Olyat haknizott a Limp Bizkit a Campuson, hogy leszakadt az arcunk

VT Campus szombat-27
2019.07.21. 12:12

Jacksonville, Florida. Kábé egymillió lakos. És prolifőváros, legalábbis Floridában, egy olyan hely, amit az USA-ban a metamfetaminnal, a lakosság számához képest elég sok segélyen élő emberrel, lepukkantsággal és a Jaguars örök vesztes amerikaifoci-csapatával azonosítanak. Mucsa, na. Innen indult a Limp Bizkit a kilencvenes években, nagyon jókor és jó ütemben, állítólag annak köszönhetően, hogy az akkor már sikeres numetálistenek, a Korn tagjai Fred Durst tetoválószalonjában varrattak magukra valamit, Fred meg adott nekik egy kazettát, hogy helló, ezen mi zenélünk a haverokkal.

Mivel 1994-től a producerek minden olyan zenére haraptak, amire rá lehetett sütni, hogy numetal, azaz keveredett benne a rap, az elektró, a funk, a hardcore punk, a punk rock, a dance, a new wave, a jazz, a post-punk vagy a szintipop a death metállal, rap metállal, groove metállal, funk metállal vagy thrash metállal, 1997-ben már ki is adták első lemezüket, 1999-ben a másodikat, 2000-ben meg a harmadikat, a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water címűt (csak az USA-ban nyolcmillió eladott példány),

ami után effektíve nem csináltak az égadta világon semmit,

mert egy 2003-as és egy 2011-es lemez, az semmi egy aktív zenekar életében. Hiába volt rajta a Behind Blue Eyes a 2003-as anyagon, a kritikusok kiröhögték, az 1,3 millió eladott példány meg hát, hogy is fogalmazzunk, lófasz, na, így. A 2011-es lemezből 200 ezer sem ment el világszerte, de az már más korban született, a streamingében.

Ezt tolták (ha minden igaz)

Make 'Em Clap to This

Thieves(Ministry cover)

My Generation

Livin' It Up

Rollin' (Air Raid Vehicle)

Hot Dog

Gold Cobra

Nookie

Full Nelson

My Way

Break Stuff

Behind Blue Eyes(The Who cover)

Take a Look Around

Szóval ez a zenekar a mai napig abból él, amit 19 évvel ezelőttig tett le az asztalra, mintha akkor befagyott volna az időbe Fred Durst énekes, Wes Borland gitáros, John Otto dobos, Sam Rivers bőgős és DJ Lethal, aki a zenekar Cintulája. És ez egy nagyon kellemes állapot, mert ha csak a Setlist.fm-re hagyatkozunk, kiderül, hogy kisebb kihagyásoktól (2002, 2005-2008, 2017) eltekintve, és új lemezek vagy új dalok megjelenésétől függetlenül a rapmetálban a mai napig etalonnak számító Limp Bizkit effektíve 1996 óta folyamatosan koncertezik, 2000 óta a nagy átlagot nézve évente úgy 45 alkalommal. És a tegnapi, esőben lehozott bulit elnézve valahol meg is értem, miért.

Ez, kérem szépen az egyik legjobban megcsinált zenekari hakni volt, amit valaha láttam.

A hakni szitokszónak számít ugye, különösebb erőfeszítés, kreativitás és kedv nélkül, a megúszásra játszó, rutinból, csak és kizárólag a pénzért lehozott produkciót értünk alatta. Ebből a zenekar tegnap mindent felvonultatott. Csak olyan nótákat játszottak a Gold Cobrán kívül, amit 2000 előtt írtak; a színpadon semmi olyan nem nyújtottak, ami a show-t vizuálisan támogatta volna (kivéve Wes Borlandet, aki egy pelenka (alsógatya?)-atléta, házikabát, zokni, cipő, cowboykalap szettben, arcán maszkkal és festéssel nyomta, de hát ez nála a közértbe menő szett, semmi extra); hiába mondta el Fred vagy hatvanszor, mennyire krézi mádörfakör mindenki a közönségben, kábé annyira volt hiteles, mint egy Gyurcsány-beszéd; semmi olyat nem tettek hozzá a setlisthez, amire felhúztam volna a szemöldököm; és a bruttó hetven perces buliból legalább huszonötöt a zenéléssel szorosan nem összefüggésbe hozható tevékenységgel töltötték, értsd: pofázás, közönségénekeltetés, DJ Lethal lecsatolása a pórázról.

Viszont ehhez ott volt a közel tökéletes hangosítás

- a Campus nagyszínpadon nagyon jó cucc van, amit ráadásul a kapacitása negyven százalékán járatnak a környékre és a fesztivál többi színpadára való tekintettel - arányos volt, és szépen szólt, minden hangszert lehetett hallani, a pergő hangja a fogaimat kocogtatta, a szubbasszus meg a gyomromat ütötte kellemesen, és még a sem volt különösebben zavaró, hogy amikor nagy ritkán énekelni is kellett a rappelés helyett, Fred igencsak Sampler Frédi nevű ikertestvérére támaszkodott a saját hangja helyett. A Limp Bizkit szerencséje, hogy a nem túl bonyolult, lassan építkező, majd a drop után őrületbe forduló nótáira nem lehet nem mozogni, és ha megvan ez az ősi, génjeinkben hordozott valami, a folyamatosan hullámzó közönség felől a színpadra áramló energiára szépen rá lehet ülni, és lovagolni rajta.

A saccra húszezres közönséget az sem érdekelte, hogy az eső a harmadik számtól fogva folyamatosan esett

- ezt DJ Lethal Prince Purple Rainjével nyugtázta - tizenötezren simán maradtak a buli végéig, és üvöltötték, hogy Rollinrollinrollin, meg My way or the highway, meg I know why you want to hate me. Durst a Yankees baseballfelsőben, -kesztyűben és halászkalapban is ugyanazt nyomta, mint annak idején a piros baseballspakában és melegítőfelsőben, bement a közönség közé, és ott nyomta szöveget, és tessék, egy újabb tuti tipp a közönség hergelésére: együtt izzadunk, ázunk, gyerekek, kámón, jí, fáking Debrecen. Hóttprofi, ahogy a dobos, vagy a külsőségein túl őstehetség Wes Borland gitáros is, akik a tegnap kissé visszafogott bőgős Riversszel együtt egy patikamérlegen kimért, rövid, de hibátlan koncertet hoztak le a Nagyerdőn. Soha rosszabb haknit.