A Backstreet Boys telefonált, hogy még nincs vége a '90-es éveknek

DMOHA20190625022
2019.06.26. 08:11

Ha esetleg valakinek nem tűnt volna még fel, a 2010-es évek második fele gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint a '90-es évek feltámasztásáról. Leuralták a magyar programpiacot a retróbulik, nosztalgiakoncertek, tematikus '90-es évek diszkók, sőt, emberek ezrei pénzt fizetnek azért, hogy két csávó a Barbie Girlt játssza felvételről egy hatalmas színpadon. Eljutottunk oda, hogy a naiv, optimista, csillivilli '90-es évek bárgyú popzenéje már nemcsak ironikusan szórakoztató, hanem egy óriási biznisz, amelyre szervezők százai másztak rá. Éppen ezért volt sajnos várható, hogy egyszer a '90-es évek fiúcsapatait is eléri a józan észt nem ismerő retróláz, és eljön az ideje, mondjuk, a Backstreet Boys visszatérésének. És tényleg eljött, itt voltak a Budapest Arénában, és mindenkit biztosítottak arról, hogy ameddig ennyire nyomasztóan szarul érzi magát az emberek többsége a 21. században, addig lesz igény a '90-es évek bárgyúan egyszerű szerethetőségére.

Aki még 2000 előtt született, annak valószínűleg nem kell bemutatni a Backstreet Boyst, aki meg 2000 után, az úgysem olvassa el ezt a cikket. Valamikor a '90-es években történt valami irdatlan nagy törés a popbizniszben, és a nagy stúdiófejesek rájöttek, hogy óriási pénzeket lehet azzal keresni, ha sármos, jóképű fiúkat raknak csapatokba, alájuk tolnak valami furcsa soul, r&b, hiphop, pop hibridet, és megtanítják őket egyszerre táncolni. Ugyan már a '80-as évek végén voltak jelek (Take That, New Kids on the Block) arra, hogy ez egy működő formula, úgy istenigazából a '90-es évek közepére indult be annyira a gépezet, hogy a csapból is középen elválasztott hajú, karika fülbevalós, hidrogénezett fiúk lepjék el a zeneipart a Backsteet Boystól kezdve az 'N Syncen át a brit csapatokig (Westlife, Boyzone, Five), sőt, a még olyan obskúrus produkciók is rémlenek, mint a német The Boyz vagy a hazai Kozsó-iskola Shygysszal, Picasso Branchcsal meg a Bizö Boysszal.

Mai fejjel belegondolva, ez egy agyrohasztóan szánalmas kis szelete volt a '90-es évek popzenéjének.

Mondom ezt úgy, hogy '88-as gyerekként ezek a fiúcsapatok éveken át végigkísérték az életemet. A menő és nálam három-négy évvel idősebb telepi gyerekek egymás között osztották ki, hogy na most akkor a BSB-ből kicsoda Nick, kicsoda Brian, meg kicsoda A. J., és nyilván A. J. mindig az a srác volt, akinek már megengedték a szülei, hogy kilövesse a fülét, és egy kicsit belenyírjon a szemöldökébe. Nick meg mindig az a srác volt, akit a kornak megfelelően a fiúk állandóan buziztak annak ellenére, hogy folyamatosan rajta lógtak a csajok. Nekem a csapatból Kevin jutott, öcsémnek meg Howie D. Tisztán emlékszem arra, hogy én A. J. akartam lenni, de anyukám hallani sem akart fülbevalóról, pláne nem 8 évesen.

Valahol egészen félelmetes belegondolni, hogy odafigyelő, valamilyen zenei ízléssel rendelkező szülők vagy idősebb testvér nélkül egy kisgyerek a '90-es években gond nélkül bekajálta, hogy a BSB meg az 'N Sync a legeslegjobb dolog, amit az eddigi szűk hét-nyolc éve alatt hallott és látott. Az iskolában a lányok azon vesztek össze, hogy ki szerelmes jobban Brianbe, az unokanővéreim szobájának ablakát Bravo Magazinból kivágott Nickek és Kevinek tarkították, én pedig szemrebbenés nélkül tetettem be anyámmal a negyedikes szülinapi bulimon a Quit Playing Games (With My Heart) című számot, mert erre majd tutira lehet lassúzni a lányokkal. És nyilván igazam is lett.

