeten, amikor Noel Gallagher egész egyszerűen nem jött el a fellépésre. Nekem is meglepetés volt Liam Gallagher koncertje, mint ahogy ő is meglepődött, hogy nem is először jár Budapesten. Vasárnap egyébként teljesen sold out lett a Sziget, mi pedig megnéztük még Dua Lipa, Desiigner, a Little Big, Wolf Alice, Desiigner és a King Gizzard & the Lizard Wizard koncertjét is.

Dua Lipa

Dua Lipa már a tavalyi Balaton Soundon is fellépett, de még nem az az előadó volt, mint aki a Sziget egyik legnagyobb headlinereként ragadott mikrofont vasárnap este a Nagyszínpadon. 2017 júniusában jelent meg az első albuma, a New Rules klipje júliusban került fel YouTube-ra, és ez volt az a dal, ami az addig is ígéretesen induló karriernek nagyobb lökést adott, mint a köztévé Mészáros Lőrinc új márkájának.

A koszovói albán szülőktől Londonban született énekesnő még csak 22 éves, de mintha egy popsztárokat kinevelő lombikban jött volna a világra, hiszen ilyen sebességgel viszonylag ritkán lehet a zeneiparban a csúcsra jutni. (A hétfőn este fellépő Shawn Mendes még nála is fiatalabb három évvel, az Y/Z-generáció hivatalosan is megérkezett.) Már 15 évesen olyan eltökéltség volt benne, hogy meggyőzte a koszovói függetlenség után hazaköltözött szüleit, hadd mehessen vissza Londonba, megvalósítani az álmát.

Ez végül elég jól bejött, YouTube-csatornájával sikerült felkeltenie annak a Ben Mawsonnak a figyelmét, aki olyan további sztárokat képvisel, mint a néhány nappal ezelőtt a Szigeten szelfizgető Lana Del Rey vagy a hazánkban szintén többször megfordult Ellie Goulding.

Innen aztán leigazolta a Warner, és rövid úton kiaknázták a benne rejlő potenciált. Ez azt jelenti, hogy ő lett a legfiatalabb zenész, akinek egymilliárdos megtekintés van az egyik dalán, a New Rules első lett az angliai toplistán, ami azért mérföldkő, mert előtte két évig egyetlen másik énekesnőnek sem sikerült ez a bravúr, mellesleg a Time-nál ez lett az év dala, és bezsebelt mellé két Brit Awardsot is.

Ezek után nem meglepő, hogy vasárnap, fél tíz után mindössze egy-két perccel, vagyis szigetes mércével nézve tűpontosan, megjelent a Nagyszínpadon, és úgy sétált végig az őt figyelő 50-60 ezer ember előtt, mint aki már barbie-zás helyett is erre a pillanatra készült.

Egy pillanatnyi habozás, kis bizonytalanság, semmi ilyesmi nem volt a szemében, csak eltökéltség, hogy itt most egy jó koncertet fog adni, hiszen először játszik egy nagy fesztiválon headlinerként.

Egyből megfogta a közönséget, köszöntött mindenkit, majd tapsoltatni kezdett. Volt vele egy komplett zenekar, két vokalista és több táncoslány, akikkel folyamatosan végignyomták az egész koncertet. Nem volt alibizés, rihannázás, Dua Lipa úgy nézett ki a színpadon, mint egy popsztár, aki tudja, hogy mit várnak tőle, és azt hozza is folyamatosan. Ezt úgy is lehet nézni, hogy lehozta a kötelezőt: táncolt, ugrált, egy kicsit fetrengett is (úgy tűnik, ez mostanság egy kötelező elem a koncerteken), és lement az árokba is, hogy mindenki megnézhesse közelről is.

De a legfontosabb (amit nem lehet pénzért megvenni), hogy a lehengerlő energiája alól nehezen vonta ki magát az ember, mert egyrészt makulátlanul nézett ki, másrészt le sem lehetett lőni, folyamatosan valami olyasmit csinált, amire oda kellett figyelni, harmadrészt pedig simán el lehetett neki hinni, hogy őszintén örül annak, hogy itt játszik ennyi ember előtt. Ezt kicsit már talán túlságosan sokszor is mondta el, de abszolút úgy látszott, mint ami a pillanat hevében szakad ki belőle, és nem a jól bejáratott szöveget darálja le.

