Az élet olyan, mint részt venni az Anonim Alkoholisták programjában

Interjú a Slipknot énekesével, Corey Taylorral

DSC 1558
2019.06.27. 21:03
Csak az Index újságírójával ült le beszélgetni a Grammy-díjas Slipknot énekes-frontembere, Corey Taylor, akire nem igaz semmi azokból az előítéletekből, amiket a világsztárokról gondolna az ember. Interjú a Volt Fesztiválról.

A Slipknot 1995-ben alakult meg az isten háta mögötti Des Moines-ban, Iowa államban, és nemcsak az iszonyú sötét és agresszív zenéjükkel, de azzal is rögtön feltűnést keltettek, hogy minden koncertjükön különféle horrorfilm-kellékekre emlékeztető maszkokban és vonalkódokkal díszített egyen-overallokban léptek fel. És mindehhez nem mellesleg kilencen voltak, a szokásos extrém metálos hangszeres posztokon kívül olyan tagokkal is, akiknek az a dolguk, hogy ugráljanak, és közben hordókat püföljenek. 

Már az első lemezük elég nagy szenzáció volt, de a második, az Iowa azonnal világhírűvé tette őket, hogy a következő kettővel aztán elmenjenek egy dallamosabb, populárisabb irányba (a Grammy-díjat azért ebben az időszakban kapták meg). Végül az alapító basszusgitáros, Paul Gray öngyilkossága vagy túladagolása miatti minden érzésüket beleöntötték a nagyrészt erről is szóló, legutóbbi lemezbe, a .5: The Gray Chapterbe, ami olyan sötét és gyilkos is lett, ami az újra méltó az első kettőhöz.

Hiába sorolták be őket az indulásuk időpontja meg a színpadon dj-ző tag miatt a nu metál-együttesek közé, valójában távol állnak az irányzat képviselőitől; a külsőségeknél sokkal fontosabb a belőlük áradó düh, amivel azért nem olyan nehéz azonosulni, és ami miatt a Volt Fesztiválon adott szerdai koncertjükre azt írtuk, hogy az év bulija volt.

És ez a düh nem is véletlen: ahogy az együttes énekese és egyik frontembere, Corey Taylor elmondta, bár korábban sokkal súlyosabb volt a helyzet, azért máig is küzd dühkezelési problémákkal, amelyek csak egy helyen mutatnak igazán jól: a színpadon. Taylor a Volt fesztiválon egyetlen interjút adott, de azt az Indexnek, és ennél jobban nem is lepődhettünk volna meg: az énekesből hiányzik minden sztárallűr, amit egy világhírű zenészből kinézne az ember, és olyan nyíltan beszél a depressziójáról, a függőségeiről vagy akár az Anonim Alkoholistákról, mintha az újságíró régi barátja lenne. Interjú.

Húsz év alatt egy csomó minden változott a Slipknot körül, kezdve a világhírrel. Kerestetek egy rakás pénzt, emberek jöttek, mások elmentek. Lehet még azt mondani, hogy ugyanazok az emberek vagytok, akik tök ismeretlenül megírták a Wait and Bleedet egy iowai garázsban?

Nagyon nagy szerencsénk van, mert volt pár lemezünk, amelyek tényleg megváltoztatták az életünket. És mindig szabadon csinálhattuk azt, amit épp kitaláltunk: elkanyarodhattunk egy másik irányba a Vol. 3-vel, kipróbálhattunk megint valami mást az All Hope Is Gone-nal. Ez tette lehetővé, hogy zeneileg mindent megvalósítsunk, amit akarunk, vagy legalábbis megpróbáljuk. Persze ehhez az is kellett, hogy nagyon jó kapcsolatunk alakult ki a kiadónkkal, és abszolút bíznak bennünk: soha nem mondták semmire, hogy inkább hagyjuk. Ha volt bármilyen víziónk, és általában volt, csak annyit mondtak, oké, ti tudjátok. Hatalmas szerencse, hogy amikor előbújtunk a sötétből, olyan őrülten, amilyenek akkor voltunk, akadt egy kiadó, amelyik rábólintott erre az őrületre.

Nem teljesen így értettem a kérdést, inkább a saját érzéseitekre gondolok: van még kapcsolat a mostani világhírű zenészek és azok között a húsz évvel ezelőtti srácok között, akiket senki nem ismert, és tele voltak haraggal?

