Az elvtársak úgy döntöttek, faszán ideteszik ezt az erőművet

Az én városom: Várpalota (Likó Marcell)

Várpalotai, de gyerekkora legalább annyira kötődik a közvetlen szomszédban lévő, hivatalosan a város részét képező Inotához, mint a lakótelephez, ahol éltek. Hűtővízben fürdőző elvtársakról, színdarabot ihlető művházról, Jancsó-filmekről, Kovács Margit hiányművészetéről, katonai lövészetekről, rejtélyes barlangról, a dalszöveggé vált, lakóteleppé pofozott ruszki laktanyáról is beszélgettünk Likó Marcell-lal. A Vad Fruttik frontembere kocsmáról kocsmára haladva megmutatta a zenekar első koncertjének helyét, megetetett dupla hamburgerhúsos melegszendviccsel és mesélt arról, mit csinált az Eddig vagyunk, eddig leszünk szobornál a magyar EU-csatlakozáskor. „Az én városom”, harmadik rész.

„Hát itt vagyunk, nézzétek, olyan ez, mint a magyar Pripjaty” – mutat körbe Likó Marcell. Bő tíz percet autóztunk a belvárostól, ahol találkoztunk, vissza Budapest felé, majd a 8-as út mentén elterpeszkedő hőerőműnél balra kanyarodva. A Készenléti lakótelepen vagyunk, kelet felől itt kezdődik Várpalota, és tart az erőműn, az egykor önálló Inota községen át addig, ami a hagyományos városmagnak mondható (bár csak 1951-ben kapott városi rangot, amivel egyidejűleg hozzácsapták az addig még csak nem is Veszprém, hanem Fejér megyei Inotát). A lakótelep a November 7. Hőerőmű munkásainak és családjaiknak épült, egykor ezrek lakták, volt itt óvoda, iskola, az erőmű hőjével fűtött strand, ABC. Mára bezárt az erőmű, nincs már se bolt, se strand, „de kinek is lenne, nem sokan maradtak itt”.

Az apukák beültek a Gecsibe

Egyébként Marciék sem itt laktak. „Mi a város másik felén éltünk, a Kálvárián, hivatalos nevén Ady lakótelepen. A panelünk mögött volt óvoda, de oda nem vettek fel. Mivel anyám itt dolgozott, az erőműben, ide, a Készenléti lakótelepi óvodába bekerülhettem. Szóval minden hajnalban negyed hatkor elindultunk, legyalogoltunk a buszmegállóig, onnan csuklós busszal át ide, aztán este haza. Sejthetitek, milyen fasza volt ez egy kisgyereknek... Nézzétek, a fában még mindig ott van az a kormány, az negyven éve is ott volt már, mennyit ültem ott. Meg álltam a sarokban, hogy aztán alázatoskodni kelljen, hogy kedves óvónéni, nem leszek rossz, hadd jöhessek ki” – mutogat, magyaráz a gyerekkorát felidézve.

Pár pillanattal később már az egykori strand területén vagyunk, szinte zergeként ugrál a térd fölé érő fűben. „Itt a medence, sokat fürödtünk itt. Az volt az egyik nagy móka, de hát ki ne csinálta volna annak idején, hogy lemerültünk a víz alá, és úgy hallgattuk a kvarcórák zenélését, csipogását. Hozták ide a gyerekeket az iskolákból is úszni, mert ez működött egész évben, csak télre befedték”, később meg is találjuk a Zsilip feliratú zsilipelőt. Marci közben már arról mesél, hogy egyik slágerük, a Lehetek én is videóklipjének néhány snittjét itt forgatták, „ott szintizett Gyuszkó”, mutat a medence sarka felé.

„Aztán ott, meg ott állt a Gecsi nevű kocsma vagy strandbüfé, amíg a gyerekek a vízben áztak, az apukák beültek a Gecsibe, söröztek, meg volt itt talán teke is.”

Az óvodai évekből egy barátja maradt, „Major Balázs, aki nem árult be, amikor véletlenül murvát szórtam a szemébe, pedig megtehette volna, sőt, még el is fordult az óvónőtől, hogy az ne lássa meg, hogy könnyezik. Ezt felnőttkorunkban is évekig mondogattam neki”.