Szerencsére az utóbbi években láthattunk néhány híres és profi vagy csak híres énekesnőt a Szigeten, és azért a színpadkép, illetve maga a setlist még nem tökéletes. De nem is baj, ha nem osztjuk ki egyből neki a hibátlan osztályzatot, mert szinte biztos, hogy ez az egész csak jobb lesz, ráadásul mintha utalt volna is arra, hogy hamarosan visszatér.

Bár mostanra egyre inkább az érződik, hogy az EDM-lufiban már alig maradt valami, a koncert legerősebb pillanatai mégis a műfaj két királyának dalaihoz, a Martin Garrix-féle Scared To Be Lonelyhoz, illetve a Calvin Harrisszel készült One Kisshez köthetőek, ott volt csúcson a koncert, a közönség legalábbis nagyobbat ment rá, mint a zárásra tartogatott New Rulesra.

Szekeres Máté 08.12 Sziget vol5-60
Fotó: Szekeres Máté

A koncert vége a vártnál hamarabb jött el, mert bár a kezdés pontos volt, de a befejezés nem a megszokott este 11 órakor érkezett el, hanem 15 perccel korábban, ami pont elég sok ahhoz, hogy egy pontot minimum levonjon érte az ember. De ez még mindig a szerencsésebb helyzet, hogy időben kezdte és hamarabb fejezte be, hiszen másnap hétfő, sokan a vége után azonnal a Filatorigát felé vették az irányt, hogy elcsípjenek egy tömött HÉV-et, és minél hamarabb hazaérjenek. Így ezt extrém esetben még egy kedves gesztusként is lehet értékelni, hiszen egyébként mindent feltett a színpadra, amit most 2018-ban tud. Hazafelé zötyögve pedig lehetett azon gondolkodni, hogy mi 22 évesen milyen messze voltunk attól, hogy megvalósítsuk az összes álmunkat. (fega) 9/10

Liam Gallagher

Az Oasis, a brit '90-es évek legfontosabb zenekara, mégis minden arról szól jó húsz éve, hogy Liam és Noel Gallagher éppen milyen kapcsolatban vannak, és hogy éppen mennyire van esélye annak, hogy a brit munkásosztály saját Beatlese hajlandó megtölteni pár stadiont. Most éppen ott tart a sztori, hogy Noel és Liam utálják egymást, ezért pár éve mindenféle saját produkciókkal próbálkoznak inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A bátyját a Beady Eye-jal próbálta először Liam sarokba szorítani, de arról zenekarról hamar kiderült, hogy igazából semmi értelme, ahogy Noel esetében is történt a High Flying Birdsszel. Kettőjük közül azonban Liam vallotta be először publikusan, hogy rohadjon meg mindenki, annak idején nem viccből írtak annyi generációs slágert a tesójával, hogy egy kis összeveszés miatt évekig közepesen izgalmas tucat dalokat írogassanak külön-külön.

Éppen ezért annyira szórakoztató, hogy Liam Gallagher 2018-ban szólóban már meg sem próbál más lenni, mint egy nem hivatalos Oasis.

Ő is tudja, a közönsége is tudja, hogy mindenki a Rock and Roll Start, a Champagne Supernovát meg a Wonderwallt várja, nem pedig sokadik tucat számokat egy éppen magányos brit rocksztártól.

A Szigeten ezért nem is volt különösebb gond abból, hogy Liam Gallagher voltaképpen Oasis-koncertet adott. Kijön a csávó 40 fokban kabátban, bevallja, hogy igazából volt itt, de valszeg a súlyos heroinista időszak miatt nem is emlékszik Budapestre, szóval baromi boldog, és gond nélkül kezd bele a koncert második számaként a Morning Gloryba a Rock and Roll Star után. És őszintén, pár tucat emberen kívül érdekel bárkit bármit a Beady Eye-től vagy Liam szólólemezéből? Nem, rohadtul nem.

Több tízezer ember pontosan azért az Oasis-számokért jött, amiket az esőkabátos Liam előadott. Semmi pöcsölés, semmi rájátszás, teljesen őszintén eljutott arra a pontra, hogy ő Liam Gallagher, a modern brit popzene egyik főembere, és ha a bátyja nem hajlandó Oasist csinálni, akkor majd ő megcsinálja szólóban. És ez történt a Szigeten pár kisebb kitérővel.

