A zenekar, ami hálistennek beleragadt az időgépbe

VT Campus dogeatdog-11
2019.07.20. 12:18

Nyugi van és lazaság, kábé így lehetne jellemezni a Dog Eat Dog öltözőjét húsz perccel azelőtt, hogy a Campus fesztivál metálsátornak (is) hívott Aréna színpadán jelenésük lenne. Aki nem ismeri a zenészeket mondjuk képről vagy videókból, soha ki nem találta volna, hogy az ásványvizes palackban éppen pink fehérjekoktélt keverő, ránézésre erős negyvenes feka csávó nem valamelyik technikus, hanem a dobos, ahogy a szaxofonosukat és a nemrég csatlakozott gitárost is őgyelgő fesztiválozónak néztem addig, míg a hangszerrel a kezükben el nem indultak játszani. Hát ja, egy 29 éve alakult zenekarról van szó, amiben bőven volt tagcsere, és amiről 2000 óta csak azt tudtam, hogy néha fellépnek valahol, főleg fesztiválokon, és makacsul ragaszkodnak ahhoz a zenei stílushoz, amivel kezdték a pályát.

"Crossover zene, ha be kéne sorolni, de ne soroljuk inkább" - mondja a 22 fokra lehűtött öltöző kanapéjára lehuppanó John Connor énekes, aki valamiért ragaszkodik a haja ún. parkettafonásához (a fejbőrre szorosan rátapadó fonatot Allen Iverson NBA-sztár 1996-ban hozta be a mainstream divatba), és a színpadon meg többet ugrál és mozog, mint a Tankcsapda teljes legénysége egy turné alatt.

Azt szokták mondani, hogy stílusteremtők voltunk, mert a zenénkben volt punk, ska, metál, hiphop meg a jó ég tudja még mi, és hatottunk vele olyan zenekarokra, mint a Limp Bizkit vagy a Linkin Park, de a Korn is felmerül ilyenkor, nem vicc, pedig csak arról van szó, hogy a kilencvenes években felnőve az embert mindenféle zenei és egyéb hatás érte, például a deszkás kultúra, és ezeket magától értetődő természetességgel ötvöztük a zenében.

Dave Neabore basszusgitáros, aki nem azért tartotta a fején a napszemüvegét az interjú közben, mert menő, hanem mert az egyik szeme eléggé be volt gyulladva valami miatt, a Limp Bizkit említésekor megjegyezte, hogy nemrég turnéztak közösen egyet, és Fred Durst énekes, aki "egy szuper jó fej", azt mondta neki, hogy a Dog Eat Dogról annak idején még csak nem is hallott, amikor hasonló, crossover zenét kezdtek el játszani. És mintha csak a sors is bele akart volna szólni az ekkorra már eléggé kaotikus interjúba (zenekari készülődés + interjú egy 6 négyzetméteres konténerben),

az ajtóban megjelent a Limp Bizkit emlegetett énekesÉNEK ÖCCSE kék halászkalapban, és vigyorogva bólogatott a mondat végéhez

- a bátyja zenekara ma este lép fel a Campuson, de Durst eljött egy nappal korábban, hogy megnézze a haverokat, és ott ül a keverőpultban a koncert végéig. "Tessék, ezt megrendezni sem lehetett volna jobban" - mondta röhögve Connor.

"De maradjunk még az eredeti témánál, mert rém érdekes visszafejteni, kik voltak az ilyen fúziós zene igazi fasza előfutárai. Szerintem az Urban Dance Squadot tekinthetjük elsőnek, simán; ez egy olyan holland zenekar volt, ami már 1990-ben rockalapokra rappelt koncerten és DJ-t is vittek magukkal, de amikor ilyen felsorolásokba kezdenek a szaklapok, csak ritkán kerülnek elő. Szerintem az a fajta crossover/fúziós zene, amit ők csináltak, azóta is példa nélküli, talán a Roots az, ami mostanában megközelíti őket." Neabore itt jött elő az Aerosmith-szel (Walk This Way a RunDMC-vel) és az Anthraxszel (Bring The Noise a Public Enemyvel), de Connor szerint ezek nem játszanak: "Ezek projektek voltak, és persze, hogy hatottak, hatással lehettek zenészekre - abba ne is menjünk bele, mennyivel nagyobb közönséget ért el egy Aerosmith, mint egy holland zenekar - de ez nem organikus, állandó dolog volt, csak időszakos. Amikor még a Mucky Puppal jártunk Európában a nyolcvanas évek végén, akkor hallottam az UDS zenéjét először, és amint hazaértünk, Dave-vel a Pupból kiszállva egyből elkezdtük a Dog Eat Dog-ot."