A lakótelepen jó volt élni, mondja, bár „ha az alumíniumkohó és a gyár teljes kapacitással ment, volt, hogy napokig nem nyitottak ablakot, de legalábbis nem teregettek az emberek.” Megnézzük végül az ABC-t, a homlokzatán még, ha nem is ékeskednek, de ott vannak a neonbetűk. A bolt már rég zárva, kirakatüvegei itt-ott betörve. „Utoljára varroda lett belőle”, benn még látjuk is a varrógépeket. Mögöttünk épp érkezik egy csuklós busz, amilyennel a kis Marcellt hozhatták annak idején óvodába, mi pedig arrafelé, ahol a nagyanyja és az anyja dolgozott: a hőerőműbe.

Faszán ideteszik ezt az erőművet

Várpalota bányászváros volt, a közelben lignitet bányásztak, miután feltalálták azt a szárítási eljárást, amivel ebből használható fűtőértékű szenet tudtak előállítani. „Bányászváros voltunk, a második világháború után úgy tervezték, hogy a szénbányászatot helyreállítják, aztán jött a bauxitbányászat és az alumíniumipar.

Szóval az elvtársak úgy döntöttek, hogy faszán ideteszik ezt az erőművet

– mutatja.

Egykor ezrek dolgoztak itt, most elhagyatott minden. „Akkor legalább a Béke művházba menjünk be, az nem akármilyen egy hely. Mert ebben az erőműben volt minden, nemcsak munka, hanem szórakozás is. A művházban étterem is működött, meg mozi, volt itt szakszervezeti Mikulás-ünnepség is” – sorolja Marci, és hamarosan már egy nem túl stabil, és semmilyen érdemi behatolás ellen nem védő kapun mászik át. Amint mi is benn vagyunk, szemben velünk a Béke művház. A külső falainak egészen különös a díszítése, a vörös téglákat nem domborművek díszítik, hanem a téglákba vésett-faragott... keressük a szavakat, „hiányművészet ez, antidombormű”, mondja Marci, majd abban maradunk, legyen inkább homormű a neve.

Itt láttam először a Star Warst

A Béke Művelődési Ház 1959-ben készült el, a Készenléti lakótelepen élő ezrek kulturális és szórakozási igényeinek kielégítésére. A készítők nem voltak olcsójánosok, bár bemenni nem tudunk, az épületet körbejárva, az ablakokon, üveges ajtókon bekukkantva kisebb csodákat látunk. „Nézzétek, ezek a brokátfüggönyök már annak idején itt lógtak, de az igazi csoda hátul a falon van: egy hatalmas Kovács Margit-mozaik”, a kissé tükröződő üvegen keresztül úgy tűnik, mintha az egész falat beborítaná.

Marci életének a Béke művház több szempontból is meghatározó helyszíne. Nemcsak azért, mert Mikulás-ünnepségre hozták ide gyerekkorában: később itt volt az ős-Vad Fruttik próbaterme egy ideig. A művház fénykora utáni időszakban itt működő presszó ihlette a Béke presszó című dalukat, illetve a Béke presszó című színdarabot is – amit többek között ezen a helyszínen is elő szoktak adni.

„A veszprémi Pannon Várszínház igazgató-rendezője, Vándorfi Laci, akivel már a Bunkerrajzolónál együtt dolgoztunk, hallotta pár áthangszerelt, akusztikus számunkat, és nagyon megtetszett neki a hangulat. Számára ráadásul az is fontos, hogy ezzel a művházzal kezdjen valamit, retró színházat működtet itt, és a Béke presszó színdarab története is ezen a helyen, az erőműben és a presszóban játszódik” – mondja Marci. Aki még ezen kívül is számos szálon kötődik a Békéhez.

Az erőműnél tett túránk végén még elkanyarodunk a hamudombokhoz, a 8-as út túlsó, déli oldalán. „Ide szállították ki a hamut az erőműből, hatalmas mesterséges dombok emelkedtek itt, gyerekkoromban mindig arra gondoltam, milyen jó lenne eljönni, megnézni, milyenek ezek közelről, meg felmászni rájuk”. Míg arrafelé tartunk, arról mesél, hogy a közelben üvegházakban primőrt termeltek annak idején, „úgy hívták, hajtató, és a felnőttek azt mondták nekem, hogy itt a munkakerülők dolgoztak, szinte szitokszó volt, hogy majd mész a hajtatóba”.

