Szívből szóló, őszinte hakni

DMOHA20190515003
2019.05.16. 15:57

Köszönhetünk egy csomó mindent a legendás bajszú, zenei producerként gyakorlatilag slágert slágerre halmozó Giorgio Morodernek: a nyolcvanas évek giccses popzenéjét, hogy popzenekart faragott a Blondie-ból, hogy megalkotta az elektronikus tánczene alapjait, az I Feel Love-ot, a Love To Love You Baby-t, a Végtelen történet, a Sebhelyesarcú, az Éjféli expressz filmzenéit. Úgyhogy megérdemli végre az életben, hogy egy elég nagy létszámú kísérőzenekarral együtt turnézzon, és haknizzon egy óriásit, ahogy Budapesten is tette.

Moroder saját néven kiadott zenéjének nagy része zseniális és előremutató, de nem ezekkel lett a legismertebb, úgyhogy a producer nagyon érthetően úgy döntött, hogy nem a 2000-es években szocializálódott zenei újságírókat fogja kielégíteni azzal, hogy hűen eljátssza a Baby Blue-t vagy az E=MC2-t, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb slágereit fogja előadatni másokkal. Sajnos soha a büdös életben nem lesz olyan koncert, ahol Moroder legismertebb számait azok énekesei fogják elénekelni, pedig az lenne a világ legsúlyosabb retróbulija, úgyhogy Debbie Harry, Phil Oakey, Kenny Loggins értelemszerűen nem jött Budapestre, helyettük négy vokalista próbálta imitálni őket, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Moroder legnagyobb múzsája, Donna Summer hét dalt kapott, ebből kettővel megbirkóztak az énekesek, a harmadiknál már felvételről ment a hangsáv, ahogy David Bowie esetében is.

A koncert számai

 01. Giorgio Moroder: (Theme from) Midnight Express

02. Giorgio Moroder: Looky Looky

03. Donna Summer: Love To Love You Baby

04. Limahl: The Neverending Story

05. Donna Summer: Bad Girls

06. Donna Summer: On The Radio

07. Giorgio Moroder: The Chase

08. Giorgio Moroder & Phil Oakey: Together In Electric Dreams

09. Giorgio Moroder: From Here To Eternity

10. Irene Cara: Flashdance... What A Feeling

11. Daft Punk: Giorgio By Moroder

12. Berlin: Take My Breath Away

13. Kenny Loggins: Danger Zone

14. Giorgio Moroder: Right Here, Right Now

15. Donna Summer: I Feel Love

16. David Bowie: Cat People

17. Donna Summer: MacArthur Park

18. Donna Summer: Last Dance

19. Donna Summer: Hot Stuff

20. Blondie: Call Me

Teljesen értelmes kérdés, hogy mi a jó isten szerelmére érdemes elmenni egy olyan koncertre, ahol világslágereket játszanak új köntösben, mint bármelyik retrórádió roadshowján? Az egyik válasz az, hogy Moroder megadta a módját, és nem elégedett meg azzal, hogy lenyomja felvételről az alapokat, vagy úgy tesz, mintha prüntyögne a billentyűkön, és mellette csak pár ember énekel, hanem összeszervezett egy komplett zenekart, gitárossal, vonósokkal, ütősökkel, és van egy kis kuriózum abban, hogy a híresen szintetikus számait például hegedűn adják elő. A másik pedig Moroder maga, aki a 80. születésnapja felé pont úgy néz ki, mint egy ember, aki egész karrierje során mindent megkapott, csak a közönség direkt szeretetét nem. Úgyhogy kitalálta a módját annak, hogyan szerezze meg, és most dúskál benne.

És Moroder marhára élvezi, cuki nagypapaként állt a pultja mögött, néha tapsol, néha fakockákat ütöget egymáshoz, néha egy feltehetőleg nem bekötött mikrofonba énekel háttérvokált, néha pedig - ahogy a nekünk adott interjúban is megígérte - ő maga énekli el két saját számát. A számok között néha élőben, néha felvételről mesélt az életéről, és vagy showelemként, vagy pedig őszintén néha elfelejtett pár nevet: Barry White nevét például az egyik énekesétől kellett megkérdeznie, majd a Daft Punk egyik tagját sem sikerült megneveznie, és elhessegette azzal, hogy sosem képes megjegyezni.

Akármennyire is próbálták magukat produkálni a zenekarának énekesei, nehéz volt nem folyamatosan Morodert nézni, aki felváltva nézett ki úgy, mint egy bácsi, aki nem emlékszik arra, hogy elzárta-e otthon a gáztűzhelyet, meg egy bácsi, aki rájön, hogy ő most élete bulijában van. Néha pár gesztussal megdicsérte a zenekarát egy jobb szóló után, de ezt is csak onnan látom, hogy sikerült a legeslegelső sorban állnom, és árgus szemekkel néztem, hogy miket csinál közben. Nagyrészt élvezte az egészet.

És én is. Mert itt egyértelmű volt, hogy a turné Morodernek nem egy első számú bevételi forrás, valószínűleg ameddig létezni fog a rögzített zene fogalma, addig valahol egy adott ponton a világban tuti meg fog szólalni a What A Feeling vagy az I Feel Love, és neki csilingel a kassza. (A Danger Zone előtt például elmondta, hogy ez a szám benne lesz a Top Gun második részében is, amit most forgatnak.) Neki ez semmi másról nem szólt, csak arról, hogy lássa: az emberek még mindig szeretik azt hallgatni, amit ő évtizedekkel ezelőtt kitalált. Egy adott pillanatban meg is mutatta, hogyan találta ki: először megkérte a dobosát, hogy játsszon egy ütemet. Aztán a billentyűsét, hogy adjon ki egy hangot. Aztán a másikat. Aztán a másik dobost, hogy indulhat a lábdob. És ebből szépen lassan kirajzolódtak az idén 42 éves  I Feel Love körvonalai. És Giorgio Moroder, akinek kipattant ez egyszer a fejéből, ugyanúgy élvezi, mint mindenki a közönségben.

(Borítókép: Giorgio Moroder olasz zeneszerző (k) koncertje a Papp László Budapest Sportarénában 2019. május 15-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!