A lakótelep néha westernfilmmé változott

Az én városom: Szombathely (Prieger Zsolt)

5K8A5814
Zenéről, fociról, irodalomról és vonatokról beszélgetve jártuk be Vas megye székhelyét az Anima Sound System alapítójával. Prieger Zsolt nemcsak Szombathelyen, hanem egyúttal a saját életén is körbevezetett minket. Pofonok, indiánozások, világgá menések, legendás koncertek és egy nagymama, akiből sugárzott a rock'n'roll. „Az én városom”, második rész.

“Elég József Attilás, nem?” – kérdezi Prieger Zsolt, miközben egy elhagyatott, szürke utca irányába mutat a vonat ablakából. Az Anima Sound System alapítója nem véletlenül lágyul el az ismerős házakat látva, ezen a környéken éltek ugyanis a nagyszülei, így kissrácként gyakran vakációzott itt.

Mialatt a vonat befut a szombathelyi állomásra, a szerelvényünk elhalad egy gyalogos vasúti felüljáró alatt, ami szintén rengeteg emléket hív elő Priegerből, aki vasutas nagyapjával akkoriban gyakran bámulta onnan az alattuk elrobogó vonatokat.

„Máig tisztán él a fejemben a kép, ahogy a vonatok elhúznak a lábaim között. Nekem ez akkoriban olyan élmény volt, mint lenézni a Brooklyn hídról.” Mivel a sínek fölötti híd vezetett arra a kolóniára, ahol a vasutascsaládok, így a nagyszülei is, éltek, gyerekként Prieger Zsolt gyakran közlekedett azon. „Nagyapámmal közös programunk volt, hogy esténként elmentünk a hírlapért, de az újság valójában csak egy alibi volt, igazából csak össze akart futni kicsit a vasutas cimborákkal. Útközben gyakran megálltunk ezen a felüljárón, és csak lestük a vonatokat” – emlékszik vissza.

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenekarokkal, zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat előző és egyben első részében a Slow Village szólóban is ismert tagja, Gergály Norbert, azaz Goulasch, vezetett minket körbe Zalaegerszegen.

„A nagyapám vérbeli vasutas volt, aki mozdonyvezetőként már a világháborúban is csapatokat szállított. Később amerikai fogságba esett, három évet töltött a bajorországi Pockingban. Ebből a házból ment el, és ide is tért vissza nagyanyámhoz.” A gyerekkori nyarak emléke közben rengeteg élményt hív elő a nagymamáról is: mint mondja, neki köszönheti például a zene szeretetét, Erdély és a tradíciók tiszteletét, tőle kapta az első feszületét, ugyanakkor tőle jött az avantgárdra való fogékonysága, illetve ő ágyazott meg a benne élő punknak is.

Rengeteget tanultam tőle. Ha rosszul válaszoltam a Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben feladványaira, rendszeresen jött a kőkemény letolás és kioktatás. Én meg ott szégyenkeztem kisgyerekként, hogy nem ismertem fel Donizetti valamelyik művét.

Mialatt a vágányzár miatt csúszó fotósunkra várunk, a Fő tér egyik vegán éttermében ütjük el az időt, ahol a zenészként és újságíróként egyaránt aktív Prieger egy sütőtökös rizottó felett elmondja: bár már évek óta nem fogyaszt húst, botladozó vegánnak tartja magát, aki simán megbocsát magának, ha a nagy rohanásban nagy ritkán becsúszik valami sajtos vagy tojásos cucc is. 

A Derkovits-lakótelep néha westernfilmmé változott

„Nekem a Derkovits-lakótelep olyan, mint Petőfinek Kiskőrös” – mondja aztán Prieger, miközben a város híres szülöttéről, Derkovits Gyula festőművészről és grafikusról elnevezett lakótelep felé tartunk. A csapatunk ekkora már kettőről négyfősre bővült: időközben nemcsak Németh Peti kollégánk csatlakozott hozzánk, hanem a helyi sofőrünk, Hufi, azaz Hufnágel Szabolcs is, aki a szombathelyi Végállomás klub programszervezője is egyben. A Derkovits-lakótelep egyrészt számos fontos szombathelyi zenekar otthona volt (a Derkovbois például még a nevét is innen kapta), másrészt pedig itt, közvetlenül a Derkovits Gyula Általános Iskola szomszédságában nőtt fel Prieger Zsolt.

