Lehet, hogy Isten gyűlöl mindnyájunkat, de a Slayert nem

Kritika a Slayer búcsúturnéjának budapesti állomásáról

NAK 0035
2019.06.12. 10:37

„Erős vár a mi Istenünk” /Luther Márton/

„Isten halott” /Friedrich Nietzsche/

„Isten gyűlöl mindnyájunkat” /Slayer/

Ha az ember egyszer már elbúcsúzott a feloszlás előtti utolsó turnéján lévő együttestől, érzelmek tengerén hánykolódva elengedte kedvenc zenekarát, majd újra látja egy koncerten, az mi? Az már automatikusan a reunion?

Nem, de attól még nehéz mit írni a harmincnyolc éve alakult Slayer utolsó budapesti koncertjéről, és emiatt érezhette magát furán jó pár magyar a Budapest Sportarénában kedd este: korábban ugyanis még egy olyan búcsúturnét jelentett be az együttes, amelynek nem volt része Magyarország, csak Bécs, így annyi magyar zarándokolt el tavaly novemberben a Stadthalléba, mintha az nem egy koncerthelyszín, hanem valami vallási kegyhely lett volna – illetve hát pár embernek biztos tényleg az is volt arra az estére. 

Azon a fantasztikus, de azért a kifáradás jeleit már mutató koncerten mi is meghatódtunk, amikor a halálával alighanem a Slayer történetének végső szakaszát beindító gitárosra, Jeff Hannemanra emlékeztek; megírtuk, hogyan lett a máshogy gondolkodók szóvivője a Slayer és a többi hasonló zenekar pár évtizeddel ezelőtt; megírtuk, hogyan értették félre a brutális, tömeggyilkosos, nácis, sátánista dalszövegeket sokan, azt gondolva, hogy mindent szó szerint kell venni. Szóval ezt a cikket tessék elolvasni az érzelmes búcsúhoz, mert másodszor nem biztos, hogy menni fog:

Pláne, mert a budapesti koncert egyrészt majdnem egy az egyben ugyanaz volt, ami a bécsi is, sőt, egy kicsit annak a lebutított verziójának tűnt: minimálisan – ha az ember nem volt ott mindkettőn, nem feltűnően – egyszerűbb volt a látvány, kevesebb volt a spéci elem (Bécsben folyton égett a fém sasos-kardos-pentagramos logó, a tűzcsóvák pedig rengetegszer álltak össze fordított kereszt- és pentagram-alakban, itt meg csak egyszer-kétszer), kevesebb volt a háttérvászon, és elmaradt az is, amitől a bécsi koncert a finoman fogalmazva is mogorva zene meg a még annál is mogorvább zenészek ellenére végül megható tudott lenni: a Hanneman-os molinó a minimegemlékezéssel.

Ezen a koncerten egyvalami történt: fél tízkor, az Anthrax bemelegítése után felsétált a színpadra Paul Bostaph, Gary Holt, Kerry King és Tom Araya, majd tulajdonképpen

megállás, lassítás és pihenő nélkül, másfél órán keresztül eljátszották a leggyorsabb, legbrutálisabb és legjobb dalaikat. Ennyi.

A frontember Tom Araya bő húsz percig egyetlen szót nem szólt, csak énekelt – illetve hát persze a többiek se szóltak, csak tőlük még kevésbé vártuk –, és utána is csak egy köszi-hogy-eljöttetek-érezzük-jól-magunkat jött, amit újabb húsz perc után egy rövid felkonffal ismételt meg, és talán volt még fél óra után egy harmadik mondat is, de ez már nem biztos. Azt se lehet épp mondani, pedig milyen jó metálos közhely, hogy felszántották volna a színpadot, mert ami azt illeti, a rendkívül lelkes egy helyben álldogálás és némi visszafogott tempójú sétálgatás közelebb áll a valósághoz.

Ami lehet, hogy kritikának hangzik, és az is lehet, hogy más együttesnél tényleg az is lenne, de a Slayerről szólva nem az. Mert ugyan kinek lett volna szüksége másra így a leges-legutolsó találkozáson, mint hogy pont ennyi történjen: eszelős sebességgel, eszelős hangerővel, eszelősen pontosan eljátsszák a best of-program mind a húsz számát? Ki akart volna mást, mint meggyőződni arról, hogy a napokban betöltött 58. életév ide vagy oda, Tom Araya hangja még mindig mindent tud, amit korábban: azt a zenetörténeti jelentőségű sikolyt az Angel of Death elején, a szinte befogadhatatlan gyorsaságú szóköpködést a Reign in Blood számaiban, a műfaj keretei között szinte már slágeres dallamokat a Dead Skin Maskban, az agresszív üvöltést a Paybackben?