Azonban ahogy a felnőtt ember egy bizonyos kor fölött nem hallgat Irigy Hónaljmirigyet meg Hupikék Törpikék-kazettákat, úgy Backstreet Boyst sem. Hiszen ez az egész tényleg csak egy korszak volt, amit a médiafogyasztókra erőszakolt a kereskedelmi média, az emberek pedig az internet előtti korszak lineáris kultúrafogyasztásának közepén azt zabálták, amit eléjük raktak. Elém a zenetévék, kereskedelmi rádiók és ifjúsági magazinok a BSB-t és társait rakták, és a Ganxsta Zolee és a Kartel-életmű korai felfedezése kellett ahhoz, hogy kemény 10-11 évesen túllépjek ezen a korszakon.

1999 az új 2019

És akkor megérkezünk 2019-ben ahhoz a ponthoz, hogy jó 20-25 év után már megint a BSB-ról kell beszélni. És ez nem is feltétlenül annak köszönhető, hogy 20 éves távlatból az ember egy bokaszalag-szakadásra is kellemes nosztalgiával tud tekinteni, hanem inkább annak, hogy a '90-es évek macsó, soviniszta, intoleráns világát mára leváltotta egy jóval be- és elfogadóbb, érdeklődőbb, nyitottabb világ, ahol nem fognak lebuzizni, amiért férfi létedre szeretsz táncolni, vagy pláne nem azért, mert a karika fülbevalót a bal helyett a jobb oldalra lövetted. Bruno Mars boybandzenét csinál, a különböző etnikumú és szexuális beállítottságú fiúkból álló szuper menő rapcsapat egyáltalán nem ironikusan boybandként hivatkozik önmagára, és már kora huszonévesekből álló magyar rockzenészek is elkezdtek karika fülbevalót hordani és középen elválasztani a hajukat, ahogy például az állatira népszerű AK26 rapduó egyik tagja, Hiro is úgy néz ki, mintha az ifjú Nick Cartert keresztezték volna egy köztéri mosdó összefirkált ajtajával. De még a hidrogénezés is visszajött a divatba a férfiaknál. És akkor a dél-koreai fiúcsapatok hódító útjáról a nyugati világban még nem is beszéltünk.

Azonban az évek óta tomboló kilencvenizmus pár esztétikai és zenei minireneszánszon túl azért sokat nem tud adni. Nincsenek olyan magukat komolyan vevő emberek, akik egy jó Blur vagy Oasis vitában elkezdenek a Westlife mellett érvelni, ahogyan a Nine Inch Nails lemezei után sem szokás felemlegeti az 'N Sync első korai demóit. Nem, mert a korszakot akkor megélő emberek agyában a fiúcsapatok pont olyan termékként élnek, mint a dobozos kóla vagy a burger a Mekiben, vagyis éppen annyi ideig élvezzük, amíg fogyasztjuk, aztán mehet is a kukába a maradék. Egy BSB-dalban nincsenek szövegi vagy zenei mélységek, csak öt nagyjából jó pasi énekel a szerelemről félmeztelenül az esőben, aztán nagy szomorúságukban táncolni kezdenek, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog, amit ilyenkor tenni lehet.

AKKOR MÉGIS MI A JÓ BÜDÖS FRANCÉRT VETT 12 500 EMBER BELÉPŐT A KEDDI BACKSTREET BOYS-KONCERTRE AZ ARÉNÁBA?

Hazudhatnám, hogy a közönség kizárólag a 40-es évei felé közeledő, családos anyákból és örök szinglikből állt, de ugyanúgy láttam párosával érkező 30-as haverokat barátnők nélkül, mint praktikusan kiszegecselt bőrkiegészítőben feszítő 40-es Hooligans-rajongót vagy kizárólag csoportosan és sikoltozva közlekedő tinilányokat. Erre a koncertre láthatóan ezrével jöttek emberek, akik talán még soha életükben nem fizettek belépőért egy koncerten, és az 'N Sync valószínűsíthető visszatéréséig nem is fognak. Ők nem a zenei élményért fizettek annyit, hanem csak újra át akarták élni azt a varázst, amit a '90-es évek jelentett nekik, amikor minden olcsóbb volt, mindenki 10-20 kilóval könnyebb, 12 évesen simán kiszolgáltak cigivel és piával, és teleragaszthattad poszterekkel a faladat.

