Ahol felnőttünk, száznál is több kocsma működött egyszerre

Az én városom: Beck 'Zaza' László (Ajka)

5K8A7719
A 30Y életében legalább annyira fontos Ajka, mint a jelenlegi székhelye, Pécs. A jövőre húszéves zenekar dalaiban máig visszaköszön a Veszprém megyei gyárváros hangulata, ahol a csillék alatt, a fárasztó fizikai munkától elcsigázott melósok között nőtt föl a 30Y több tagja is. A zenekar dobosa, Beck 'Zaza' László és billentyűse, Sárközy 'Papa' Zoltán vezetett minket körbe Ajkán, ahol az alkohol és a kilátástalanság a mindennapok része volt. „Az én városom”, negyedik rész.

“Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz és itt élni nem jó” – idézi fel az Európa Kiadó klasszikusát Beck László (Zaza), a 30Y dobosa, illetve a testvérével, Beck Zoltánnal alapított Bezzeg a kurva Beckek duó fiatalabbik fele, hogy párhuzamot vonjon Menyhárt Jenő sorai és a szülővárosa, Ajka között. A 30Y legalább annyira kötődik a Veszprém megyei iparvároshoz, mint mostani székhelyéhez, Pécshez. A timföldgyár köré épült városban a Teremtős című számból ismert gombás szökőkút (ahol a nagyobbik Beck várta “azt az igazi elsőt”) ugyan már nincs meg, csak az utódját találjuk, a Mentés másként dalszövegéből ismert, a kultikus Böbe cukrászda melletti gazdabolt épülete azonban még ma is áll.

A fiatalabbik Beck fivért egy vidéki fesztiválkoncert másnapján dobják ki a turnébuszból Sárközy Zoltánnal (Papával), a 30Y billentyűsével és másik ajkai szülöttével, hogy egy vasútállomás melletti büfében elfogyasztott velős pirítós után körbevezessenek minket gyerek- és kamaszkoruk legfontosabb helyszínein. Ha már hazatértek, hozzájuk/hozzánk csapódik egy másik gyerekkori barát: Kató Balázs színész, aki a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznál töltött hét éve után egy ideje szabadúszóként dolgozik, a tévénézők elsősorban a Jóban rosszban Eszes Tiborjaként ismerhetik, emellett pedig egyre inkább kezd belefolyni a hazai könnyűzenei életbe az Idegen zenekar turnémenedzsereként.

“Ez egy proli város, itt jóformán mindenkinek munkás gyökerei vannak: Balázs apja például kőműves, Papa faterja a hőerőműben dolgozott, az én apám pedig szakoktató, központifűtés- és vízvezeték-szerelő” – magyarázza Beck Zaza az ajkai Csónakázó-tó mesebeli szigetén, ahol az 1928 és 1941 között Ajkán élt Fekete István mellszobrát az író életművéből jól ismert állatfigurák veszik körbe: a kis Vuk, ellenfele, az embert szolgáló Vahur, Kele, a gólya, Bogáncs, a pumi, Lutra, a vidra, Bob, az agár, Cin, az egér és Hú, a bagoly. A kőszobrokat Samu Katalin szobrászművész, az író mellszobrát alkotó Borsos Miklós tanítványa készítette. Fekete István több művét is Ajkán írta (például a Koppányi aga testamentumát), de ez a vidék ihlette a Tüskevár és a Bogáncs című könyveit is.

A Csónakázó-tó és a sziget a kőszobrokkal
A Csónakázó-tó és a sziget a kőszobrokkal
Fotó: Németh Sz. Péter / Index

“Ezt a tavat egyébként a faterjaink ásták ki, pontosabban nem csak ők, hanem az ő nemzedékük. Van abban valami piszkosul szép, hogy építettek egy tavat a gyerekeiknek és az utánuk következőknek” – mondja Beck Zaza a kommunista szombatokon, mesterségesen létrehozott tó szigetén állva, valahol Hú és Vahur között.

Kicsi kölyökként nagyon kemény férfiakat láttunk, akik rendkívül strapabírók és erősek voltak. Aztán a kilencvenes években ugyanezek az emberek ott álltak összeroskadva a kocsmák pultjainál, elbukva a melójukat, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi lesz velük. Volt, aki a gyümölcsös gépekre ment rá, volt olyan, aki a piára, volt, aki mindkettőre, vagy valami másra.

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenekarokkal, zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat első részében a Slow Village szólóban is ismert tagja, Gergály Norbert, azaz Goulasch, vezetett minket körbe Zalaegerszegen, a másodikban az Anima Sound System alapítója, Prieger Zsolt Szombathelyen, a harmadikban pedig Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere Várpalotán.