Vagy megnézni, ahogyan Kerry King ezer-valahányadszorra is eljátssza tökéletes magabiztossággal és pontossággal a leghíresebb szólóit a maga külön kis színpadi fénykörében, ami olyan, mint az ő saját befelé forduló világa. Vagy megnézni, mennyire jól beilleszkedett a csapatba a Hannemant pótló Gary Holt (mondjuk most már sokra megy vele); vagy legalább hallani Paul Bostaph precíz, izgalmas és fantáziadús saját dobtémáit, meg azokat, amik még a legendás korábbi dobostól, Dave Lombardótól származnak, ha már Bostaphból látni speciel nem sokat lehetett.

Sőt, az abszolút best ofon kívül még két különlegesség is beépült a show-ba Bécs óta: egyrészt a Seasons in the Abyss című lemez ritkán játszott dala, a Temptation, másrészt az eleve szinte elfelejtett-elfelejtetett punkfeldolgozás-album, az Undisputed Attitude bónusz száma, a szintén alig játszott Gemini. Pedig ez a belassulós, nagyon erős túlzással és megint csak kizárólag a thrash metál keretei között akár még meditatívnak is nevezhető szám, amelyben annak idején az összetett, az ismétléseket és az egyszerű ütemességet amúgy is mindig kerülő dobos, Paul Bostaph igazán kiélte magát, telitalálat volt élőben is, egyrészt hangszeres bemutatóként az aprítások között, másrészt pihenő helyett.

Ezeket játszották

Delusions of Saviour (intró)

1. Repentless

2. Evil Has No Boundaries

3. World Painted Blood

4. Postmortem

5. Hate Worldwide

6. War Ensemble

7. Gemini

8. Disciple

9. Mandatory Suicide

10. Chemical Warfare

11. Payback

12. Temptation

13. Born of Fire

14. Seasons in the Abyss

15. Hell Awaits

16. South of Heaven

17. Raining Blood

18. Black Magic

19. Dead Skin Mask

20. Angel of Death

Ráadásul még azt se lehet mondani, hogy minden szám ugyanolyan lett volna, mert egyszer-egyszer még az egyébként már évek óta kevesebb vagy kevésbé látványos lelkesedést mutató Arayáék is igazán beindultak: a 2001. szeptember 11-én megjelent God Hates Us All (Isten Gyűlöl Mindnyájunkat) című lemez refrénjében címadó dala, a Disciple nemcsak a közönséget indította be, de olyan egyértelműen érezhető erő volt benne, hogy abba bárki beleborzongott volna, ha lett volna ilyesmire idő.

És tették mindezt olyan látvánnyal, ami a novemberi bécsi koncerthez képest talán minimális visszalépést jelentett, de attól még nagyobb szabású volt bárminél, mint amire bármilyen koncerten általában számítani lehet, a sötétben foszforeszkáló hátterekkel, az égő logóval, a rengeteg pirotechnikával, vagy az olyan bájos pontokon, mint amikor a Born of Fire alatt a létező összes csövön ömlöttek a lángok, mintha a Still Reigning turné fordítottja lenne: akkor felülről ömlött az együttesre a Raining Blood alatt sok száz liter művér, most pedig alulról lepett el szinte mindent jó tízméteres magasságig a tűz. Csak Bostaph volt az egyetlen áldozat, mármint nem a tűzé, mert az már benne lett volna a híradóban, hanem a látványé: az amúgy is szokás szerint háttérbe tolt dobcuccot a legtöbbször még a színpadi működ is elrejtette.

És még a közönség is hihetetlenül lelkes volt – na ebben még jobb is volt a koncert, mint a nézőfronton kicsit lagymatag osztrák –, még akkor is, ha a felháborítóan pofátlan módon egészen a küzdőtér feléig tartó, drágább jegyes „kiemelt állóhelyek” végét jelentő kerítéssor eléggé visszafogta a pogót. Végül ezért is akadt már megint egy emlékezetes – na jó, ha nagyon akarjuk, mondjuk rá, hogy érzelmes – pillanat is a koncerten.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

#slayerband #slayer #budapest #hungary @slayerbandofficial

Attila Karoly Nagy (@scanzen) által megosztott bejegyzés,

A közönség a másfél óra után se nagyon akarta elengedni az együttest, meg a közönséget pásztázó és még egyszer utoljára az eszébe véső Tom Arayát – illetve nyilván nemcsak szó szerint nem akarták, hogy vége legyen a koncertnek, hanem többről volt szó: a franc se akarja végleg elengedni a világ legjobb együttesét. És akkor, már felkapcsolt fényeknél, a színpadra dobott slayeres magyar zászlóval a kezében Araya hozzátett még egy mondatot az eddigi maximum háromhoz, hogy a szűkszavúság miatt az az egy még többet érjen, és még többet lehessen belelátni. Csak annyit, hogy

hiányozni fogtok.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!