Baromira sajnálhattuk volna, ha Nicki Minaj elmarad

000 1AK6SH
2019.02.26. 07:33
A pozsonyi koncert rossz íze egy pillanat alatt eltűnt hétfő este, amikor Minaj bemutatta minden lehetséges személyiségét egy hosszú, besztof-válogatásnak is beillő koncerten, bónuszként a közepén a rap egyik új csillagával.

Ha végigkérdeztem volna a budapesti koncert közönségét, hogy mi az első dolog, ami eszükbe jut Minajzsal kapcsolatban, akkor nem biztos, hogy kétszer ugyanazt a választ kaptam volna. Valaki egész biztosan azt mondta volna, hogy a Super Bass eldobható, szórakoztató popzenéje. Valaki azt felelte volna, hogy az Anaconda seggrázós, szándékosan nevetséges klipje. Biztos voltak ott olyanok, akik akkor kattantak rá, amikor még nem is volt albuma, csak mint rendes rappernek, mixtape-jei. Ha engem megkérdeztek volna erről, akkor Kanye West 2010-es Monster száma jutna eszembe, mert ott hallottam először, és folyamatosan vissza-visszatekergettem, hogy az amúgy is bomba jó számban újra és újra meghallgassam, hogy lemossa Rick Rosst, Jay-Z-t, és Kanyét is a szakmában egy olyan versszakkal, aminek a végére szabályosan megőrül. Minaj a lehető legjobb formáját hozta, akcentusról akcentusra ugrált változó hosszúságú sorokon, úgy flexelt, hogy közben eltiport mindenkit, aki kritizálta. „Fifty K for a verse, no album out!”

A Monster-beli szövege még mindig az a mérce, amihez Minaj teljesítményét mérik minden egyes alkalommal, amikor új számmal, klippel vagy albummal jelentkezik, pedig tényleg próbált mindig ellenkezőleg kanyarogni, mint ahogy elvárták tőle. 2010 környékén a Pink Friday lemezen még óriási rózsaszín parókával szerepelt, a számok tele voltak Beyoncé-sztilóban kitalált saját fiktív személyiségeivel, de a leghíresebb száma a Super Bass lett. Következő lemeze a 2012-es Pink Friday...Roman Reloaded még mindig ezt a krézi rap/pop hibridet nyomta, de a leghíresebb száma itt is a súlytalan, szinte mondanivaló nélküli Starships lett. Minaj aztán szépen lassan elhagyta a külsőségeket, megmutatta a saját haját, arcát, alakját, egyre kevésbé rejtőzött a kitalált személyiségei mögé, de a rap és a pop világa közötti kötéltánc a mai napig megmaradt.

Vannak szándékos viccei, a Baby’s Got Back világslágert lenyúló Anacondát sehogy máshogy nem lehet értelmezni, mint egy hatalmas, női perspektívából készült Móricka-karikatúrának, de a viccet némileg tompította, hogy a The Pinkprint című lemezére suvasztották el, és az az album már olyan volt, mintha Minaj nemcsak levetette, hanem fel is gyújtotta volna a rózsaszín parókáját. Magány, depresszió, gyógyszerek – ezekről szólt a Pinkprint, de ugyanazzal a parádés technikával, mint amit a világ megismerhetett Minaj karrierjének elején, és ugyanolyan popérzékenységgel, mint ami megköveteli, hogy Ariana Grande is vendégszerepeljen nála.

A Királynő uralkodói aurája már hamarabb ideért Budapestre, mint ő maga: a sokáig az atlantai raplegendával, Future-rel közösen meghirdetett turnét az utóbbi végül lemondta, és helyére az emo-rap egyik legnépszerűbb arca, Juice WRLD ugrott be. (Vicces látni, hogy Spotifyon Juice WRLD hallgatásai többszörösei Minajénak, pedig az ő néhány száma több százmilliós). Aztán jöttek a kézzelfogható problémák: két helyszínnel ezelőtti, pozsonyi koncertjét le kellett mondani többórás késés után, mert állítólag a helyszín képtelen volt ellátni a fellépés áramigényeit.