A harag nagyon fárasztó. A legjobb dolog, ami történhetett velem, hogy zenét írhattam, hogy alkothattam. Ez segített megbirkózni egy csomó rázós ügyemmel fiatalkoromban. Valamiért, illetve hát egy csomó minden miatt kifejlődött bennem egy tényleg nagyon komoly probléma a dühkezeléssel kapcsolatban, lett egy csomó függőségem, és volt még néhány hasonló dolgom. És Iowában van egy csomó ember, akivel ugyanez a helyzet, de akiknek nem voltak meg ugyanazok a lehetőségeik, mint nekem, hogy kimásszanak belőle. Nagyon örülök, hogy az alkotás révén rájöhettem egy csomó mindenre saját magammal kapcsolatban, és kitalálhattam, ki is akarok lenni. Mert ahhoz előbb le kell kaparni a rozsdát, hogy meglásd mögötte az autót; de ha ezen már túlvagy, akkor ott a lehetőség meglátni azt is, hogy merre tovább.

Számomra a zenélés volt a jelzőfény. A dühkezeléssel még mindig vannak problémáim, még mindig küzdenem kell, hogy tiszta maradjak, de már kilenc éve józan vagyok, sőt, nem is, már majdnem tíz éve nem nyúltam piához, ki tudja, mióta nem drogoztam, és öt éve nem is dohányzom már. És ez jó; jó, hogy van mire fókuszálnom. Ebben pedig sokat segít a zene.

Szóval nem, nem akarok még mindig ugyanaz a srác lenni.

Tudod, mit szeretnék? Ha valami időgéppel visszamehetnék ahhoz a sráchoz, és azt mondhatnám neki, hogy tartson ki, mert végül minden oké lesz. Kurva sok munka kell hozzá, nem fog minden megváltozni egyik napról a másikra, de megéri.

Nekem mindig az volt furcsa veletek kapcsolatban, hogy a maszkok a legtöbbször a rejtőzködést, a megjátszást jelképezik, miközben a ti zenétek baromira őszintének és kitárulkozónak tűnik. Gondoltál valaha arra, hogy a maszkok pont az ellentétes üzenetet közvetítik?

Ez jó kérdés, de nem gondoltam rá, mert számunka a maszkok mögötti koncepció mindig ugyanaz volt: pont a megmutatkozásról és az érzések megosztásáról szólnak, nem a rejtőzésről vagy a jellemünk elfedéséről. Talán ezért nem így jött le az egész soha; mindig a banda része volt, és nem valami hatásvadász trükk. Még azok is, akik eleinte kétdimenziósan gondolkodva tényleg csak a hatásvadászatot látták benne, később azt mondták, oké, már értik. Ez a művészeti koncepció, amit Clown talált ki, képes áttörni az előítéleteket, és azt, hogy az emberek csak kiröhögjenek miatta: mert észreveszik mögötte, hogy ugyanolyan elkötelezetten állunk a zenéléshez, mint bármikor. És amikor ezzel szembesültünk, az nagyon bátorítóan hatott ránk. Az, hogy miért zenélünk, soha nem változott, és talán ez az, ami miatt mégis komolyan vesznek bennünket.

Változott valaha a maszkok jelentése, most, hogy már nem újdonságról van szó, hanem kötelező elemként mára hozzátok nőtt?

Bizonyos tekintetben igen, de a lényeg, az elhivatottság nem változott. Talán lehet azt mondani, hogy ez egyfajta evolúció. Mert csak akkor lehetsz ilyen sokáig egy totálisan kaotikus őrületbomba, ha ugyanazt a sztorit más és más módokon tudod elmondani. Mi is ezért kezdtünk mindenfélén változtatni, és ezért lettünk olyan együttes, amelyik bármit megcsinálhat: írhat egy olyan dalt, mint a People = Shit, hogy aztán egy írjon egy olyat, mint a Vermilion. Ez kell ahhoz, hogy egy banda túllépjen az egydimenziósságon. Így lettünk olyanok, amit ma látsz:

kipróbáltunk mindenfélét, de azt sosem felejtettük el, hogy a lényeg az agresszió.

Legfeljebb csak másik irányból közelítettünk hozzá. Ezért mondom, hogy evolúcióról van szó: a lényeg mindig ismerős maradt. Nem hasonló, hanem ismerős.

Mennyire tudtok hatni a rajongóitokra? És most nem a tetoválásokra meg a saját maszkokra gondolok, inkább a mélyebb dolgokra.