Jó, az más kérdés, hogy a nagy számú brit közönség valószínűleg Noelt látva sikító görcsöt kapott volna, de még így is meglepő  volt, hogy a Wonderwallt teli torokból kellett üvölteni, mert a nagyszínpad közönsége Noel nélkül csak halkan merte szavalni ezt a számot. Ettől függetlenül Liam egy tökéletes Oasis-haknit csinált alanyi jogon, és ehhez még csak a kabátját sem kellett levennie. 7/10 (sajó)

Slaves

A Slavesből a magyar koncertipar lassan kisajtol mindent. Az elmúlt négy évben négyszer léptek fel Magyarországon, pedig még Nagy-Britanniában is alig-alig ismerik őket. Legutóbb Bánkon láttam őket egy éve, és akkor elképesztően király bulit csináltak a szokásos felállással, vagyis az álló dobbal és gitárral. A különbség annyi volt most, a Szigetet ellepő britek már focihuligános énekléssel várták őket, és a punkduó tökéletesen megmutatta, miért lehetnek a következő tíz év meghatározó brit zenekara. Semmi pöcsölés, csak ősemberdobolás meg némi buta könnyű gitártéma, és kész a modern angol munkáspunk. A Slaves egész végig azt éreztette, hogy lehetne itt session dobos meg session basszeros, de minek, a Cheer Up London meg a Sockets csak úgy működik, ha ők ketten csinálják. Oké, amikor az egyik dalhoz a közönségből felhívtak táncolni fél tucat ember, akkor őszintén elhittem, hogy ezek a csávók valami egészen más képviselnek, és örüljünk annak, hogy van még punkzene Nagy-Britanniában. Az van, hogy a Slaves élőben verhetetlen, és újra kiderült, hogy a Szigeten bizony jóval több punkra lenne szükség, mint amennyi van általában. 8/10 (sajó)

King Gizzard & the Lizard Wizard

Miközben Dua Lipa lakossági popzenével hódította meg a nagyszínpadot, az A38 sátrában egy egészen más típusú szeánszra gyűltek össze a Sziget sztónerei, az első Magyarországi koncertjét adta ugyanis a héttagú (ebből kettő dobol) King Gizzard & the Lizard Wizard. Az a zenekar, amelyik annyira ausztrál, hogy amikor tavaly nyáron az olasz tengerparton láttam őket, Stu Mackenzie frontember a koncert fináléjában tévedésből óceánt mondott tenger helyett (majd korrigált), amikor a vízbe akarta vitetni magát a közönséggel. Az a zenekar, amelyik úgy pszichedelikus, ahogy mostanában nagyjából semmi, és amelyik csak tavaly öt albumot vágott a rajongói fejéhez, hogy nesztek, egyétek, miközben szinte folyamatosan koncerteznek, járják a világot, és gyűjtik a rockzenéről még nem lemondott rajongókat.

Az ember talán tudni sem akarja, hogy miben vannak ezek az arcok, hogy lehet ezt az őrületes tempót kreatív energiákkal győzni, hiszen az utóbbi időben tényleg nem könnyű lépést tartani a zenekarral. És ez bizony a koncertjeikre is igaz! Amit a Szigeten műveltek, az egy újabb merénylet volt az ember józan esze ellen. Ahogy már a Nonagon Infinity kapcsán elmondtam: a King Gizzard & the Lizard Wizard zenéje (most) leginkább az amerikai tini- és college-filmek kizárólag fiúk által lakott koliszobáit idézi, ahol a koszos zoknik és alsógatyák negédes bűzében úgy szét vannak hullva a srácok, hogy észre sem veszik, hogy kislemezes fordulatszámon hallgatják a Black Sabbath és a Grateful Dead nagylemezeit. Nem igazán értem, mire jó ez, de nagyon jó ez. Sőt, egyre jobb: a zenekar eddigi útját és a vasárnapi teljesítményét elnézve tényleg benne van egy modern rockmestermű a levegőben. És a szigetes koncert másnapján az Akváriumban is meg tudják nézni őket azok, akik résen voltak, és időben megvették a jegyeiket. 9/10 (kovács d.)