A hamudomboknál aztán kiderül, hogy nem mindig jó, ha a gyerekkori álmok valóra válnak. A dombokat ma már szimplán szeméttelepnek használják, a szag már a környéken olyan, mint ami egy tíz éve nem tisztított mosógépszűrőből jön, amikor megreped, és elkezdeni ereszteni a nyálkás, szürke trutymót. Így hamarosan már ismét a 8-as út északi oldalán, vagyunk, Inotán, a Tulipán presszóban.

Jancsó-filmek és Közép-Európa legnagyobb lőtere

„Itt áll szemben a református templom, amikor itt parkoltattak öreganyáméknál, és ő jött istentiszteletre, néha hozott engem is. Hogy templomba járt a kommunizmusban, nem zavart az senkit,

a nagyszüleim hittek annyira Kádárban is, mint Istenben.

Pár percet beszélget a kocsma akkor épp egyetlen vendégével arról, hogyan lehet lejutni a tóhoz – majd elindulunk felfelé, a dombtetőn lévő a temetőhöz. A temetőben még egy templom, „itt kereszteltek meg engem”, meséli. Bemenni viszont nem tudunk, így nem sokkal később már lefelé megyünk a két domb között lévő „tóhoz”, ami valójában és eredetileg a hőerőmű hűtővíztározója volt.

„Itt, a dombokon két filmet is forgatott Jancsó Miki bácsi, a Fényes szeleket és a Szörnyek évadját. Azt mondják, hogy az egyik miatt ott, azon a kis tóparti részen még egy helikopter is leszállt.” A víztározóból, amihez annak idején Marciék is sokszor lejártak, mára horgásztó lett. A két domb között megszorul a hang, míg körbejárjuk a tavat, hogy megmutassa azt a sziklát, ahol a Fényes szelek körtáncát vették fel, füttyszavakkal és kiáltozásokkal teszteljük a visszhangot. „Lakótelepi gyerek voltam, fütyülni meg kellett tanulnom”, mondja Marci, és különböző füttyjeleket mutat.

„Ezekben a dombokban az is jó volt, hogy marha jókat lehetett itt játszani. Emlékszem, egyszer kijöttünk ide számháborúzni. Én kitaláltam, hogy nem ezen, hanem a szomszéd dombon fogok elbújni, mert valahogy az volt a fejemben, hogy ez majdnem olyan, mint a bújócska: ha eltűnök, akkor nem fognak tudni leolvasni. Szóval én átmentem a szomszéd dombra, be a bokrok közé, aztán ahogy átmásztam valamin, beestem egy betonplaccra, majd mikor feltápászkodtam, és megfordultam, egy baszott nagy kos állt velem szemben. Ijedtemben elkezdtem rohanni – két óra múlva kerültem elő, amikor már rég véget ért a számháború. Olyan voltam, mint a csendes-óceáni szigeteken harcoló utolsó japán katona”.

Ha már katonaság: felérünk a környék legmagasabb dombjának tetejére – persze kissé keletebbre még ennél is magasabb csúcs van, „onnan még a Balatont is látni”. És bár csábítónak tűnik a kilátás, nem véletlenül mégis itt vagyunk: Marci észak felé mutat, ahol egykor hatalmas lőtér volt.

„A városban élt egy legenda egy titkos barlangról, ami valójában egy rejtekhely. Bakosárpi mesélte, apukája tudja, hol a lejárat, mert ő katona volt, és az egy katonai területen van, lőszereket raktároznak benne. Jártunk is erre sokat, volt itt minden, szögesdrót, őrtorony, ne fotózz-tábla, minden, amiből kiderült, hogy ez valami fontos katonai hely. És aztán a gyerekkor végére meg is lett a barlang, azt mondta Romhányi Petike, hogy ők ide betörtek, de már nincs se lőszer, se fegyver, csak galvániszap áll hordókban” – meséli, mikor Inota nyugati oldalán egy domboldalban, egy barlang szájában állunk.

Jólesik a nemhogy hűvös, hanem hideg levegő a június végi forróságban, de a járat, amíg megyünk benne, tényleg üres, se galvániszap, se lőszerek, se sátánista kellékek. „Amikor Romhányi Petikével bandáztam itt, Inotán, rengeteg baromságot tettünk. Loptunk vegyvédelmi ruhákat, abba beöltözve mentünk le horgászni – ami eleve marhaság volt tőlem, mert én például nem szeretem a halat –, és vártuk, hogy eleredjen az eső, mert akkor mindenki más hazamegy.”