“A nyolcvanas években, meg a kilencvenes évek elején nagyon szürreális hangulata volt ennek a városnak” – emlékszik vissza Ajka korábbi arcára Sárközy Papa. “Az utcákon szovjet teherautók közlekedtek, felvonulásszerűen robogtak fel-le a Kamazok, hajnalonta munkásbuszok vitték az embereket a bányákba, ahonnan csilléken küldték le a szenet előbb a szénosztályozóba, majd a hőerőműbe, és így tovább. Mi meg itt, a fejünk fölött a csillékkel nőttünk fel” – folytatja Beck Zaza. A 30Y billentyűse erre felidézi azt a hajókürt-szerű hangot, ami éjjelente megtörte a gyárváros csendjét, amikor a pernyét kiengedték a gyárból. “Reggelente, amikor kiléptem az utcára, az autókon már vastagon állt a korom. Ebbe rajzolgattunk gyerekként.” Zaza erre elmondja, hogy az anyukája például a környéket ellepő pernye miatt soha nem pucolt ablakot, hiába volt meg benne háziasszonyként ez az igény, nem lett volna értelme erre pazarolni az energiáit.

“Aztán a rendszerváltás után ez a kis kommunista paradicsom összeomlott: iszonyú munkanélküliség következett, kilátástalan férfiak bámultak maguk elé a kocsmákban, olyan zéró perspektíva lengte körül a várost, hogy a mai napig beleborzongok” – mondja Zaza. “Mi kiskamaszként, majd kamaszként néztük végig ezt. Olyan mélyen belénk ivódtak ezek a képek, hogy valószínűleg ezért van az, hogy még felnőtt fejjel is összeszorult a gyomrunk, ha hazalátogattunk, akár családozni, akár zenélni jöttünk” – teszi hozzá Papa. “Idővel aztán nagyon sokan kezdtek el vállalkozni. Mindennel próbálkoztak az emberek Ajkán is: pedikűröztek, manikűröztek, avonoztak, zeptereztek, bejött az Amway, de nem nagyon volt olyan a városban, aki ezeket meg tudta volna fizetni” – idézi fel a kilencvenes évek hamis reménysugarait Kató Balázs.

Papa és Papa birodalma

“Ha ez a hely nem lenne, a 30Y sem lenne” – jelenti ki Beck Zaza a Csónakázó-tó szomszédságában ma is működő Ajkai Zeneiskoláról, ami a nyár egyik legmelegebb napján sokkal inkább emlékeztet balatoni nyaralókomplexumra, mint oktatási intézményre. A több épületből álló iskola 1977-ben épült az ajkai Városliget nyárfaerdejében, ahol idillien zöld környezetben gyakorolhattak a zenélni vágyók. “Ez nem csak egy olyan hely volt, ahová a tanárok bejártak tanítani, aztán hazamentek. Nagyon élénk közösségi élet zajlott itt: bográcsozások, sütögetések, szilveszteri bulik és még ki tudja, mennyi minden. Nekem szinte második otthonom volt ez a hely” – mondja a hétéves kora óta zongorázó Sárközy Papa.

“Hiába volt otthon zongoránk, kicsit mindenkinek terhes volt, hogy a lakásban gyakorlok, és az anyukám még főzés közben is engem hallgat. Éppen ezért megkerestem az itteni zeneiskola igazgatóját, és kértem tőle egy kulcsot, hogy legyen hol nyugodtan gyakorolnom. És kaptam is: így amikor hétvégére hazajöttem a veszprémi konziból, itt játszhattam kedvemre. Az egyik házban volt egy Estonia zongora, azt nyüstöltem. Aztán az egyik alkalommal feltűnt, hogy ilyen hínárhajú srácok próbálnak az egyik szomszédos épületben. Hamarosan kiderült, hogy ők a Körök zenekar a seggig érő hajú Beck Zolival. Végül az egyik nap vettem a bátorságot, átmentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy hallgathatom-e őket kicsit” – mondja Papa, aki hamarosan itt, a Körök próbahelyén ismerte meg a fiatalabb Beck fivért, aki akkoriban szintén a földön ülve hallgatta a testvérét.

“Kis pöcsösök voltunk még, úgyhogy amikor a bátyámék meguntak minket, elküldtek minket almát szedni a közeli almafához” – veszi át a szót a kisebbik Beck. Később azonban Papa és Zaza is beszállt a zenekarba, így a Körök lényegében a 30Y közvetlen elődje lett. Az első 30Y-dal, a Tüzet raktam is itt, az ajkai zenesuli egyik épületében született 1998-ban.