Little BIG

Ha egy mondatban kéne jellemeznem a szentpétervári Little BIG koncertjét, akkor tutira azt írnám, hogy: kijön egy szétszaggatott Adidas melegítős orosz csávó, akinek a szája körbe ki van kenve feketével, elkezd játszani egy faszalakú gitáron, egy másik orosz azt üvölti a mikrofonba, hogy punks not dead, a háttérben meg egy igazi gopniknak kinéző DJ nyomatja az elektronikus alapot. Ebből elég jól lejön, hogy mennyire szürreális az orosz csapat, akiket valószínűleg pont emiatt imád a magyar közönség is, több telt házas budapesti bulin vannak már túl, ennek fényében pedig kicsit érdekes, hogy a Sziget Fesztiválon csak az Európa Színpadra fértek be. Oda is viszonylag korán, de ránézésre egyáltalán nem zavartatták magukat, ugyanolyan szórakoztató bulit nyomtak le, mintha este tízkor kezdtek volna az A38 színpadon, csak világosban, és jóval kevesebb embernek.

A Little BIG mint jelenség amúgy elég nehezen írható le, a gopnik kultúrára és az orosz sztereotípiákra építő banda egészen egyedi módon vegyíti a hardbasst a raveléssel, és a polgárpukkasztást, meg a valós társadalomkritikát az olyan idétlen számokkal, mint a Dead Unicorn, vagy a Lollybomb. Ez az egészen abszurd keverék tökéletesen működik, és az is tuti, hogy semmilyen más koncerten nem lát az ember olyat, hogy az egész közönség önkívületben kántálja, hogy dick. Ettől még viszont sajnos a Little BIG – az elég gyakori Die Antwoord-párhuzam ellenére – eléggé rétegzene, amit annál semmi sem illusztrál jobban, hogy míg Ninjáék pár éve a fesztivál egyik húzóneveként léptek fel, addig az oroszoknak be kellett érniük a kisebb színpaddal, a kisebb közönséggel és a korábbi időponttal. Ez persze valahol érthető is, de tökre nem ezt érdemelték, ráadásul szombaton a Little BIG-hez leginkább hasonlító észt Tommy Cash jó egy órával később állt színpadra, ami egy nyári fesztiválon, szabadtéren tényleg rengeteget számít. A Little BIG így is óriási bulit csinált, de ha valaki a teljes élményre vágyik, az inkább várja meg a következő klubkoncertjüket. 7/10 (flachner)

Desiigner

A 21 éves New  York-i  Desiignert tipikusan egy-, maximum kétslágeres előadónak ismeri mindenki, pedig amúgy van neki egy egész király mixtapeje, idén májusban pedig L.O.D. címmel EP-t is adott ki. Őrülten egyedinek nehezen lehetne hívni, de ettől függetlenül is ő az újhullámos hiphop egyik legfényesebb feltörekvő csillaga, pont ezért volt iszonyat kiábrándító az, amit fellépés címén művelt vasárnap éjszaka. Afelől nem voltak kétségeim, hogy ez a koncert sem arról fog szólni, hogy Desiigner megcsillogtatja, mennyire jól tud rappelni, de a koncert végére konkrétan úgy éreztem, hogy ha egyáltalán nem adnak neki mikrofont, akkor is pont ugyanilyen lett volna az egész performansz. Pénteken még azon keseregtem, hogy Scarlxrd túl keveset rappelt, de ezek után egy szava nem lehet senkinek a britre, mert Desiigner nemhogy nem rappelt, de kevesebbszer szólalt meg, mint a DJ-je, vagy a másik színpadon lévő csávó, aki amúgy fogalmam sincs ki volt. Ha bármiféle előzetes ismeretek nélkül érkeztem volna a koncertre, simán azt hittem volna, hogy valójában ő Desiigner, ami sokat elmond az egészről, de ezt még meg lehetett volna bocsátani, ha amúgy jó bulit csinál.