„Apám balatoni srác volt, aki később orvosnak készülő medikusként ismerkedett meg anyámmal, a kórház legszebb ápolónőjével. Börtönorvosként különböző éjszakai falcolások, penge- és késlenyelesék specialistája lett, idegi ziláltságát pedig irodalom- és sportrajongásával gyógyította. Gyerekkoromban nem csak az iskolai kötelező olvasmányokat kellett elolvasnom, ő is jelölt ki számomra műveket, így már általános iskolás koromban német és orosz klasszikusokat forgattam” – meséli Prieger, aki furcsamód nem gyűlölte meg az olvasást, hanem valódi irodalomrajongó lett. Jelenleg irodalom-, nyelvtan- és etikatanárként is próbálja átadni a könyvek és a betűk szeretetét.

Egy kívülállónak ez csak egy egyszerű komcsi lakótelep, számomra azonban vérre menő indiánozások és focizások színhelye volt. Akkora Winnetou-lázban égtünk, hogy egy-egy kés olykor valamelyikünk vádlijában végezte – ezeket többnyire apám távolította el. De ide kötnek az iskolai keservek is. Annyira közel laktunk az iskolámhoz, hogy ha véletlenül otthon felejtettem valamit, gond nélkül haza tudtam szaladni érte. A lépcsőházunk közelebb volt az osztályteremhez, mint a tornatermünk.

A négyemeletes panel természetesen még ma is áll, szerencsénk volt, hogy sikerült bejutnunk az épületbe. Prieger izgatottan, kettesével véve a fokokat lépdel felfelé a lépcsőkön, mintha még ma is ugyanaz az indiánosdit játszó kisfiú lenne, aki több mint negyven évvel korábban szaladgált itt. Ám a negyedik emelet növényekkel díszített lépcsőfordulójához érve váratlanul megtorpan, ez volt ugyanis a gyerekkori gombfocizásainak állandó helyszíne – és a labdák ugyan néha zuhantak néhány emeletnyit, a mérkőzéseket ez csak nagyon rövid időre szakította meg. Majd amikor a régi lakás ajtajához ér, a szemei megtelnek könnyekkel. „Vagy negyven éve voltam itt utoljára!” – kiált fel örömében. Vele együtt hatódunk meg mi is.

5K8A5826
Fotó: Németh Sz. Péter

Az Anitánál nem csak fagylaltozni lehetett

A rendhagyó szombathelyi városnézésünk során felkeressük a legendás Anita presszót is, ahol Prieger élete első – emlékei szerint: üdítően vizes – fagylaltját nyalhatta el. Akkoriban még ötven fillérbe került egy gombóc csokoládé vagy vanília, így egyetlen anyutól kapott forint neki és testvérének, az Animában szintén zenélő Prieger Szabolcsnak is elég volt egy szép délutánhoz. Később itt, az épület aljában találkoztak a hírhedt derkovitsi bandák is, hogy aztán bevegyék a szombathelyi éjszakát. Ottjártunkkor azonban a Haladás és a Puskás Akadémia FC aznapi meccsére hangolnak többen is a presszóban. (A szombathelyiek végül 3-0-ra verték el a felcsútiakat.)

A szomszédos újságos szintén nagy jelentőséggel bír: Prieger itt vásárolta élete első francia focimagazinját (Pelével a címlapon), de olyan is előfordult, hogy egy egész osztálynyi fiú dobta össze az itt fellelhető, „lenge öltözetű NDK-s hölgyek” képeit tartalmazó sajtótermékek árát. A labdarúgás egyébként máig kiemelten fontos szelete Prieger érdeklődési körének. „Egy futballmeccs számomra olyan, mint egy rockkoncert: sok ember együtt, egy helyen, egy közös célért, miközben önmagukból kivetkőzve művészi akciókat néznek. Számomra ugyanis a foci nem sport, hanem költészet! Egészen eksztatikus élmény mindezt egy stadionban átélni.”

A foci erőszakos részét kicsit sem tartja érdekesnek, a művészi oldalát viszont valósággal csodálja. „A focihuliganizmus csak nagyon rövid időre szippantott be, egyszer-kétszer megkergettek a rendőrök, például miután egy alkalommal Mészöly Kálmán felé köptem” – vallja be becsületesen. Prieger három kedvenc klubcsapata egyébként az Ajax, a Barcelona és az Újpest, az egyik legnagyobb álma pedig a napokban történtek ellenére is az, hogy az Ajax és a Barcelona egyszer egymás ellen játsszon BL-döntőt. Mikor rákérdezek, hogy mit csinálna, kinek szurkolna, ha ez egyszer összejönne, csak annyit felel: „Semmit. Csak hátradőlnék, és élvezném a labdarúgás szépségét. Olyan lenne, mintha elmennék az Ermitázsba, a Pradóba vagy a Louvre-ba.”

