Egyszer még lesz ebből Lazaegerszeg!

Az én városom: Zalaegerszeg (Goulasch)

5K8A8211
2019.02.25. 17:31 Módosítva: 2019.02.25. 21:02
Régi próbatermek, lecsupaszított parkok és sokat látott padok között jártuk be Zalaegerszeg téli utcáit a Slow Village szólóban is ismert tagjával, Gergály Norberttel (Goulasch), hogy elmesélje, milyen volt felnőni, illetve fiatalnak lenni Zala megyében, ahonnan már rengeteg kortársa elmenekült. „Az én városom”, első rész.

„Itt nem nagyon van semmi, csak egy szép utca, pár bolt, meg marha sok német juhász” – kezd bele a zalaegerszegi idegenvezetésbe Gergály Norbert, azaz Goulasch, miután a Déliből induló vonatunk befutott a városba. A Slow Village tagjaként és szólóban is ismert rapper szerint Zalaegerszegben az a leghihetetlenebb, hogy akár perceket is tud sétálni benne az ember anélkül, hogy bárki is szembe jönne vele.

Kapcsolódó

Elindult a Mi Vidékünk, az Index vidéki projektje

Támogatói kampányunkban megígértük a több vidéki riportot, elkezdjük betartani az ígéretet.

Már jónéhány perce a városban vagyunk, amikor még tényleg nem jött velünk szembe senki, de miközben a vasútállomásról Goulaschék régi próbaterme felé gyalogolunk, az út mentén valóban elhaladunk néhány német juhász mellett. „Általában Rex vagy Zeus mindegyik" – magyarázza közben a helyi idegenvezetőnk Zala megye statisztikailag is legnépszerűbb kutyafajtájáról.

Gergály Norbert 13 éves koráig Zalabéren lakott, majd egy évig Zalaegerszegen élt, ahonnan Győrvárra költöztek, az élményei jelentős részét azonban a megyeszékhelyen szerezte. Állítása szerint meglepően fiatal, muzsikus roma felmenőkkel rendelkező, szegény családban nőtt fel, de határozottan boldog gyerekkora volt. Mint mondja, a falusi gyerekkor a mai napig része az identitásának, és kicsit úgy éli meg, mintha a gyermekéveit egyenesen Guillermo del Toro rendezte volna.

„Nagyon csórók voltunk, amikor gyerek voltam. Megvolt mindenem, mert rendkívül jó fejek voltak a szüleim, amit kerestek, azt tényleg rám fordították, egy rossz szavam sem lehet, de közben azért mégiscsak egy szoba-konyhás vályogházban éltünk a dédanyámmal meg az anyukámmal” – mondja Goulasch, aki a szűk család elköltözése óta már szinte csak nagymamát és unokatestvéreket látogatni jár vissza Zalába, nagyjából félévente.

„Rossz ezt kimondani, de tényleg az van, hogy rengetegen elmenekülnek innen. Kevesen tudják, de az egyetem nekem is egy alibi volt arra, hogy elmenjek” – vallja meg egy ponton váratlanul, miközben a zalaegerszegi utcákat tapossuk. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy ezeket a legkevésbé sem azért mondja, mert le akarja járatni a várost, aminek annyi élményt köszönhet, hanem mert fáj neki látni, ami Zalaegerszeggel történik – és amolyan törődő kritikát érzek a hangjában én is, amikor az itteni helyzetről beszél.

Miután Budapestre költözött, mint a generációjában elég sokan, Gergály is kipróbálta magát a vendéglátásban, ami alatt rengeteget tanult, többek között a saját fizikai határairól. „A romkocsmázásban nagyon könnyű kiégni. Ott azért nagyon durva emberi sorsokat lehet találni. Akár 70-75 órákat melózol, és hiába keresel jól, a fizud legnagyobb része el is megy az albidra, ahova lényegében csak aludni jársz haza, meg a kajádra, amit berendelsz magadnak, hogy ne dögölj éhen.”

Goulasch egyébként nemcsak alkotóként foglalkozik szövegekkel, hanem immár civilben is: jelenleg copywriterként dolgozik egy ügynökségnél, és azt mondja, azon szerencsések közé tartozik, akik imádják a munkájukat. „Jelenleg kétszer annyit keresek, mint az anyukám, és ez nem azért van, mert én annyira sokat keresnék, hanem mert ő visz haza rettenetesen keveset. Egy pékségben dolgozik, és alig keres többet, mint ami az én albérletem ára egy hónapban. Pedig csak egy szobát bérelek, nem egy teljes lakást. És akkor azt mondják nekünk, hogy erősödik a középréteg! Hol? Kik azok?”