Még nem is létezett 30Y, amikor a bátyám és Sárközy Papa megírta az első 30Y-számot.

Az Ajkai Zeneiskola
Az Ajkai Zeneiskola
Fotó: Németh Sz. Péter

Sárközy Zoltán egyébként egy zeneiskolai barátságnak köszönheti a Papa becenevet is: kamaszként barátkozott össze az iskola egyik épületében élő, már a hatvanas éveit taposó trombitatanárral, az eredeti Papával, a kettejük kapcsolata pedig – ha már a cikk elején úgyis szóba került az esküvője után Ajkán letelepedő Fekete István – egyenesen a Tüskevár Tutajosát és Matula bácsiját juttatja az ember eszébe. “Óriási fazon volt, hatalmas kaliberű zenész, aki piszok jól tudott zongorázni is, és egy időben például a Bergendyékkel pörgött. Szerette, hogy itt gyakoroltam mellette, így idővel összebarátkoztunk. Sokat beszélgettünk, fröccsözgettünk vagy épp komolyzenét hallgattunk, bakelitről. Rengeteget tanultam tőle. Aztán annyit sztoriztam róla, hogy végül elkezdek engem is Papának szólítani az emberek. Számomra azonban még mindig óriási felelősség a nevét viselni” – mondja őszintén ellágyulva. Aztán a fiatalabb Beck közelebb lép a meghatódott társához, és úgy mondja neki: “Jól viseled, Papa.”

Az idősebb Papa, Szalay Tibor, ma már nem él. A rejtélyes férfi portréja egy időben a zeneiskola egyik épületének oldalát díszítette, mára azonban semmi nyoma a falfestménynek – ezt a 30Y tagjai is épp az ottjártunkkor konstatálják. Az ajkai zenesulit jelenleg egyébként Szűcs ‘Qka’ Krisztián, a Pál Utcai Fiúk trombitása vezeti, aki szintén baráti viszonyt ápol a 30Y-nal.

Én Városom - Ajka - Sárközy Papa az öreg Papáról

A Húszakat már messziről kiszúrták

Amíg a 30Y dobosát és billentyűsét az ajkai zeneiskola, a Körök próbaterme hozta össze egymással tizenéves korukban, Sárközy Papa és Kató Balázs már óvodás koruktól ismerik egymást. “Balázzsal mindketten a Május 1. téren laktunk, így már négyéves korunkban együtt homokoztunk a játszótéren” – mondja Papa.

Aztán a zenekar barátja is nosztalgiázásba kezd: “Zoli ritkábban játszott velünk a téren, mert amíg mi mondjuk azon versenyeztünk, hogy ki tud magasabbra mászni valamelyik fán, ő általában odabent gyakorolt. Szegényt aztán mindig halálra cikiztük, amikor lejött hozzánk, mert a zongorázás miatt féltette a kezeit, így jelképesen csak az alsó ágakat hódította meg.”

“Én tényleg nagyon szerettem volna Balázsékkal fára mászni, de a szüleim nem engedték, nagyon kellett vigyáznom az ujjaimra a zongora miatt” – vág vissza Sárközy Zoltán, akiből felnőttkorára aztán valódi, okleveles zongoraművész lett. “Nem baj, Papa, legalább megpróbáltad” – vigasztalja Zaza a fára mászós sztori miatt.

Kató Balázs ezután azt is elmeséli, hogy valamivel a homokozós és fáramászós évek után, a Május 1. tér egyik padjánál történt meg a szexuális felvilágosítása is. “Vinnyogva röhögtünk a hallottakon, mert nem hittük el, hogy ez vár majd ránk, ez fog történni velünk.” A gyermeknemzés titkával a birtokukban a fiúk aztán magabiztosan vághattak bele a bohém kamaszkorukba.

A Húszak. Ajkán csak így emlegették a baráti körünket. Full alterban nyomtuk mindannyian. Képzelj el egy csapat negyven kilósnak tűnő embert, idétlen, hosszú hajjal, kockás nadrágokban, batikolt vagy hipózott pólókban és Tisza cipőkben

– festi le tinédzserkori önmagát és baráti körét Beck Zaza. Megjelenésükkel persze nemcsak az idősebbek körében, hanem a város többi fiatalja között is feltűnést keltettek.

“A mi időnkben Ajka eléggé digó város volt, a California Disco magabiztosan szipkázta be a fiatalokat, de ha belegondolok, négy olyan generációról biztosan tudok, amelyik saját kultúrát teremtett magának. Nem feltétlenül nevezném ellen- vagy szubkultúrának, úgyhogy nevezzük inkább csak simán valamilyen kultúrának” – mondja a dobos.