A rejtélyes tó

Nem csak rejtélyes barlangja, rejtélyes tava is van Várpalotának. A város szélén lévő Grábler-tó környéke a második világháborúban tömeggyilkosság helyszíne volt, száznál több cigányt végeztek ki itt egyetlen nap alatt. A városban vannak olyan legendák, hogy a háború idején egy harckocsi süllyedt el a tóban, aminek partján a hetvenes években vidámpark működött. Ma már nyomát sem látjuk a vidámparknak – „egy kék hajóhinta volt az utolsó, amire emlékszem” –, az emberek arról beszélnek, hogy a 8-10 méter mély vízben hatalmas harcsák élnek, és hogy amikor egyszer lementek a búvárok, úgy jöttek fel, hogy soha nem akarnak visszamenni.

Úgyhogy nemsokára már a falu szélén állunk, egy kisebb rét mellett. „Itt laktak öreganyámék a sarkon, most keresztapám él benne” – mutat az egyik sarki ház felé. „Nyár végén mindig itt volt a búcsú, jöttek ki az emberek Várpalotáról, volt vurstli, forgó, vásárosok. És mivel a rét szélén állt a házunk, mi is jól jártunk, mert a vurstlisoktól pénzt szedhettünk, hogy előttünk parkolhassanak. Egy sarokkal odébb pedig ott a Csíkos büfé, a Madzagos, keresztapám oda járt inni, mellette egy kisbolt, ha öreganyám elküldött valamiért a boltba, utána a Csíkosban keresztapám mindig megkérdezte, kérek-e jaffát, de nem rendes, üveges üdítő volt itt, hanem narancsszörp szódával.” A Madzagos azóta már bezárt, ahogy a kisbolt is, úgyhogy elbúcsúzunk Inotától, hogy nem sokkal később már egy másik kocsmában, az Ady lakótelepen lévő Lignitben fagyizzunk – gépi, csavarós fagylaltot, a klasszikus csoki-vaníliát.

A kocsma, aminek a nők elbontották az alapját

„Itt laktunk, kérlek szépen, Várpalota, Szabolcska Mihály utca 26., abban a sarki lakásban. Amúgy az mekkora poén már, hogy egy Ady lakótelepen egy utcát Szabolcska Mihályról, egy neo-népies költőről nevezzenek el, akit ráadásul egy időben próbáltak egyenrangúként szembeállítani Adyval. Itt a ház mögött volt, vagyis van ma is az óvoda, ahová nem vettek fel, mellette meg az iskola, oda már igen”. A ház mellett telefonfülke is állt, „állítólag apám abból lepárhuzamosozta a vezetéket a pincébe, anyám úgy tudott kitelefonálni a családjának Lengyelországba”.

Míg a Lignitben üldögélünk, ismerősök bukkannak fel, van, aki a lányának kér szelfit, de Marci találkozik gyerekkori legjobb barátjának, ahogy mondja, Bakosárpinak az édesanyjával is. „Sokáig laktunk itt, úgy négyéves koromtól, és még a fősuli után is ide jöttem haza, huszonöt éves koromban költöztem végleg el. A Bakosárpi volt a legjobb barátom, egy házban laktunk, nagyokat bandáztunk nem csak vele, mert a házban egyébként is sok gyerek élt. Szemben a szomszéd Koncsikéknál például nyolc, igazán zajos család voltak. Amúgy meg voltunk győződve arról, hogy különbek, vagányabbak vagyunk, mint bárki, aki a lakótelepen nem a mi háztömbünkben lakik. Mondjuk ezt megerősítette, hogy amott, a ruszki házban lakott például Bolond Kati, aki folyton a kukákat túrta és néha úttörőnyakkendőben járt, és amikor szóltam neki, hogy milyen szép a nyakkendője, elővett egy másikat, és azt felelte, mondjam meg a Robinak, hogy szereti.”

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

A ruszki ház – amely a nevét az oda elszállásolt orosz katonákról kapta –, ahogy a Béke presszó vagy Marci gyerek- és fiatalkorának sok élménye, visszaköszön egy dalszövegben. A 2015-ös lemez címadó dala, a Tudom milyen kezdődik úgy, hogy Egy lakóteleppé pofozott ruszki laktanya látszik a domb tetején, Lélegzetvétel nélkül futunk, gyerekek szaladnak, te meg én.

