A horrormaszkos őrültek simán az év koncertjét hozták

Kritika a Slipknot koncertjéről a Volt fesztiválról

DSC 2242
2019.06.27. 11:03

Düh.

Ez, a düh az, ami miatt a Slipknot olyan iszonyú erős tud lenni élőben, hogy az ember elfelejtsen nekik mindent: a rossz korszakaikat, a majdnem hallgathatatlan középső lemezeiket, a hatásvadász túlkapásokat, mindent. Mert az az elfojthatatlan harag, ami az elsőtől az utolsó percig árad belőlük, jobb bármilyen terápiánál, és burkolózzon bármilyen látványos maszkok és színpadi show mögé, őszintébbnek és zsigeribbnek tűnik akármilyen színpadi gesztusnál. Csinálhat a színpadon bárki bármit, verhetik a dobok gyanánt kipakolt bádoghordókat égő fáklyákkal horrormaszkokba és fekete egyenruhába bújt emberek, akkor se lehet semmi másra figyelni, csak arra, ahogyan az énekes Corey Taylor hajlott háttal, ökölbe szorult kézzel és dagadó erekkel kiüvölt magából mindent, amit ki kell.

Ez a kiüvöltés csinálta meg a Slipknotot húsz évvel ezelőtt, és nem az, ami rögtön látszik: hogy egyrészt kilenctagú az együttes különféle perkásokkal, dj-vel és mindenféle bohóccal, másrészt mind a kilencen eltakarják az arcukat egy-egy maszkkal, a többit meg egy vonalkódos egyenruhával. Nem: azokat, akik máig követik őket, akik a hátukra varratták a logójukat, akik fejből fújják az összes szövegüket Sopron szélén egy szerda éjszaka, még azt is, amelyik még meg se jelent lemezen, azokat az fogta meg, hogy a Slipknot tökéletesen megfogalmazza mindazt, amit a legtöbb rocker a kemény zenékben amúgy is keres.

A Slipknot sorra írta a kívülállók, a helyüket nem találók, a kirekesztettek, a lenézettek, a megvetettek, a hibásnak nevezettek himnuszait,

kihangosította azt a dühöt, amit ki-ki egészen más okokból érez, de normális esetben nem ordít bele a világba, beállt minden keserűség mögé, hangot adott a haragnak és közösséget csinált mindenkiből, akiknek bármi oka van arra, hogy a többiekkel együtt beleüvöltsön egy bazdmeget a dübörgő alapzajba, úgy, hogy az senkit ne bántson, de felszabadítson. És kinek ne lenne oka rá.

Szóval ez az a düh, ami feledhetetlenné tette a Slipknot koncertjét a Volton: egy pillanatig sem érződött úgy a sok show-elem között, hogy Taylor bármit is megjátszana abból, amit helyettünk ordít ki magából, hogy azzal együtt mindenkiből úgy szakadjon ki valami, mint a rég beakadt horog a húsból. És erre vevő is volt a közönség: rég nem lehetett már olyan őrült és régimódiasan tényleg a zenére koncentráló közönséget látni, mint most Sopronban. Hangozzon ez akármilyen rosszul, egy extrém metál koncerten jó azt látni, hogy az előző, teljesen más műfajú koncerten is ott csápoló fesztiválturisták az első számok alatt halálra rémülten szaladnak ki a tömegből, mert ez csak azt jelenti, hogy a zenészek nem csak hakniból nyomják le, amit le kell, hanem tényleg át tud jönni a színpadról az energia, ami nélkül semmit nem érne az egész.

És energiából annyi volt, hogy ha atomerőműről beszélnénk, már forgatnák a sikersorozatot a robbanásáról: a Slipknot nem az az együttes, amelyik szerény bemelegítőt tart, hogy mindenki belelendüljön. Ők a leghíresebb és leggyorsabb dalaik közül hárommal kezdtek egyetlen másodperc pihenő nélkül, hogy azonnal a sötét verem közepén találja magát mindenki, kegyelem nélkül, és ez így is maradt nagyjából a középrészig, amikor a Prosthetics/Vermilion elszállósabb kettősénél először ült le egy kicsit a koncert.