Én Városom - Beck Zaza - Ajka - pogácsa

Mint mondják, generációjuk alternatív kultúrájának az egyik legfontosabb bástyája a helyi zeneiskola volt, a másik pedig talán a Téglavetők című irodalmi folyóirat (egy időben Beck Zaza is szerkesztőségi tag volt). A városi könyvtárban beszerezhető lap 250 példányban jelent meg, és általában mind elment, ami egészen szép eredmény egy olyan amatőr irodalmi kiadványtól, amelynek szerkesztőségi értekezletei - a főszerkesztő szüleinek lakásán - rendre súlyos lerészegedésekkel végződtek.

Életemben három verset írtam, ebből kettő meg is jelent. Mindkettő a Téglavetőkben

– büszkélkedik Sárközy Papa.

És hogy mi lett a Húszakkal? “Egy ember kivételével végül mindenki elmenekült Ajkáról. Tudom, szarul hangzik, de el kellett innen mennünk, hogy ne úgy végezzük, mint azok az emberek, akiknek végignéztük a leépülését a kilencvenes években. Van, aki később visszatért, hazaköltözött, de az érettségi után a Húszak szétszóródtak.”

Távcsővel a Halász kocsmában

A gyárból hazafelé indultak,

A Halásznál hazafelé menet

Megálltak, ahogy mindig szoktak

Csillék alatt, város felett

– énekli Beck Zoltán a 2016-os Dicsőség lemez  A.J.K.A. című számában. Nem véletlenül: a Halász (majd későbbi nevén: Kauker) ugyanis nem csak a gyári melósok törzskocsmája volt, hanem a 30Y ajkai különítményének is. “A Halász egy klasszikus műszakváltó kocsma volt, ahol munka előtt és után is be lehetett dobni valamit. Hajnali fél hatkor nyitott, és este tizenegykor zárt. A nyitva tartása lényegében a gyári melósok életéhez volt igazítva” – magyarázzák a fiúk. 

“Ez egy olyan hely volt, ahol az ember bármikor összefuthatott a faterjával, aki munka után szintén beugrott egy fröccsre” – mondja Papa. “A műszakváltás után a melósok kikértek két hosszúlépést meg egy tüskét, és gyakran még az alupultnál végeztek a menüvel. Azt a mozdulatot, amikor a három poharat a két kezükbe fogták, távcsövezésnek nevezték. Ez annyira tetszett nekünk, hogy egy idő után már mi is távcsövet kértünk a pultnál. Sörre úgysem lett volna pénzünk” – folytatja Beck Zaza. A távcső egyébként a kocsmai jelenetet megörökítő 30Y-dalban is szerepel: “a két hosszú és a rövid helyett pezsgőt kértek”.

Mikor a zenekari törzskocsma épülete elé érünk, Beck, Sárközy és Kató egyszerre horkan fel, a Halász utódját ugyanis zárva találjuk. A jelek szerint nem csupán aznapra húzták le a rolót, hanem végleg. “Ha csak egy rendeletet hozhatnék az életben, az valószínűleg az lenne, hogy kocsmát soha nem lehet bezárni. Meg kell menteni mindet, mindenáron!” – fakad ki Zaza az autó hátsó ülésén – köztem és Papa között – nyomorogva.

Ahogy az ajkai idegenvezetőink mondják, Ajkán egy időben száznál is több kocsma működött egyszerre. “És volt is rájuk igény. Itt az alkohol a mindennapok része volt. Tegye fel a kezét, akinek az apja nem ivott!” – mondja Zaza. A kocsiban egyetlen kéz sem emelkedik a magasba.

Én Városom - Ajka - Beck Zaza - kocsmák

A meddőhányón forgott újra a Terminátor 2

“Ez a hely olyan volt, mint a Sztalkerben a Zóna” – mondja Beck Zaza, miközben a gyárhoz legközelebbi zagytározót próbáljuk megközelíteni, ahol gyerekként a szülői tiltás ellenére előszeretettel játszottak. A zagytározó megközelítése ma már valódi nyaktörő mutatvány, a meddőhányó meredek partján mi is csak csúszkálva, gyökerekbe kapaszkodva tudjuk felküzdeni magunkat. Az egykor használt ösvénynek ma már nyoma sincs, odafent pedig mindent benőtt az áthatolhatatlannak tűnő gaz, amiről aztán valamivel később kiderül, hogy kellő elszántsággal, illetve néhány karcolás árán áthatolható éppen, csak nem feltétlenül ajánljuk mindenkinek. (A cikk fotósa és videósa, Peti gyakorlott csatangoló, mégis vérző lábbal ereszkedett le a meddőhányóról.)