„A lakótelepen gyerekkoromban pezsgő élet folyt. A ház előtt játszótér a szokásos fémjátékokkal, piros pad pletykálásra, és beton pingpongasztal, aminek a szélén ha végighúztam egy érmét, szinte zenélt, így, hogy zityzutyzugygyugy és visszafelé gyugyzugyzutyzity.” Mögöttük lakott a korábban már említett Szép Jani bácsi, „náluk albérletben éltek kínaiak, és egyszer Jani bácsi annyira berúgott, hogy azt mondta a feleségének, hogy te, Anya, én értem, hogy ezek mit beszélnek.

Azután szinte szállóige lett, hogy valaki kínaira itta magát.

Jani bácsi mindig vidám részegre itta magát, ezért nagyon tudtam szeretni.”

A Lignit is fontos hely. Nemcsak egy kocsma volt – bár Marci apja sokszor itt ivott be, és ment haza feldühödve, mert ő viszont mérges részegre rúgott be –, hanem közösségi intézmény is, a maga módján. „Kispályás focikupát szerveztünk, volt, hogy korlátozni kellett, melyik utcákból jöhetnek csapatok, annyian jelentkeztek. Most pár éve megpróbáltuk megint, az egész városból három csapat jött volna” – legyint Czitó István, aki 1983 óta működteti a Lignitet. Aminek a megépítése nem volt minden botránytól mentes: amikor építeni kezdték, a környéken már állt néhány ház, „és az itt lakó asszonyok éjjel széthordták az alapjait, nehogy már aztán az uruk kocsmába hordja el a pénzt”. A Lignit persze végül mégis megépült, „és az egyik leghangosabban tiltakozó asszonyság lett az első törzsvendégek egyike”.

A focitornát az iskola udvarán rendezték, Marci mondja, keressünk rést a kerítésen, de nyitva találjuk az ajtót. Így nemsoká már – némi kosárra dobálás után – a focipályán alázzuk... terveink szerint egymást, de inkább magunkat és a gyerekkorunkból megőrzött képet arról, hogy micsoda kis labdazsonglőröket veszített el bennünk a fociakadémiákban eléggé el nem ítélhető módon szegényes Kádár-kori Magyarország.

A suli után megnézzük a Bányász ABC-t – ma már Diego van a helyén –, ahol Bea-csokikat vásárolt Marci. „Bányász, persze, mi lett volna a neve? Itt minden a bányákról szól”. Aztán elsétálunk a városszerte híres egykori kommunista szoborcsodához, a két kezét különböző tartásban maga fölé tartó alakhoz. „A városban ezt mindenki csak Eddig vagyunk, eddig leszünk szobornak hívta, szerintem a környéken van olyan híres, mint a dunaújvárosi karószaró. Amikor az EU-csatlakozás történt, ennél a szobornál ittunk a bokrok között, egyik sör, másik sör, aztán puff, éjfél lett, és benn voltunk az unióban, szólt az örömóda”.

Born to be Wild, Nirvana, Vad Fruttik

Az Ady-lakótelepi múltidézés után hamarosan a városközpontban vagyunk, a Jó Szerencsét Művelődési Központnál (igen, Jó Szerencsét, és közben elhaladtunk a Fekete Gyémánt étterem mellett is, nehogy pár percre elfelejtsük, hogy bányászvárosban járunk). A művelődési központ a szocialista realizmus minden tipikus jegyét magán hordozza, a megélt szocializmus olyan tökéletes és uniformizált kiegészítőivel, mint a mozipénztár előtti kis korlát. „Nem bírták ki, hogy az ezredforduló után ne pakolják tele műmárvánnyal, amitől az egésznek Família Kft.-hangulata lett, vagy legalábbis olyan, mint egy BKV-busz dizájnjának”.

A hely azonban nem is önmagában a művház miatt érdekes nekünk, hanem az alagsorában lévő söröző miatt, amit Alagsor sörözőnek hívnak. Italt rendelünk, ahogy az előző állomásokon is, csocsózni kezdünk, kikapunk. „Szóval ez volt az a hely, ahová középiskolás korunkban rendszeresen eljártunk bulizni. Tizennégy éves koromtól jártam diszkóba, fekete garbót vettem, befújtam magam zöld Malizia spray-vel, vodka-narancsot ittam, és valahogy olyan könnyű volt a világ.” Az alagsorban elég gyakran volt koncert is, általában tribute zenekarok, „hányszor hallottuk a Hey Joe-t meg a Born to be Wildot.”