Rég volt, szép volt, elég volt

Szóval mindezek miatt arra számítottam, hogy majd kicsoszog a színpadra öt pocakos, kopaszodó pali, félig playbackre elbohóckodják a legismertebb számaikat, aztán visszateszik magukra az oxigénmaszkot az öltözőben. Ehhez képest egy kivételtől (A. J. jó nagy szakállt növesztett) eltekintve a tagok alig változtak, mindenki állati jó bőrben van, és ami ennél is durvább, hogy ezek mind az öten tudnak énekelni. Határozottan emlékszem arra, hogy gyerekként meg voltunk győződve róla, hogy az ötből ketten csak tátognak, ehhez képest mindannyian lazán végigénekelték a két órát, és még pár tánckoreográfia is belefért. Nyilván a tagok lassan már 50 évesek lesznek, és nem fognak összevissza hadonászni, mint a hőskorban, de ettől még fantasztikusan szórakoztató látvány volt, ahogy ezek a figurák teljes őszinteséggel hozzák azokat a gagyi, hatásvadász mozdulatokat, amelyek miatt annyian imádták őket. Teljesen biztos voltam benne, hogy őrülten kínos lesz az egész, de

ezek ott öten végig pontosan tudták, hogy már nem ügyeletes szépfiúk, nem feszíti a hálós felsőjüket a kockahas, és tivornyázás helyett inkább facetime-olni akarnak majd a gyerekeikkel koncert után.

Nagyon furcsa, de ez a messziről is látható reális önértékelés volt magasan a legpozitívabb az egész koncertben. Egy ponton az együttes két tagja perceken át azon röhögött, hogy kocka- helyett már csak sörhasuk van, hogy régen nekik dobálták a bugyit, most meg ők dobálják öltözés után a boxeralsót, és a közönség bizonyos részével ellentétben ők nagyon is 2019-ben élnek, nem pedig a '90-es években. A számok között egyenként köszönték meg az elmúlt 26 év rajongását, a betanult koreográfiák után random ölelgették egymást a színpadon, és esküszöm, még az is teljesen hitelesen állt nekik, amikor a saját ágyékukba kapaszkodva riszálták magukat. Egy pillanatra sem hitték el – talán Nick Carter kivételével –, hogy na, most ők megint popzenei szupersztárok két órára, hanem csak öt gyerekkori haver állt a színpadon, akik annak idején kicsit ciki zenével meg külsővel olyannyira híresek lettek, hogy a műfaj halála után húsz évvel is úgy sikít miattuk a javarészt azért nőkből álló közönség, hogy abba frankón belefájdult a fülem. Oké, többször is hangosan felröhögtem a túlzó maníroktól, pózolástól és a bácsikás táncmozdulatoktól, de egyszer sem éreztem azt, hogy rajtuk, hanem csak velük nevetek. Az más kérdés, hogy kevesen lehettünk, akiknek ez leesett, mert

A hátam mögött például egy lány olyan eksztázisban ordibálta Kevin nevét, mintha csak a repülőn vette volna észre karácsonykor, hogy otthon hagyta az egyik fiát az üres házban.

Maga a koncert egyébként egyáltalán nem volt hakni, baromi jó színpadtechnikával készültek, voltak új számok is állítólag, és nyilván lement két óra alatt az összes sláger. Itt azért fontos megjegyezni, hogy egy ilyen kétórás giccsmaraton közepén azért hamar megmutatkozik, hogy táncikálás ide, hajlítva énekelgetés oda, azért a BSB-életmű túlnyomó része rohadt unalmas. Ezredjére meghallgatni ugyanazt a szakítós vagy szerelmes balladát egyáltalán nem szórakoztató, és igazából a zenekar életművének a 90 százaléka ilyen lassú, nagyon érzelmes, teljesen tök ugyanolyan számokból áll. Itt tűnt fel igazán, hogy a BSB zenéje alapvetően mennyire sekélyes és egyforma, és tőlem énekelhetnek kézen állva is, a sokadik összetört szívről szóló lassúzás pont annyira idegesítően fárasztó, mint 25 éve.

Jó lenne, ha a Backstreet Boys budapesti fellépésével végre sikerülne lelassítani és parkolópályára tenni a nosztalgiavonatot Magyarországon is, és végre mindenki képes lenne lezárni magában a '90-es éveket. Ha ez az öt csávó tud azon röhögni, hogy lassan 50 évesen is a seggüket rázzák a tinilányoknak, az ágyékukat markolásszák vadul, és úgy táncolnak a mikrofonállvánnyal, mintha érettségi banketten lennének, akkor talán a '90-es években felnőtt generáció is eljuthat oda, hogy picit jobban érdekli a jelen és a jövő, és nem csak abban talál instant boldogságot, ha ugyanazokra a zenékre bulizik 30-40 évesen, mint tinédzserként.

(Borítókép: Kevin Richardson, Howie Dorough, Brian Littrell, A.J. McLean és Nick Carter az amerikai Backstreet Boys együttes koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2019. június 25-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)



  • Hírek
  • Hírek