A nagyobb gond az volt, hogy ez sem igazán jött össze neki, mert meg sem próbált úgy tenni, mintha rapper lenne, a zenéje pedig önmagában nem sokban különbözik bármelyik másik atlantai trapet toló előadóétól, ettől pedig az egész olyan volt, mint egy random belvárosi trapbuli. Persze ott nem lehetett volna fogdosni a megállás nélkül a közönségben dekkoló Desiignert, nem dobáltak volna papírrepülőket meg vizet a színpadról, és senki nem mesélt volna arról, hogy mennyire jó, hogy befutott, de cserébe mondjuk egy ezresből meglett volna a belépő, meg talán még egy sör is, és hazajutni is könnyebb lett volna egy fokkal. 3/10 (flachner)

Wolf Alice

Ezerféle változatban létezik a történet, hogy gitárzenebuzi brit fiatalok összedugják a fejüket, mindenki viszi a kedvenc lemezeit, előadóit, stílusait, hatásait; ki a shoegaze zajterhelését és éteri lebegését, ki a punk harsányságát, ki a folkénekesek szentimentalizmusát. A Wolf Alice olyan szerencsésen (vagy olyan tudatosan) válogatott ezekből, hogy ezzel a történettel áttörtek az észrevétlenségen. A 2012 óta változatlan felállásban zenélő banda ráérzett, hogy a kristálytiszta énekhangot és a szirupos dalszövegeket legalább olyan jól ellenpontozzák a torzított gitárok, mint a melankolikus lebegést a robbanásszerű zajterhelések.

A pop és a metál közti határvidéken ritkán él meg bármi, és talán a Wolf Alice is néhány száz ember előtt koncertezne, ha nincs a Moaning Lisa Smile, ami betétdal volt a The Leftovers egyik epizódjában, illetve a Trainspotting 2-ből híressé vált Silk, ami egy Grammy-jelölésig tolta az együttest. Nem mintha ez bármit jelentene, de mégis, ez a radaron levés jele, azé, hogy benne van valaki a popzenei élet vérkeringésében, és a Wolf Alice benne van, és saját jogán lehet benne, nincs szükségük filmes árukapcsolásokra, mert

négy kurva jó zenészük van, nekik meg nem kell más, csak egy színpad.

A színpad méretét, elrendezését és hangosítását illetően voltak előzetes félelmeim, mert a Wolf Alice a cikk elején felsorolt zenei stílusok határait feszegeti, meg közben a frekvencia- és dinamikatartományokét is; és vannak a zenéjükben shoegaze- és poppunk elemek bőven, amit rossz hangosítás mellett nehéz megkülönböztetni egy felgyújtott leánykollégiumtól. A szigetes koncertjükön is mintha valami fátyol borult volna a hangra, de csak annyira, hogy könnyű legyen szándékosságot feltételezni, és másfél négyzetméternyi torzítópedál mellett elég könnyű.

A legmeglepőbb az volt – legalábbis egy Grammy-közeli popzenekartól –, hogy mennyire belemásztak a súlyosabb hangzásba. A lemezeken Ellie Roswell énekhangja néha szirupos cincogásig csúszik, máskor fejhangon visít; a Szigeten egy ezüstszínű vállpántos ruhában, szőke hajjal és izzó tekintettel a doom metállal kacérkodó Joan Baezt idézte. A lemezen könnyed popnak ható Beautifully Unconventional punkosan vad volt, a nyitószám Your Love's Whore-t meg a My Bloody Valentine is megsüvegelte volna. De a közönség nem tiltakozott, csak örült; az első sorokban equalizerként hullámzó fejek azt mutatták; értik. És nemcsak a filmzenesláger Silket.

Élőben hallgatva a tavalyi nagylemez, a Visions Of A Life számait, látszik, hogy ezeket színpadra írták és tervezték; abból, ahogy ezeket játsszák; abból, ahogy egy váratlan, hosszú kiállás alatt kialszanak a fények, ők pedig villámgyorsan hangszereket cserélnek, és még időnk sincs felfogni, mi történt, mire ők már ismét belecsapnak a húrokba és bőrökbe, más hangnemben, más tempóban, de halálpontosan; abból, ahogy maguknak hagynak pihenőt a kakofónia után egy-egy balladával.

A Visions Of A Life élőben nyolc perc libabőr, és súlyos, mint a Tpye O Negative; érezni, hogy valójában ez a csúcspont, a vége, de mintha a zenekar is sejtené, hogy katarzisnak ez azért durva lenne, úgyhogy utána dobnak egy Fluffy-t, csak hogy puhára essen; egy Moaning Lisa Smile-t, azoknak, akik a slágerekért jöttek; meg egy Giant Peach-et, mert milyen lenne már egy Wolf Alice-koncert Giant Peach nélkül; legalább olyan béna, mint a Sziget Wolf Alice-koncert nélkül. 7/10 (hegyeshalmi)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?