A Slayer utoljára a magyar metálosok agyát is legyalulja

A búcsúturné a legkegyetlenebb dolog egy rajongó számára, mert ugye a szeretett zenekar elméletileg örökre abbahagyja, ráadásul olyan nincs, hogy minden olyan városba eljussanak, ahol vannak szimpatizánsaik. Jó, ez eleve csak olyan zenekarok esetében tekinthető értelmezhető célnak, amiket a baráti körön kívül csak pár lelkes zenesznob ismer

A Slayer simán adhatna 300 koncertet is az utolsó turnén vagy 666-ot (nyugi, tudom, tudom, nem sátánisták, én is szeretem őket, de nem lehetett kihagyni), az sem lenne elég. Mi is kimentünk (pontosabban Kovács Bálint kolléga) Bécsbe nehogy lemaradjunk róluk.

Erre bejelentik, hogy eljönnek Budapestre is, aminek, félreértés ne essék, rohadtuk örülünk, sőt Bálint mellé már szerveződik Az Index Elbúcsúztatja A Slayert csoport is, nehogy egyedül sírdogáljon majd az Arénában, ahol június 11-én utoljára lép fel minden idők legmetálabb zenekara. Hogy milyen felállásban azt egyelőre nem tudni, Tom Araya bőgős/énekes és Kerry King gitáros helye tuti, Paul Bostaph dobosé is 90%, a másik gitáros meg remélhetőleg ismét Gary Holt lesz, aki nemrég családi okok miatt szállt ki egy időre a buliból. Jó, nem panaszkodhat senki, a helyén játszó, egykori Machine Head-gitáros, Phil Demmel is kurvajó. 

A koncertre több körben lehet jegyet venni, elsőként a regisztrált Live Nation-tagok (december 4-én 10 órától), majd másnap reggel 10-től mindenki más, itt és itt.

A zenekarról az Indexen többször írtunk már, nosztalgikus hangulatom végett idéznék pár mondatot.

Ez, a látvány hozta el végül azt is, hogy megható tudjon lenni a koncert, amelyre a legkeményebb alakok is azért jöttek el, hogy azért egy kicsit mégiscsak meghatódjanak. Az Angel of Death, a záró szám első hangjaira hullott le az utolsó háttérvászon, és az eddigi lemezborító-grafikák helyett ezúttal a név hasonlósága miatt Hanneman-osra átalakított Heineken-logó vágta torkon a közönséget, a születés és a halál dátumával, meg persze fejre fordított csillaggal. (KovácsB)

De mivel a legnagyobb zsenik sokszor, sőt pár kivételtől eltekintve mindig a legnagyobb seggfejek, mindettől nem volt olyan nehéz eltekinteni, mindaddig, amíg a zene megmaradt olyannak, amilyennek már harmincöt éve szereti őket a világ jobb ízlésű fele. Bár a lemezeik a pont 2001. szeptember 11-én megjelent, God Hates Us All (Isten gyűlöl mindnyájunkat) című album óta a legkevésbé sem helyezték új alapokra a banda világát a túl sok töltelékszámmal és túl kevés emlékezetes riffel, azért igazán gyenge eresztéseik sem voltak. (KovácsB)

Gary Holt, az Exodus gitárosa játszik a turnén (néha meg a helyettest is helyettesítik, a Cannibal Corpse gitárosa), ami Winkler kollégának olyan örömöt okozott, mint egyszeri LMP-képviselőnek a tizedik kopogtatócédula. “Ez úgy nyújt, ahogy nem is lehet”, mondja csillogó szemekkel, majd fejest ugrik a ránézésre 15 ezres tömegbe. Én maradok a szélén, mert nem vagyok elég kemény. Ez abból is nyilvánvaló mellesleg, hogy a Slayer zenéjét ugyan elismerem, és tiszteletben tartom, de nekem, puhapöcsű pinametál-rajongónak egyszerűen sok az a zúzás, amit egy hetvenhat perces koncert alatt kapok tőlük. (sixx)

Az, hogy milyen volt a Slayer, nem is kérdés, nekem személy szerint meggyőződésem, hogy ez a zenekar egyszerűen nem tud rossz koncertet adni. A kiállás, a rövid átvezetések meg úgy általában az egész minden metál esszenciája, és tulajdonképpen ettől a Slayer a tökéletes metálzenekar. Sokkal érdekesebb, hogy bár tényleg nem úgy tűnik, mintha valaha is vége lehetne ennek a zenekarnak, előbb-utóbb vége lesz a Slayernek. Sőt, vége lesz a Metallicának, az Iron Maidennek, vége lesz a Judas Priestnek, de még a Motörhead sem tarthat örökké. A 2000-es években érkezett utánpótlásból pedig nincs olyan, ami reálisan nézve felkerülhetne egy komolyabb fesztivál nagyszínpadára. (Fekő)