A zalaegerszegi Keleti Blokk

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenekarokkal, zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. Hamarosan folytatjuk.

A vasútállomásról az első utunk egyenesen Goulaschék egykori próbaterméhez vezet, ahol egy Basic Shot nevű akusztikus hip-hop formáció tagjaként töltötte a szabadideje egy igen jelentős részét. A régi szocialista bőrdíszmű felső emeletére három-négy banda fészkelte be magát, a metalcore-tól a hip-hopig terjedő műfaji skálán.

Mi nem nagyon jártunk diszkókba vagy focimeccsekre, inkább parkokban és próbatermekben nyomtuk a dobozos söröket. Ez a hely volt az egyik legfontosabb bázisunk, itt bandázgattunk folyamatosan – suli után, előtt, vagy helyett. Ide menekültünk minden problémánk elől, sokszor barátnőkkel aludtunk itt, sírtunk, nevettünk, volt konyhánk, fürdőszobánk, a tetőre kivittük a grillt vagy a felfújhatós medencét, de volt, hogy kiállítást szerveztünk ide minikoncertekkel.

Goulasch pedig tényleg tele van emlékekkel a régi próbateremmel kapcsolatban. Elmeséli többek között, hogy itt ünnepelte a huszadik születésnapját, amikor a tortája a barátoknak köszönhetően szinte azonnal a plafonon kötött ki, miközben metálosítva játszották neki a Boldog születésnapot kezdetű dalocskát. Amiről meg eszébe jut, hogy egyszer egy hungarista zenekar próbált mellettük, és amikor elhallgattak a hangszerek, hirtelen azt hallották, hogy cigány mulatósra lazítanak odaát.

5K8A8225
Fotó: Németh Sz. Péter

A Basic Shot egyébként nagyjából másfél évet élt meg, ezalatt több városi rendezvényen is felléptek, egyszer még a Művészetek völgyébe is eljutottak, Goulasch szerint azonban a csapatnak semmilyen nyoma nem maradt az interneten. „A végére persze mindenki ideszokott” – mondja aztán a Basic Shot bázisáról, ami ma már nyomokban sem emlékeztet próbaterem-komplexumra.

Önnek is van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

A gimi előtt volt a helyi Moszkva tér

„Ez volt a napjaink alfája és ómegája” – bök aztán oda a zalaegerszegi Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola kapujával szemközti épület egyik kopár falfelülete felé. Az egykori művelődési központ előtti placc vélhetően nemcsak az ő idejében volt népszerű találkozási pont, ottjártunkkor is kamaszok gyújtanak rá éppen az órák utáni első cigijükre.

Mivel a környéken több iskola is van, a suliba tartó gyerekek általában itt találkoztak. Reggelente itt dumáltuk meg, hogy mi lesz a tanítás után, az órák után pedig innen indultunk tovább, mondjuk a próbaterembe vagy bárhova máshova. De olyan is volt, hogy reggel összefutottunk itt, de az iskolába már valahogy nem jutottunk el. Helyette egy kancsó fröccsel kezdtük a napot az egyik közeli presszóban, utána billiárd, onnan pedig a próbaterem, aztán amikor a nap végén anyukám megkérdezte, hogy mi volt a suliban, azt válaszoltam, hogy minden fasza volt, rengeteg tudással gyarapodtam aznap is

– sztorizik Goulasch, aki grafikusnak tanult az iskola falai között. Aztán röhögve idézi fel, hogy egyszer egy akkumulátoros fúróval szerelt reteszt az egyik emeleti vécé ajtajára, hogy zavartalanul tudjon odabent cigizni a spanokkal. A titkos bűnbarlangot ezután csak úgy emlegették: A Bár.