Azt is bevallja, hogy Újpest-drukkernek lenni nem mindig leányálom, ő azonban eltántoríthatatlanul kitart a csapata mellett. Az elköteleződését pedig javarészt egy levélnek köszönheti: miután Törőcsik András, az Újpesti Dózsa egyik legnépszerűbb labdarúgója 1979-ben közúti balesetet szenvedett, a 13 éves Prieger Zsolt levelet címzett neki, a focista pedig válaszolt. „Apám valahogy megszerezte a címét, majd együtt adtuk fel a levelemet a postán. A válaszát a kórházi ágyából írta meg. Nagyon sajnálta, hogy nem tudott eleget tenni a világválogatotti meghívásnak. Maradonához hasonlóan igazi rock’n’roll focista volt ő is: óriási játékos, de valódi bohém.”

A Csó-tó és a Felszab tér koncertjei

Az Anita presszó után a sofőrünk, Hufi a szombathelyiek és a városba látogató turisták legkedveltebb rekreációs zónájához, a Csónakázó-tóhoz fuvaroz bennünket, ahol ezen a délutánon is sokan élvezik a tavaszi napsütést. A tavat a hatvanas évek elején – néhány évvel Prieger születése előtt – kezdték el kialakítani, amikor az agyagbányászat során keletkezett gödröt az Arany-patak vizével töltötték fel. A tónak szigete is van, amit gyalogoshíd köt össze a parttal.

A Csó-tó partján Prieger elmeséli: egyszer csapot-papot otthagyva lépett le az egyik itt tartott majálisról, hogy aztán a Kámoni Arborétum füvén fekve olvasgassa Juhász Ferenc eposzait. „Ezalatt a popzenéért és egyéb talmi örömökért lelkesedő osztálytársaim szórakozással és csajozással töltötték az idejüket. Nagyon komoly srác voltam, aztán ilyen infantilis felnőtté váltam. Ahogy öregszem, úgy leszek egyre izgágább és virgoncabb. Majdnem biztos, hogy egy csomó embert halálra idegesítek ezzel a folyamatos vibrálással” – teszi hozzá viccesen a történethez. Prieger természetesen nem csak a régi majálisok emléke miatt kalauzolt erre bennünket: a Csó-tó szigetén többször is koncertezett az Anima Sound Systemmel.

A Csónakázó-tótól a közeli domb tetején magasodó, lényegében sorsára hagyott Felszabadulási emlékműhöz megyünk. Az 1945 felirattal ellátott, mára vörös csillagjától megfosztott betonkolosszust 1970. április 4-én avatták fel, 25 évvel azután, hogy a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországot. A szombathelyieket azonban nem feltétlenül a szovjetek iránt érzett rokonszenvük vonzotta ide, hanem a domb adottságai. „Ez a hely telente valódi szánkóparadicsommá változott. Apám engem is rendszeresen kihozott ide, miután kinőttem gyerekkorom első szánkópályáját, a kámoni gödröt.” 

5K8A5883
Fotó: Németh Sz. Péter

„Attól eltekintve, hogy állhatna akár Szocsiban vagy Leningrádban is, szerintem ez nem rossz emlékmű. Nem véletlenül került rá egy német techno-lemez borítójára is” – mondja Prieger, akivel azért jöttünk ide, mert 2003-ban itt adott nagyszabású, ingyenes koncertet az éppen tizedik születésnapját ünneplő Anima. Kérdésemre büszkén mondja el, hogy a buli hírére az egész tér megtelt. „Baromi jó helyszín, de tudtommal senki más nem koncertezett itt korábban. És talán azóta sem.”

A Végállomás nem csak a buszok kikötője

A szombathelyi hardcore-színtér legendás klubját, a Végállomást nem azért ejtjük útba, mert velünk tart Hufi, a hely egyik programszervezője, hanem azért, mert ez volt az első szombathelyi Anima-koncert helyszíne. „Máig sokan emlékeznek erre a bulira” – mondja Prieger a fellépésről, Hufi pedig a helyi koncertélet tudoraként egy biccentéssel jelzi, hogy valóban így van. Priegerék persze nem csak egy koncertet csináltak a Végállomásban, az évek során többször is játszottak itt, illetve gyakran jártak ide bulizni is. „Ez egy olyan hely, ami nem adja fel, nem köt kompromisszumokat.”

Ahogy a klubba lépünk, szemünk vadul pásztázni kezdi a falakra ragasztott, régi időket idéző koncertplakátokat. Lelkes nosztalgiázás veszi kezdetét a sok évvel ezelőtti koncertélményekről, a félhomályban pedig olyan zenekarok nevei röpködnek, mint a Chumbawamba, a Derkovbois vagy a Persona Non Grata. Prieger persze annak idején könnyedén rá tudott hangolódni a hely szellemére, hiszen ő maga is a punkon nevelkedett. „Clasht, Damnedet és oi-zenéket hallgattam, de közben imádtam Dylan és Bowie dolgait is, hiszen örök átváltozók voltak mindketten.”