A szervezők szerint ez nem volt feltétlenül így, erről egy hosszú interjúban is beszéltek. A lengyel koncerttel nem volt baj, de a magyar fellépés szervezői az esemény napján bejelentették, hogy csúszni fog Minaj, mert a kelet-közép-európai utak minősége miatt tovább tart a kamionok útja. Én álldogáltam már ötven percet az öltözőjében kuksoló Kendrick Lamarra várva a tavalyi Szigeten, szóval tudom, milyen az, amikor egy amerikai szupersztárra várva pattanásig feszül a helyzet, de aztán 22:10 körül egy hatalmas, sokkal queerebb Szőke Gábor Miklós-szoborra emlékeztető pegazuson megjelent Minaj. Akkor egyrészt mindenkiből egy perc alatt elpárolgott az ideg, másrészt meg azonnal lehetett tudni, hogy valaki a színfalak mögött hozott egy kemény döntést: a magyar zenekarok (Zävodi, valamint Yvonne Dederick tévémogul és luxusfeleség lánya, Mardoll) mentek a levesbe, a hosszú hidegben álldogálás és a csúszás után senkinek nem volt pofája húzni az időt. Minaj turnépartnere, Juice WRLD fellépése így a koncert közepére került, ami megint egy szuper döntés volt, mondjuk azt nem tudom, hogy a lengyel állomáson is így történt-e (a Setlist.fm nem segít), vagy pedig a kényszer szülte megoldás volt.

Teljesen mindegy, mert ezen a koncerten úgyis Nicki Minajé volt a főszerep, ő harsogta, hogy Budapest milyen epic város, az ő arca és egyéb testrészei néztek vissza a kivetítőkön, ő volt az, aki néha énekelt, néha rappelt, néha kiabált a mikrofonba, néha sokáig egyiket sem, néha táncolt, néha pózolt, néha grimaszolt, néha a haját lobogtatta – most megint az emberek agyában próbálok turkálni, de aki itt volt, az nem azért jött, hogy tökéletes koncertminőségben és hangszerekkel meghallgassa az Anacondát (bár egy, a színpad előtt lóbált rajongói zászló szerint volt ilyen is), hanem hogy egy térben lehessen Egy Óriási Sztárral És Személyiséggel. Ha így nézzük, a Nicki Minaj-koncert 10/10 volt, mert tényleg ott volt, és olyanokat mondott, hogy

ami Budapesten történik, az Budapesten is marad,

és pontosan tudhatta mindenki, hogy valószínűleg ugyanezt mondta Łódzban és Münchenben is, de hallani annak a városnak a nevét a szájából, ahol aztán a koncert után ezrek próbálnak felférni egy túl pici 990-es éjszakai buszra, az megéri ezt a pénzt.

De Minaj nem hízelegni jött, mert egyrészt ő a Királynő, másrészt meg a koncertjén megmutatta az összes, de tényleg az összes lehetséges személyiségét: az első, pegazusos érkezéssel induló blokkban aranyrobot-kosztümben adta elő a Feeling Myselfet és az Onlyt, az előbbiben a felvételről Beyoncé segített, az utóbbiban Chris Brown. Az Anaconda klippel megtámogatott verziója zárta a blokkot, ahol nagyon stílusosan a hatalmas kivetítő két félre széthúzódott, és Minaj elbújt hátul pihenni. Aztán a háttértáncolós, mainstream hiphopblokk után a melegítőbe és egyszerű topba öltözött Mixtape Nicki jött ki, aki egy DJ Boof nevű ember pultja mögött valószínűleg a koncert legőszintébb pillanatait adta elő, amikor bénázott a CD-lejátszókkal (DJ Boof szerencsére segített olyan mondatokkal, hogy „próbálja újra, királynőm!"), és végignyomott egy rapízelőt mások számaiból, lezárásnak a Monster hírhedt verzéjével. Most viszont segít a Setlist.fm: nagyjából negyven percnél jártunk, és majdnem húsz számot sikerült összesűríteni eddig, amelyeknek nagyjából a fele volt az övé. Én nem bántam.

