Sátánista, gyerekgyilkos, náci, tökéletes, és nincs többé

A világ legjobb metálegyüttesének énekese szó nélkül áll a hangszórók tetején, és hosszú percekig bámulja az ünneplő közönséget, mint aki még egyszer utoljára az emlékezetébe vési azt, ami miatt ezt az egészet érdemes volt csinálni. Mögötte egy háttérvászon, amely a műfaj öt éve halott legendája előtt tiszteleg, aki már nem élhette meg a zenekara harminchét év működés utáni búcsúturnéját.

1981-ben alakult meg a Metallica, az Anthrax és a Slayer is, a Nagy Négyes negyedik tagja, a Megadeth meg valamivel később, 1983-ban. Ők négyen hozták el a kemény zenék negyedik, utolsó nagy hullámát: előbb a blues és annak változataiból bőségesen merítő Beatles és a Rolling Stones mutatta meg, milyen az, ha a zene nem finomkodik, nemcsak simogat, de ütni is tud, majd a punkok jöttek rá, hogy ennél semmi nem alkalmasabb arra, hogy megkérdőjelezzenek mindent, amit a nagy többség magától értetődőnek vesz. Majd többek között a Judas Priest, az Iron Maiden, az Alice Cooper, és a többiek kettéválasztották az emberiséget olyanokra, akik számára ez a gyors tempó és a kiabálás agressziót és gonoszságot jelent, és olyanokra, akik a saját kevésbé kellemes érzéseiket és gondolataikat, és általában a saját, eddig magányosnak hitt életérzésüket hallották ki belőlük, és találták meg így az identitásukat.

És aztán jött a Slayer, a Metallica és a másik kettő, örömmel vállalva azt a szerepet, hogy mindezt elviszik a szélsőségekig, mélyre hangolt gitárokkal, a metált nem ismerők számára énekre már nem is emlékeztető vokállal, dupla lábdobbal, még keményebb témákkal. Megszületett a thrash metál, és a nagy négyesből a Slayer maradt az egyetlen, a műfaj eredeti értékeit továbbvivő örököse: az ő zenéjük majdnem négy évtized alatt sem közeledett a populárishoz, nem adtak fel semmit az extrémitásból sem témák, sem külsőségek terén, és a mai, a metál ezernyi alműfajához szokott fül számára is megmaradtak épp olyan kompromisszummentesnek és szélsőségesnek, mint amilyenek annak idején voltak (míg a másik három nagy név kevésbé vegytiszta thrash).

Hogy mennyire rétegműfajról van szó, azt jól jelzik a folyamatos, sok évtizedes félreértések és vádak is velük kapcsolatban. A Slayer mindig a világ és a társadalom mocskáról énekelt, a háborúkról, a kegyetlenségről, az egyéni és a társadalmi bűnökről, a különféle intézményrendszerek – elég sokszor az egyház – hibáiról, mert a hasonló műfajok szelepet jelentenek azoknak, akik amúgy úgy éreznék, egyedül mennek a széllel szemben azzal, hogy annyi mindent elcseszettnek éreznek a világban. Akik viszont nem érzik így, sokszor hiszik, hogy a reprezentáció azonnal támogatást is jelent, és a Slayer azért énekel Mengele kísérleteiről, mert mind istentelen nácik, és azért énekelnek kegyetlen gyerekgyilkosokról, mert legszívesebben gyerekeket ölnének. És természetesen sátánisták, azért adnak olyan címet a lemezüknek, hogy Isten gyűlöl mindnyájunkat – amely lemez véletlenül pont 2001. szeptember 11-én jött ki.

Hogy ennek a történetnek vége lesz, azt már évek óta rebesgették, de eddig mindig meggondolták magukat. Tovább csinálták akkor is, amikor egy húsevő baktérium támadta meg az alapító-dalszerző-gitáros Jeff Hanneman karját, és tovább akkor is, amikor Hanneman halálra piálta magát, mert gitározni már nem tudott többé. Tovább csinálták, amikor újra meg újra kirúgták a régi dobost, Dave Lombardót, előbb még nem annyira, aztán már elég kisstílű pénzügyi viták miatt, sőt, legenda ide vagy oda, a másik visszajáró dobos, Paul Bostaph hihetetlenül kreatív dobtémái jót is tettek a zenekarnak. Mostanra pedig Hanneman utódja, az Exodusból átigazolt Gary Holt is tökéletesen beilleszkedett az együttesbe. A mostani turné előtt mégis bejelentették: harminchét-harmincnyolc év után abbahagyják. És, hiába van szó a világ legjobbjának megválasztott koncertzenekarról, mostanában már tényleg nem olyan nehéz elhinni, hogy belefáradtak. (Gary Holtot kivéve persze, de ő, hát, így járt.)