5K8A8361
Fotó: Németh Sz. Péter

A Vizslaparkot nem a kutyák tették ismertté

„Ez számomra a legfontosabb hely a városban. Itt történt minden, itt éltünk, itt lehettünk igazán önmagunk. Olyan volt ez nekünk, mint egy rezervátum” – foglalta össze a Vizslaparkhoz fűződő élményeit Goulasch, akit annyi behatás ért a Vizslaparkban, hogy a helyet még egy mesebeli térképen is megörökítette, ami aztán a szobája falára került, hogy otthon is emlékeztesse az itt átéltekre.

„Zalaegerszeg olyan város, ahol borzasztóan szeretnek megszólni embereket azért, amit csinálnak, vagy azért, ahogy kinéznek. Ez viszont egy olyan hely volt, ahol úgy lehettünk együtt a barátokkal, hogy nem szólt meg minket senki érte. Rengetegféle fiatal jött itt össze, mégis béke volt. Nem voltak balhék” – nosztalgiázik Goulasch, aki több év után most először jár a parkban.

Bár népszerű hely a helyi gazdik körében, a Vizslapark nem az itt sétáltatott vizslák kiemelkedően magas száma, hanem az egykori Visla-patak után kapta a nevét, amely a zalaegerszegi vár vizes árkát táplálta. A park mesterséges dombocskáján áll Dévényi Sándor építész és Palotás József szobrász ún. címerháza, amely a város címerének nyújt vegyes hulladékkal és nem túl elmés falfirkákkal díszített menedéket. Az egykori Lenin-szobor helyén álló emlékmű környéke adott otthont Goulasch 18. születésnapi bulijának is.

És hogy mit csinált itt a helyi ifjúság?

Álmodoztunk. Bontottunk egy sört, vagy bekevertünk valami piát, és olyan dolgokról ábrándoztunk, hogy mi lesz velünk x vagy y év múlva, hogy mit csinálunk, ha mondjuk nyerünk a lottón. Gyakran az első buszig üldögéltünk itt, néztük a paneleket, és arról álmodoztunk, hogy majd egyszer minden jobb lesz, hogy megreformáljuk a dolgokat a városban, kultúrát hozunk ide, hogy olyan zenéket csinálunk majd, amikkel meg tudjuk mutatni a világnak, hogy igenis van hangja az itteni fiatalságnak. Aztán ezeknek a terveknek a többségéből semmi nem lett.

Goulasch egyébként annyira kötődik a Vizslaparkhoz, hogy azt mondja, ha egyszer nősülésre adná a fejét, legszívesebben itt venné el még a kiszemelt lányt is. Érthető tehát, mennyire megrázza, amikor a múltidézés közben észreveszi, hogy a park bokrait kivágták. „Nekem ez a hely úgy él az emlékezetemben, mint egy zöld, bokrokkal teli park, ahol fiatalok kannás boroznak már délután kettőkor, most meg úgy néz ki, mint a Fallout 3, egy posztapokaliptikus szörnyűség, ami teljesen lehúz” – jegyzi meg, és látszik rajta, hogy tényleg alig hiszi el, amit lát.

Aztán amikor kellőképpen felhúzza magát a látványon, kifakad: „A térkő a magyar városfejlesztés heroinja. Esküszöm, egyszer még az Aggteleki cseppkőbarlangot vagy a Hortobágyi Nemzeti Parkot is letérkövezik majd!”

A Grabowsky volt A Hely

Goulasch szerint minden vidéki városban vannak kreatív, alkotni vágyó fiatalok és emberek, akiknek szükségük van egy helyre, ahol kibontakozhatnak, feltöltődhetnek és egymásra találhatnak. Zalaegerszegen ez a hely a nemzedéke számára a Grabowsky volt. „Egyetlenegy klub volt a városban, ahova tudtunk járni, ahol jól éreztük magunkat, ami igazán fontos volt nekünk, ahova eseményeket szervezhettünk, és az is megszűnt. Akkora űrt hagyott maga után, hogy el sem tudom mondani.”

A Grabowsky volt épülete és a mögötte lévő lerobbant streetball pálya.
A Grabowsky volt épülete és a mögötte lévő lerobbant streetball pálya.
Fotó: Németh Sz. Péter

Mint mondja, ha létezett valaha igazán fontos hely Zalaegerszegen, az a régi Grabowsky, amelynek eltűnése súlyos érvágás volt a város kulturális életének. Rockkoncerteket, punk, tradicionális szkinhed, valamint hip-hop bulikat tartottak itt, miközben egy csomó helyi banda is fellépési lehetőséget kapott. Ő maga 12 évesen járt a Grabowskyban először, ennyi idősen fertőzte meg a punk és a hardcore zene egy koncerten. Goulasch elmeséli: az első koncertjüket a Basic Shottal fejenként két-két sörért nyomták le a Grabowsky egy másik épületében, ahol az Anna and the Barbies előzenekara voltak.