A legnagyobb bókok, amiket valaha kaptam – és itt visszakanyarodnék a józansághoz –, azok voltak, amikor valaki elmondta, hogy az én küszködéseim és a mindmáig tartó küzdelmem segítségével szedte össze magát. Vagy amikor valakinek az én történetemről szóló dalszövegeink segítettek túllendülni azokon a fájdalmakon, amelyekkel éppen próbált megbirkózni. Számomra ez a legjobb abban, hogy dalokat szerezhetek: bár magamnak írok, de aztán elengedem ezeket, és átadom a világnak. Akkor már nincs rá semmilyen befolyásom, hogy kinek mit jelent, és simán lehet, hogy valakinek egész mást mond egy szöveg, mint amire én gondoltam, de ha ez végül jó irányba viszi el, akkor hajrá. Annál nincs nagyobb dicséret, mint tudni, hogy

a mi dalaink jelentik a filmzenét egy csomó ember privát sztorijához, amelyben próbálják jobbra fordítani a saját dolgaikat.

Nem ijesztő néha, hogy ekkora hatásotok van olyan emberekre, akiket nem is ismertek?

Ez nagy felelősséggel jár. És tény, hogy lehetnek a dolognak árnyoldalai is: én is találkoztam már nagyon súlyos sztalkerekkel az évek során, akik kiderítették, hol élek, ráadásul a gyerekeimmel együtt. Szerencsére még soha nem kerültem igazi veszélybe – azért ezt lekopogom –, de nem is szeretném kockáztatni, hogy így legyen: az ilyesmit be kell jelenteni, komolyan kell venni. Felelős vagyok azért, hogy annyira nyílt és egyenes legyek a közönségünkkel, amennyire csak lehetséges, de az is ugyanennyire felelősségem, hogy éberen figyeljek arra is, hogyan érthetik másképp a szövegeimet az emberek. Soha nem akartam kontrollt gyakorolni senki fölött. Kivéve persze a koncerteket, ott nagyon is akarom, hogy ha én mindent beleteszek, azt a közönség ugyanolyan keményen vissza is adja. De komoly különbség van az agymosás és a között, hogy az érzelmek megélése miatt valaki részben átadja másnak az irányítást.

Az együttes története alatt több súlyos tragédia történt. Szerinted lehet azt mondani, hogy a tragédiák vagy a szenvedés jobbá teszik a műalkotásokat?

Abszolút. Rengeteg művész használta már fel a szenvedést és a fájdalmat arra, hogy valami pozitívot hozzon létre. Ha valamit megélsz, és aztán elengedsz, azzal azt is meg tudod mutatni, hogy igenis túl lehet jutni rajta, igenis lehet küzdeni, és néha még nyerni is. Nem mindig: mindenki bekap egy-két mélyütést. A legtöbben azt gondolják, az élet a happy end felé megy, és majd boldogan élnek, amíg meg nem halnak, csak azt nem látják, hogy

az élet olyan, mint részt venni az Anonim Alkoholisták programjában:

minden nap egy újabb lehetőség arra, hogy józan legyél. Jó, ha így nézel a saját életedre is. Szerintem sokan azért roskadnak össze a depresszió és a vele járó fájdalom súlya alatt, mert nem látják a végét. Pedig amíg élsz, addig nincs egy egyértelmű végpont, az élet egy folyamatosan zajló történet. Muszáj túllátni a horizonton, hogy megértsük, az egész ciklikus. Olyan ez, mint a laposföld-szindróma, amikor az ember azt hiszi, hogy a peremet látja, nem pedig azt, ahol a gömb.

Ha valaki a depresszióval küzd, csak azt tudom neki mondani, hogy biztosan lesznek jobb napjai, de azt hiába várja, hogy egyszer csak teljesen megszűnjön az egész. Megszelídíteni meg lehet, meg lehet tanulni együtt élni vele, de minden egyes napodat annak kell szentelned, hogy ez így legyen. Legalábbis velem ez a helyzet. Vannak jobb és rosszabb napok, de akkor is: a legjobb mégis az, hogy élsz. Ez a legfontosabb üzenet, amit szeretnék mindenkinek átadni a saját fájdalmaimból. Mindmáig szenvedek tőle, mindmáig harcolok vele.

Életem egyik legsötétebb periódusán olyan öt évvel ezelőtt mentem keresztül: arról a történetről még soha senkinek nem beszéltem, de jórészt rajta lesz az új lemezen. És ha erre nem lett volna lehetőségem, akkor nagyon-nagyon máshogy alakultak volna velem a dolgok, hogy finoman fogalmazzak. De megértettem, hogy sosem jön el a „boldogan élt, amíg meg nem halt”, megértettem, hogy ez egy folyamatos küzdelem, úgyhogy össze tudtam szedni magamat. És szeretném a saját fájdalmamat arra használni, hogy ha lehet, másoknak segítsek vele.

Ne maradjon le semmiről!