És ez a kettősség azért érződött a búcsúturné hozzánk legközelebbi, bécsi állomásán is (azt hozzá kell tenni, a nyári fesztiválszezonban még adnak pár koncertet, szóval elméletileg pislákol némi kis halvány esély, hogy talán még egyszer eljuthatnak a közelünkbe a vége előtt). A kettőség, amelyet nem is lehetne pontosabban leírni annál, hogy

Mert aki – azért lássuk be, joggal – arra számított, hogy egy búcsúkoncerten azért lesz majd valami búcsúféleség, múltidézés, vagy bármilyen, akár ironikus értelemben vett érzelgősködés, az tévedett. Tom Araya énekes nagyjából kétszer kommunikált a közönséggel az egész koncert alatt, ebből az egyik egy leszúrás volt: amikor a tényleg elég lagymatag közönség nem válaszolt az egyik klasszikus közönségkiabáltatós kérdésére, megkérdezte az osztrákokat, egyáltalán értik-e, amit mond, annak ellenére, hogy angolul beszél. Ezen kívül a számok között se nagyon volt felvezetés, legfeljebb egyszer vagy talán kétszer egy-egy kötelező „Mindenki jól érzi magát?”-kérdés.

Csak a zene, tökéletesen, és azért persze mégiscsak ez a lényeg. Ahogy az már egy búcsúturnén illik, olyan best of-programot raktak össze, hogy leszakadt tőle a Stadthalle plafonja: a régi számok közül csak a Blood Red és a Dittohead volt olyan, amit pályafutásuk során ne játszottak volna már ezernél többször, de volt olyan is, amit már majdnem 1800 alkalommal dobtak be a darálóba. Az új számok közül pedig szintén a gyakoribbakat vették elő, mindezt patikamérlegen kimérve, arányosan 1-2, maximum 4 számot játszva egy-egy lemezről. De egy búcsúturnéra nem is azért megy el az ember, hogy meghallgassa a legobskúrusabb kuriózumokat.

És mindezt olyan magabiztos, hibátlan profizmussal és elmebeteg hangerővel nyomták végig, hogy az minden elfogultság nélkül is a műfaj csúcsát jelenti. Azt egyszerre jó és szomorú is látni, mennyire belejött Gary Holt pár év alatt a dalokba, főleg Hanneman zseniális szólóiba, amiket olyan precizitással és élvezettel játszott végig a színpad elején, mindig az egyik kontroll-ládára tett lábbal, mintha egész életében nem készült volna semmi másra. Kerry King pedig a saját univerzumában játszott végig a maga törvényei szerint, közben komótosan, de azért látható élvezettel rázva a szakállát; ha valami gondja volt a gitárjával, szó nélkül abbahagyta a játékot, odasétált a technikushoz, és kért egy új hangszert, addig meg ment egy gitárral a Black Magic, és kész. Araya pedig, ha frontemberként nem is feltétlenül, de énekesként abszolút csúcsformában volt, 57 év ide vagy oda, minden magasat is remekül hozott, még az Angel of Death halálsikolyát is – a fene tudja, talán nem pont ugyanúgy, mint a lemezen harminckét évvel ezelőtt, de biztosan minden erőlködés és erővesztés nélkül.

És ha a közönséggel való szívélyes kapcsolatban nem is, a külsőségekben azért abszolút odatették ezt a búcsúkoncertet, a pár számonként lecserélt, a sötétek alatt foszforeszkáló háttérvásznakkal, a folyton lángra lobbantott sasos-pentagramos vas Slayer-logóval, a pentagramokat és fordított kereszteket kiadó lángcsóvákkal. Ez, a látvány hozta el végül azt is, hogy megható tudjon lenni a koncert, amelyre a legkeményebb alakok is azért jöttek el, hogy azért egy kicsit mégiscsak meghatódjanak. Az Angel of Death, a záró szám első hangjaira hullott le az utolsó háttérvászon, és az eddigi lemezborító-grafikák helyett ezúttal a név hasonlósága miatt Hanneman-osra átalakított Heineken-logó vágta torkon a közönséget, a születés és a halál dátumával, meg persze fejre fordított csillaggal.

És ezzel, meg aztán a végén Araya első, de rögtön nagyon erőteljes őszinte és emberi gesztusával egy kicsit olyan volt, mintha mégis mindenki megkapta volna, ami jár. A közönség egy utolsó eresztést a tökéletesen előadott, tökéletes számokból. A Slayer a tisztelgést a saját múltja és a kitörölhetetlen emlékű és hatású Hanneman előtt. A zenetörténet meg egy fontos és megismételhetetlen fejezet méltó lezárását.