Itt nem nagyon vannak szubkultúrák. Képviselői vannak ugyan néhány jelenségnek, de egyenként kevesek ahhoz, hogy bármit is tudjanak képviselni. Emiatt az van, hogy a városban összemosódik egy csomó dolog. Mindegy, hogy valaki rapper, deszkás vagy egy egyszerű tróger, hogy valaki skát vagy reggae-t hallgat, esetleg underground elektronikus zenékkel kütyüzik otthon. Akik egy kicsit is alternatívan gondolkodnak, azok általában együtt lógnak.

Örökké zalai, mindig falusi

Miután az éhségtől mardosva beesünk az egyik zalaegerszegi menzára, a pult mögött máris régi ismerősök köszöntik Goulascht. Majd amikor a nyírségi gombóclevestől és a kárpáti borzaskától jóllakottan robogunk tovább, akkor a zalai rapper egykori tanárnőivel futunk össze az egyik kereszteződésben. Még fél perc sem telik el a találkozásukból, az irodalom- és matematikatanárnők máris Norbi legendás nőnapi versét kezdik emlegetni, amit az osztály elé állva olvasott fel a lányoknak és az egyik tanárnőnek.

Bal: Ebéd a menzán - Jobb: Találkozás a középiskolai tanárnőkkel
Bal: Ebéd a menzán - Jobb: Találkozás a középiskolai tanárnőkkel
Fotó: Németh Sz. Péter

Amikor az egyetemről kérdezik, csak annyit válaszol nekik: „Áh, három év után otthagytam a fenébe! De diploma nélkül is nagyon jó munkám van, tényleg szeretem.” A búcsú puszik után Goulasch aztán nekünk is kifejti: egy időben szívesen ment volna irodalomtanárnak, de még időben belátta, hogy ebben a közoktatási rendszerben nem valószínű, hogy megtalálná a helyét, túlságosan rebellisnek érzi magát.

Ahogy a Dísz téren felállított Zalaegerszeg-felirathoz érkezünk, Goulasch büszkén újságolja el, hogy annak idején az ő baráti társaságából kerültek ki azok, akik megcserélték a betűket, hogy a téren álló felirat inkább

L.a.z.a.e.g.e.r.s.z.e.g.

legyen. És minél többet mesél a városról, annál egyértelműbbé válik, hogy milyen mélyen kötődik (még egy hip-hoposhoz képest is) a hoodhoz, ahol a mindennapjait élte.

Mint mondja, biztos abban, hogy ha Budapesten nőtt volna fel, valószínűleg sokkal szorongóbb ember vált volna belőle. Annak ellenére, hogy szeretett itt élni, a főváros kulturális és zenei élete végül csábítóbbnak bizonyult. Azért megjegyzi: „Sokkal jobb lenne, ha még lenne miért itt maradni, vagy akár csak hazajönni. Egyébként mindig, most is, van pár olyan ember a városban, akik emberfeletti módon próbálnak valamiféle kultúrát teremteni, amiért hatalmas tisztelet jár nekik.”

Az alternatív városnézés végén így összegez: „Amikor visszajössz, rájössz, hogy igazából minden működik tovább – nélküled is, veled is –, miközben valójában csak áll az idő, és nem nagyon történik semmi. Az a hely, ami két éve bezárt, azóta is be van zárva, és ezek a fiatalok azóta sem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Pedig itt egy csomó tehetséges ember. Én őszintén hiszek abban, hogy egyszer lesz majd egy generáció Zalaegerszegen, amelyik meg tudja csinálni, amit mi is szerettünk volna, és én iszonyatosan büszke lehetek majd rájuk. Arra pedig, hogy innen jöttem, mindig baromi büszke leszek. Bárhova is fogok menni a világban, én mindig egy zalai, falusi gyerek maradok majd.”

A végére még azért hozzáteszi:

Ez egy kibaszottul jó hely, nagyon sok kiábrándult emberrel.

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.