Prieger szerint a nyugat-magyarországiság talán legnagyobb előnye a vasfüggöny közelsége volt, ő legalábbis úgy látja, hogy a nyugat közelségének köszönheti a zenei szélesspektrumúságát. „A hetvenes években már átszűrődött a McDonald’s szaga, amit mi korábban a szabadság illatának hittünk, aztán kiderült róla hamar, hogy simán csak undorító bűz.” Mint mondja, stoppal járt át Bécsbe lemezekért, és hamarabb ismerte Nick Cave dalait, mint sok más magyar előadó munkásságát. „Ha Kárpátalján születek, erre nem lett volna lehetőségem.”

Prieger a saját bevallása szerint angyali természetű, ám – nagyanyja révén – renitens kissrác volt, így életében néha egy-egy ellenőrzőégetés vagy tehervonatban ébredés is előfordult. „Középiskolás koromban néha megszöktem otthonról, egy alkalommal egészen Battonyáig jutottam, már hallottam a román harangokat. Kétszemélyes keresőbrigád jött értem, a későbbi első feleségem, Fanni lányom édesanyja és legjobb barátom, akkori gimis padtársam, az ACB Galéria mai vezetője, Pados Gábor.”

Szörnyű, Rejtő-regénybe illő figurákkal voltam körbevéve. Volt, aki egyszer bement egy templomba, majd nem sokkal később a letépett persellyel a kezében sétált ki onnan. A Solymár nevű félelmetes haverunknak meg egy csirkeláb lógott a nyakában, úgy mentünk be Nagy Feróékhoz egy vasvári koncertjük után. Őt azonnal kihajították a biztonságiak, mi Padossal megúsztuk. Akkoriban nem engedték be a komcsik őket a megyeszékhelyekre, ezért rendőri kísérettel mentünk a Ricse után vidékre a szakadt/csöves-vonattal.

A Végállomás kisszínpada
A Végállomás kisszínpada
Fotó: Németh Sz. Péter / Index

Ella Nagyi Was a Punk Rocker

„Szegény nagyapám! Ha tudná, hogy virágot hozok neki” – sóhajt fel később a szombathelyi temető ösvényét taposva Prieger Zsolt, kezében a nagyszüleinek szánt virágokkal és mécsesekkel, amit alig pár perce vásárolt a temető bejáratánál. „Feri papa egészen szótlan embernek tűnt nagyanyám mellett, aki viszont egy nagydumás, vagány nő volt egész életében. Egy gyönyörű, pulzáló ember, aki egyszerre volt anarchista és tradicionalista, sugárzó szépség és odamondós klánfőnök.”

Mikor a nagyszülei sírjához érünk, Prieger tiszteletteljesen leveszi a baseballsapkáját, amit aztán a márvány sírkő tetejére helyez. Miközben a vázában talált művirágot a frissen vásárolt valódira cseréli, hangjában meleg szeretettel azt is kifejti: Ella nagyiból valósággal sugárzott a rock’n’roll. „Rettenetesen nagy sörös és bagós volt. Máig emlékszem, cigarettázva mászott fel még a körtefára is. Mindemellett óriási álmodozó és utazó is volt, aki szinte mindig egyedül utazott. Különös házasság volt az övék.”

Prieger egy ponton bevallja, a nagymamája sörrajongása miatt még az is felmerült benne, hogy a virág mellett esetleg egy sört is elhelyezzen a síron, ám végül inkább valami mást hozott magával Martonvásárról, ahol jelenleg él. Ekkor kotorászni kezd a hátizsákjában, majd óvatos mozdulatokkal előhúz belőle egy gondosan becsomagolt fényképet, amin az ereje teljében lévő Ella nagyi látható. Miközben a bekeretezett képet a sírra helyezi, beszélni kezd:

Neki köszönhetem a dumámat, a nagyszájúságomat, a kommunikációs képességeimet. És neki köszönhetően hallottam életemben először komolyzenét. Ő persze úgy tartotta, hogy ez nem komolyzene, hanem egyszerűen csak jó zene.

Az emlékei felett elmerengő Prieger ezután a sír mellett állva elmondja: a nagymamája az élete végét már kómában töltötte, és mielőtt meghalt volna, ő látta utoljára. „Szerintem megváltásként értékelte a halált. A piával és a cigivel azért tett róla, hogy ne legyen túl hosszú élete. Az a 67 év viszont biztosan élvezetes volt.”

(Borítókép: Prieger Zsolt volt iskolája előtt saját gyerekkori fotójával - fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!