Közben a dobos befejezte a kutyulást, és lelkesen betermelte a rettentő színű folyadékot, a turnémenedzser meg szolgálati közleményeket mondott, 12 perc és showtime, van még fű, tessék igyekezni. Az nyilvánvaló, hogy egy zenekar tagjai abból nem tudnak megélni, ha évente pár koncertet adnak, a jogdíj meg egy Metallica esetében kellemes nyugdíjalap, de egy mindössze négylemezes zenekarnál nem olyan összeg, amire jövőt lehet építeni.

A Dog Eat Dog egy projekt. Nem hobbizenekar, hanem valami olyasmi, amit az év négy hónapjában tolunk, és imádunk, de megélni belőle nem tudunk. Mindegyikőnk csinál mást, én többek között gyerek hokicsapatokat edzek Washingtonban, mert imádom a sportot.

(Itt gyorsan tisztáztuk, hogy a New York Rangers a legjobb, és Mark Messier az isten.)

Neabore polgári foglalkozása a zenéhez kapcsolódik, zeneszerző, főleg horrorfilmekhez. "Azért a horror a kedvencem, mert gyerekkoromban az olyan filmek voltak rám a legnagyobb hatással, mint az Ördögűző, a Halloween és a többi John Carpenter-film. Egy igazán jó horrorhoz a soundtrack nagyon sokat hozzátesz, attól lesz igazán jó, de ez nagyon közhelyes, inkább azt mondom, hogy kell egy jellegzetes hang, motívum, amire örökké emlékezni fog az ember, lásd Halloween. A modernebb filmek közül a Mi emelkedik ki így kapásból, annak valami elképesztően erős a zenéje, én simán vállalom, hogy magában is megáll, a film nem is szükséges hozzá." Ezen elnosztalgiáztunk egy sort, majd megkérdeztem, hogy mai füllel mennyire áll meg az első három lemezük, amiket kazettán a mai napig őrzök.

"Annak idején a dalokat úgy írtuk, hogy a próbateremben dzsemmelgettünk, és a végén lett belőle valami, amivel bementünk a stúdióba és felvettük.

Ha ma meghallgatjuk az All Boro Kings című albumot, a hangzása túl nyersnek tűnhet, és bár annak idején pont ezért is szerették, ma már ez nem divat. Minden ki van munkálva, agyoneffektezve, minden pergőhang a helyén van, mintha minden ki lenne mérve a stúdióban.

Persze ki is van, az a fajta, torz hangzás, amivel mi dolgoztunk, már nem áll meg. Röhej, de nálunk a masteren is volt torzítás, kurva jó ötletnek tartottuk." Neabore hozzáteszi, hogy az első album felvételekor volt más érdekesség is, például az, hogy egyikük sem tudott énekelni. "Nem mondom, hogy ma sokkal jobb a helyzet, de akkor, baszki, egy hangot nem tudtunk énekelni, se John, se én, el is mentünk egy énektanárhoz, amiben semmi kivetnivaló nincs, ha egyszer van valaki, aki valamihez jobban ért, és átadja nekünk, miért ne?"

Amihez viszont a Dog Eat Dog a mai napig remekül ért, az a hangulatcsinálás, hogy ilyen randa szóval éljek, és mivel tök profik, az is lényegtelen, hogy 50 000 ember vagy 324 előtt játszanak. A Campuson pénteken az Aréna sátorban nemigen voltak ennél többen, de legyünk megengedőek, és mondjunk ötszázat. Viszont aki ott volt, az jól érezte magát, és ugrált, ha ismerte a régi nótákat, akkor együtt üvöltötte a nem túl bonyolult szövegeket Connorral, aki a színpadon, arra a másfél órára, ami nekik jutott, pont olyan energikus volt, mint 1996-ban, amikor még Doningtonban, a Reading fesztiválon vagy éppen a Dynamón szerepeltek, 120 000 ember előtt.

A hangzással eleinte nem volt minden rendben, és olyan volt, mintha a dobos semmit nem hallott volna magából, mert néha valami egészen elképesztően más tempóra váltott, mint a többiek, de az az energia, ami az ilyen ugrálós fúziós zenéhez elengedhetetlen, az nagyon oda volt téve a színpadra, ahol életemben először láttam kopasz szaxofonost headbangelni, szóval kösz mindent, fasza volt.