Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Stenk
- Fesztivál 2019
- slash
- slash feat myles kennedy and the conspirators
- myles kennedy
- volt
- volt fesztivál
- volt fesztivál 2019
- koncert
- kritika
Csak hagyjátok játszani a játékaival a kis Slasht!
Kritika Slash koncertjéről a Volt Fesztiválról
Én tulajdonképpen semmi mást nem várok egy rockkoncerttől, csak hogy olyan embereket lássak, akik szeretnek zenélni.
Ez állati kevésnek hangzik, pedig tényleg több mint elég. Persze jó esetben mindenki azért vesz először hangszert a kezébe, mert szeret zenélni, de az ipar már csak olyan, hogy képes kiölni bármiből az élvezetet, a zenéből is, szóval senki ne mondja, hogy soha nem látott még unott, félvállról vett koncertet és fásult zenészeket a színpadon. És ahhoz, hogy látszódjon, az ember szeret zenélni, nem nagyon kellenek külsőségek, még az sem, hogy a frontember folyamatosan a közönséggel kommunikáljon, és megpróbálja elhitetni velük, hogy tényleg iszonyú jónak tartja a hangulatot.
Na ezért volt jó a Guns N’ Roses egykori, és most újra visszatért gitárosa, Slash koncertje a Volt Fesztiválon, Myles Kennedy énekessel és a The Conspirators zenekarral. Mert lehet, hogy nem történt semmi különös, lehet, hogy ez a koncert nem az lesz, amelyik bevonul a rocktörténelembe, vagy amire még öt év múlva is emlékezni fog mindenki, de az biztos, hogy olyan egyértelmű élvezet sugárzott végig a színpadról, amit nem lehet megjátszani; amihez tényleg szeretni kell minden percét a saját zenédnek. És ennyi tényleg elég is egy jó másfél órára.
Az sem lehet véletlen, hogy ezúttal Slash is energikusabbnak, lazábbnak tűnt és úgy általában jobban elemében volt végig, mint az amúgy fantasztikus két évvel ezelőtti Guns N’ Roses-koncerten Bécsben: olyan benyomást keltett, mint egy kisgyerek, akit letettek a világ legjobb játékai közé, és azt mondták neki, annyit és úgy játszhat velük, ahogy és amennyit akar, és amúgy ne aggódjon, mert karácsonyra majd kap még egyszer ennyit. (Mondjuk, ehhez az érzéshez biztosan sokat hozzáadott a teljesen megmagyarázhatatlanul a hangszórókra kipakolt nagy adag játékfigura műanyag dinoszauruszokkal és ki tudja még, mivel.) Myles Kennedy meg egyszerűen csak énekelni akart, nem rocksztárkodni: a kötelező közönségkiabáltatós köröket inkább csak letudta, mint aki nem akar túl sok időt mással tölteni, mint azzal, ami mindnyájuknak a legfontosabb. Az örömzenéléssel.
Igaz, egy rutinos koncertkritika-olvasó mindebből rájöhet arra is, hogy ha ennyi szó esik a hangulatról, és ilyen kevés a zenéről, ott lehet valami gond. Persze nézőpont kérdése, és ez így mindenképpen túlzás, de azért azt talán ki lehet jelenteni, hogy a Slash feat. Myles Kennedy And The Conspirators nevű együttesnek összesen egyetlen olyan száma van, amely egyenes gerinccel megállna a történelem ítélőszéke előtt, és el lehet hinni róla, hogy harminc év múlva is úgy fogják még szeretni, ahogy ma tisztelik a harmincéves Guns-számokat. Ez az Anastasia; nem azért, mintha ne lenne több jó számuk, de a legtöbben nincs meg az a plusz, ami ki tudja emelni az egy évtized alatt születő több ezer vagy több tízezer új dal közül őket. Ennek ellenére az évek során, ahogy Slash és Kennedy egyre több lemezt adnak ki, és ahogy újra zenél a Guns, úgy kerülnek ki Slash koncertprogramjából a GNR-számok: mostanra egyetlen egy maradt, a Nightrain, és még ez se túl élvezetes ilyen feldolgozás-együttes jellegben, legalábbis az eredetihez képest nem.
Így aztán nehéz azt mondani, hogy a koncertet önmagában el tudta volna vinni a hátán az erősen a Living the Dream és az Apocalyptic Love című lemezekre támaszkodó műsor, illetve az, hogy élőben szólaltak meg ezek az amúgy kellemes rockdalok. Ez is jó volt, persze, és volt benne egy csomó telitalálat is: a My Antidote refrénje, a You’re a Lie kiabálós-dallamos gyorsulása, a külsőre valamilyen rénszarvasdaráló, pogány skandináv death metal együttesből szalajtott basszusgitáros, Todd Kerns által tökéletesen és tökösen énekelt két szám, vagy éppen rögtön az első percben a The Call of the Wild szaggatott gitártémája. Csak mindez nem volt annyira szuper, hogy akkor is ilyen jól sikerült estéről lehetett volna beszélni, ha nem lett volna rendben ennyire a kémia a színpadon, a saját gitárjával és a cilinderével önálló háromtagú együttest alkotó Slashsel, a mindig, de tényleg mindig tökéletesen tisztán éneklő Mylesszal és Brent Fitz dobossal, akit annak ellenére volt muszáj folyton kerek szemekkel bámulni, hogy valójában semmi olyat nem ütött, ami ne a legalapvetőbb rocktéma és rocksablon lett volna. De hát pont erről van szó: hogy
a sablon csak addig tűnik sablonnak, amíg valaki nem turbózza fel ennyi lelkesedéssel.
És aztán jött az Anastasia is, a zseniális gitártémájával és hozzá a tökéletesen passzoló, lüktető, szünetekkel teli dobbal, hogy megkoronázzák az egészet, és Slash a minden számban menetrendszerűen ott lévő szólók után rendesen is elengedje magát egy jó pár perces gitársimogatással. Mint egy pumpa, úgy töltött fel ez a laza, ütős és lelkes, régimódi rockkoncert, pedig nem is tudtam, hogy le vagyok eresztve.
És azt mondtam már, hogy én vagyok az, akit Slashnek, sőt az egész együttesnek minden oka megvan utálni, mert egymagam megtestesítem az összes sztereotípiát? Számomra Slash a Guns N’ Roses feledhetetlen témái miatt érdekes, és őszintén szólva minden, amit a Gunson kívül csinál, majdnem teljesen hidegen hagy. Sőt, hogy még nagyobb rohadék legyek, gondban vagyok azzal is, ha otthon fel kell tennem cédén egy Myles Kennedy énekével támadó lemezt, ugyanis az első pár hang után ösztönösen ellenőriznem kell, hogy mi bajuk a macskáimnak, miért nyávognak. Szóval ilyen előítéletekkel és tökéletes alkalmatlansággal jöttem el Slash és Myles koncertjére a Voltra – innen szép nyerni.
Innen szép, hogy nyertek.
(Borítókép: Szekeres Máté / Index)
Rovataink a Facebookon