De aztán egyszer csak ők álltak a színpadon. Kezdetben még nem saját számokkal, „a középiskolai zenélés még nem a Vad Fruttikról szólt nekem, hanem hogy trash számokat játszunk azon a kicsi színpadon, egyre több az ember, részegek másznak fel mellém, tőlük, a cigifüsttől és a mindenfelé kiborult söröktől savanyú a levegő.”

Harmadikos volt a szakközépben, amikor elindult a Vad Fruttik. „A Fruttikkal is itt léptünk fel először, az első saját számunk a Molnár néni volt, egy házsártos öregasszonyról a házból, aki mindenkit utált. Aztán, ahogy egyre gyakrabban zenéltünk itt, folyamatosan nőtt a közönség. Ennek a helynek alig kétszáz fő a befogadóképessége, de volt koncertünk, amikor 550-en voltak, folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Arra viszont már sajnos nem emlékszem, mikor volt itt az utolsó fellépésünk.”

Dupla hamburgerhúsos melegszendviccsel búcsúzunk

Az Alagsor után benézünk egykori középiskolájába is, a Faller Jenőbe, a tablóképén nem ismerném fel, ha nem lenne ott a neve, „aztán még dolgoztam is itt, fősuli után egy ideig”, mondja, majd mutatja az egyik szerelmét is.

Végül megebédelünk, a piac felé indulunk el, „ma én hívlak meg ebédre titeket a várpalotai csúcs-csúcs gasztrohelyen”, mondja, és percek múlva már a Nonstop Büfében vagyunk. A falak mellett körben pult, alatta egy másik keskenyebb. „Én már láttam olyat, hogy egy csávó itt aludt, amikor bejöttünk”, mutatja Marci, miután megrendelte az igazi gourmékhoz méltó ebédünket: egy-egy dupla hamburgerhúsos melegszendvicset. Nem sokkal később az egykori nyolcas út mellett, a Csík Ferenc parkban ülünk, igazi gourmékhoz méltóan a fűben, félmeztelenül elfogyasztva ebédünket. Közben mesél kéztörésről, elrontott műtétről, és arról, hogy itt, a régi strand helyén talán majd újra strand lesz.

Marci már évek óta nem lakik Várpalotán, bár a közelbe, bő húsz kilométernyire költözött. Az anyjához még visszajár ide, de nem hiszi, hogy valaha lesz még várpalotai. „Ipar már nincs, viszont a várat megnyitották. Amikor fiatal voltam, még mosóporokat állítottak ki benne", utal az emeleten ma is működő, de összébb húzódzkodott Vegyészeti Múzeumra. Ahogy mondja, fejben megint a domb tetején lévő ruszki laktanya jut eszünkbe, és az a vele kezdődő dal, ami így folytatódik: végignézni, ahogy minden szépen lassan szétesik / romok alól kibányászni veszettnek hitt darabjait / annak ami fontos volt vagy úgy érezted, hogy az lehet.

Az oldalról ajánljuk

  • Tech-Tudomány
A madarakat is mérgezik a méhpusztulást okozó növényvédő szerek

A neonikotinoiddal kezelt magok miatt óriási súlyveszteség éri őket, emiatt elköltözni se tudnak.

szeptember 16., 11:34

  • Belföld
Megmérgeztek egy teljes parlagisas-családot Békés megyében

Sok a sasmérgezés, de teljes család kiirtására 2006 óta nem volt példa. A rendőrség nyomoz.

szeptember 18., 10:17

  • Külföld
Salvini szélsőjobbos szövetségeséhez megy Orbán Viktor

A Mussolinit éltető Olasz Testvérek rendezvényén tart előadást a magyar kormányfő.

tegnap, 12:35

  • Külföld
Megszavazták az EU-tagállamok, Laura Codruta Kövesi lesz az európai főügyész

Így már szinte biztos, hogy a román korrupcióellenes ügyészség (DNA) korábbi vezetője vezetheti az uniós vádhatóságot.

szeptember 19., 12:39

  • Külföld
Közel két és fél millió hektár égett le Bolíviában az Amazonas mentén

Tovább tombolnak az erdőtüzek.

szeptember 16., 19:17