Ahogy azt sem, hogy a Minaj-koncertet itt egy kis szünet után félbeszakította Juice WRLD egy teljesen más, 90-es évek legszebb netes grafikáira emlékeztető vizuállal, és egy puritán színpadképpel, ami egy DJ/hypemanből állt, és belőle, egy szemüveges, a vállán Gucci sálat hordó, azt mint valami vallásos ereklyét hordozó srácból. A húszéves Juice (született Jarad Higgins) azoknak a rappereknek a vonalába tartozik, akiket leegyszerűsítve emo rappereknek szoktak hívni: csak a felszín tűnik olyannak, mintha egy Migos-számot hallgatnánk, a tartalom a legsúlyosabb depresszió mélyére tud nyúlni. Elég bizarr látvány volt, ahogy egy stadionban, egy szupersztár koncertjének felénél megérkezik ez a srác, bejelenti, hogy a következő számát azoknak ajánlja, akik elvesztettek valaki közel állót, rokont, barátot mostanában. És az emberek megőrülnek tőle.

Az emo rap nem a klasszikus rapképességekről szól, úgyhogy Juice-t is néha nehéz ennyi időn keresztül elviselni, de az alapjai és a vetítései – a Wasted alatt a GTA: Vice City halálképernyői mennek – tényleg annyira egyediek, hogy a klasszikus értékek ilyenkor már nem is érvényesek, nem is lehet elvárni őket tőle. És tényleg nem jöhet nála kurrensebb mai rapper Magyarországra, valójában az ő koncertjének vége lehetett volna az este vége is, és akkor egy furcsa hangulatban, de a csúcsot alig elhagyva fejeztük volna be.

De ez mégis Nicki estéje, szép is lenne, ha bárki beárnyékolná az egészet, úgyhogy olyan erővel tért vissza, mintha egy rakéta csapódott volna a földbe, és megismerhettünk az EDM Nickit, ami akkora kontraszt volt mindenhez képest, mintha egy nap a Bánkitón arra ébrednénk, hogy valójában a Balaton Soundon vagyunk. Konkrétan egy David Guetta-számmal kezdett (Turn Me On), és többek között a Starshipsszel folytatta, közben pedig felhívott egy irtó magas magyar rajongót, bezárta egy üvegkapszulába, majd táncolt neki az üvegen keresztül. A magyar srácot, ha jól hallottam, Mártonnak hívják, puszit is kapott, szelfit is csinálhatott, majd az üvegkapszulába zárva elhagyta a színpadot – remélem, jól van, és nem jutott mondjuk Hugh Jackman sorsára A tökéletes trükk című filmből. Nem, nem vagyok az EDM Nicki őrületes rajongója, de akkor visszaköveteltem, amikor megkaptuk Ballada Nickit, aki egy lecsupaszított színpadon, fátyolban, egy vokalista segítségével adta elő a leglassabb számait. Egymás után. Sokáig.

Nicki Minaj személyiségének és karrierjének különböző oldalai mind megtalálhatók az albumain, szóval nem mondom, hogy túlságosan meglepett volna az, hogy el tud rappelni egy A$AP Ferg-számot, aztán nem sokkal később a (felvételről szóló) vonósokkal megtámogatott Grand Pianót. Ez mind ő. De a koncerten ez mind olyannak tűnt, mintha egy büfében kikérnénk egy szendvicset elvitelre, aztán otthon vennénk észre, hogy minden hozzávalót külön csomagoltak. Oké, szeretem a savanyú uborkát, de akkor még jobb, amikor két kenyér között eszem hússal és sajttal és salátával.

Ezzel azt akarom mondani, hogy Nicki Minaj karrierje egy szendvics.

És mire a koncert végére érünk – és jön az utolsó fázis, a Popsztár Nicki –, addigra már olyan, mintha ennek a szendvicsnek sosem lenne vége. És azt sem gondoltam volna, hogy a pozsonyi blama után ezt fogom mondani, de egyszerűen túl hosszú, túl sok érzelemmel, hullámvölggyel, ritmussal, lendülettel, egyszer őrült mosollyal, másszor halálosan komoly balladákkal. Így, műfajokra leporciózva túltengés volt a koncert, aminek az éjfél utáni részére már alig tudok visszaemlékezni, és a folyamatosan szivárgó közönség sem tudta az első harminc perc őrületét magában fenntartani a Super Bass fináléjára, ahol már egy komplett montázs ment a háttérben Minaj karrierjéről. Aztán felmászott a pegazusra, és úgy kilibbent rajta a színpad mögötti sötétségbe, mintha mi sem történt volna. Én örülök, hogy láthattam, még ha nem is élveztem mindig.

Sajnos hivatalos fotós nem mehetett a budapesti koncertre, a cikkben szereplő képek egy másik fellépésről valóak.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!