De nem csak ebből látszik, hogy a Slipknot tökéletesen ért ahhoz, hogyan keltsen hatást, és ez hiába tűnhetne sokszor hatásvadászatnak, nem az, mert tökéletesen működik, a hatásvadászat meg az, amikor van időnk az okokon gondolkodni. A maszkok sem csak azért működnek, mert kis jóindulattal mondhatjuk, hogy mivel eltávolítanak az egyes személyektől, még általánosabbnak – és a sajátunknak – érezhetjük, amiről énekelnek, hanem azért is, mert ehhez a zenéhez valójában tényleg hátborzongató, amikor valami őrült sorozatgyilkos fekete maszkját viselő, hatalmas, arctalan ember magasodik fölénk mozdulatlanul, a nyakában gitárral. Meg abban is van valami horrorfilmesen vonzó, ahogy Shawn Crahan a dobnak használt hordók tetején tekereg kifacsart pózokban: nem azért, mintha olyan félelmetes lenne, hanem egyszerűen csak mert kizökkent a megszokottból, kizökkent abból a hétköznapi életből, amiről már szó volt, amiben az ember nem tudja beleüvölteni a dühét a szikrázó levegőbe.

Ezeket játszották

1. People = Shit

2. (sic)

3. Get This

4. Unsainted

5. Disasterpiece

6. Before I Forget

7. The Heretic Anthem

8. Psychosocial

9. The Devil in I

10. Prosthetics

11. Vermilion

12. Custer

13. Sulfur

14. All Out Life

15. Duality

Ráadás

16. Spit It Out

17. Surfacing

És igen, vannak túlzások, például Alessandro Venturella gyermeteg módon, valami béna karácsonyfaizzótól világító gitárja, vagy amikor egy-egy zenész tényleg csak a show kedvéért produkálja magát a nézők között, mint egy rossz színész. De ez szinte fel se tűnik eközben a koncert közben, mert mindazok mellett, amiről eddig szó volt, az is tény, hogy a Slipknot iszonyú profi zenészekből áll, akik az elmúlt húsz évben rengeteg, a saját jogán és pusztán zenei értelemben is emlékezetes témát írtak. Az pedig minden látvány nélkül is nagyszerű, amikor sorra előveszik a legnagyobb slágereket – az ezúttal mellőzött alapvetést, a Wait and Bleedet kivéve –, és fesztiválhoz képest még egész jó hangzással végigvágtatnak a People = Shiten, a (sic)-en, a The Heretic Anthemen vagy az előző lemez a legnagyobbakkal újra felérő mesterművén, a Custeren. Az meg csak simán örömteli, hogy azért nagyjából ők is tisztában vannak a középső lemezeik értékével, és a szarok közül csak a legjobbakat játsszák, még akkor is, ha ezek se hiányoznának túlzottan, egyszerűen mert a melodikusabb slágerek középszerűbbek a falrepesztő merényleteknél.

Ez a koncert nem azért volt az év eddigi legjobbja,

amit akkor is nehéz lesz überelni, ha még jön a Pantera-műsorral készülő Phil Anselmo vagy a zseniális első lemezüket nosztalgiaturnéztató Machine Head, mert annyira könnyű lett volna elhinni Corey Taylornak a sablonosnál nem sokkal jobban hangzó dumákat arról, milyen jó is a közönség, vagy mert most is működtek az olyan hangulatos ötletek, mint a Spit It Out alatt a guggoltatás-ugráltatás. Hanem azért, mert az viszont egyértelműen és eltéveszthetetlenül látszott, hogy mennyire emberi Taylor a színpadon egy ilyen embertelen gépezet vezérlőpultjánál. Hogy neki iszonyú fontos megint, ezredszer is kiadni magából előttünk, helyettünk, nekünk mindezt – és akkor az ember tényleg úgy érzi, hogy egy brutálisan intenzív másfél órára semmi nem tenne neki jobbat, mint az, hogy odabent kisöpörjön, átengedje magán ezt a rettenetes és rettenetesen felszabadító dühöt.

(Borítókép: Szekeres Máté / Index)



  • Hírek
  • Bankszámla