Zaza – ekkor már csak ő van velünk – elmondja, a zagytározó környékét rengeteg kisvárosi legenda övezte: a kazetta állítólag egykor közkedvelt öngyilkossági helyszín volt, hiszen az iszap miatt tulajdonképpen nyom nélkül tűnhetett el az ember, de a szülők azért is tiltották, hogy a gyerekeik erre játszanak, mert úgy tartották, hogy itt időznek a kábítószeresek és a sátánisták. “Szerintem itt az életben nem voltak narkósok, mi, gyerekek töltöttük itt a legtöbb időt. Akkoriban még nem volt itt egy darab fa sem, csak egy kopár, poros vidék, ami olyan volt nekünk, mint a Grand Canyon vagy a sivatag. Eleinte még indiánosdit játszottunk itt, aztán amikor bejöttek a sci-fik, akkor azokat forgattuk újra a holdbéli tájon, a Terminátor 2-t szerintem legalább százszor. És persze ide jártunk titokban cigizni is. Amikor nem itt játszottam, akkor általában a Bakonyban csatangoltam.”

A zagytározó és az alumíniumkohó
A zagytározó és az alumíniumkohó
Fotó: Németh Sz. Péter

A timföldgyár több tározókazettát is épített a város határában, amelyekben főként vörösiszapot és zagyot tároltak. Amikor 2010 októberében átszakadt a 10-es számú kazetta északnyugati sarka, a kiömlő 6-700 ezer köbméter erősen maró, lúgos vörösiszap elöntötte Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. Az egyik legsúlyosabb hazai ipari katasztrófában tíz ember meghalt, több mint kétszázan megsérültek, több száz ház vált lakhatatlanná, de a Torna-patak és a Marcal élővilágát is súlyos károk érték. “Én a kolontári vörösiszap-katasztrófa idején már nem éltem itt, de máig emlékszem apám arcára, ahogy döbbenten néz maga elé, miután belegondolt, hogy mi történt volna, ha a zagytározó Ajkára szakadt volna rá.”

A kilátástalanság lehúz, mint a vörösiszap

A gyárvárosi emlékek természetesen Beck Zaza egész életét meghatározták. “Ábrándos kamaszként gyakran jártam ki a gyártelepre zenét hallgatni. Imádtam a Smashing Pumpkinst, és kajáltam mindent, ami Seattle-ből jött. A Nirvanát mondjuk viszonylag későn értettem meg, a Bleach című bemutatkozást például sokkal jobban szerettem, mint a hatalmasat durranó Nevermindot, de az azt követő In Uterót megint rongyosra hallgattam. Ajkához iszonyatosan illett a seattle-i mocsárhangzás, minden kilátástalanságukat és dühösségüket értettem ezeknek a fiataloknak.”

“Nagyon bejött még például a Fugazi, a Hüsker Dü, a Black Flag, a Wire és a Nomeansno is. A tesóm révén viszont egy időre beakadtak a brit zenekarok is, pedig a Blurrel például eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni. A magyarok közül a Kispált szerettem nagyon, főleg az első három lemezt, meg Az ember tervez című albumot a Tankcsapdától, egyetlen másik lemezük sem fogott meg annyira. Bejött még a Kinopuskin és a Kampec Dolores, az egyik legerősebb koncertélményemet pedig a VHK-nak köszönhetem, a veszprémi Enyhe Fintorban néztük meg őket, elég jó állapotban.”

Zazát aztán rögtön az érettségi után tarkón csapta a felnőtt lét: egy hétnyi árokásás után egy évig az ajkai kórház betegszállítójaként dolgozott . “A gimi után nem vettek fel sehova, úgyhogy a kolis évek után hazaköltöztem egy évre. Először árokásóként kezdtem, de majd beledöglöttem a munkába. Egy hétig bírtam összesen, de azt is úgy, hogy a rám osztott munkák legnehezebb részét egy csodálatos jellemű, bivalyerős cigányember vette ki a kezemből és csinálta meg helyettem, akivel nagyon hamar összebarátkoztunk.”

5K8A7753
Fotó: Németh Sz. Péter

Amikor már érezte, hogy nem bírja tovább, sajog mindene, Beck Zaza besétált a kórházba, ami mellett éppen dolgoztak, és megkérdezte, nem kell-e valamilyen munkaerő. És kellett.

18 évesen, rögtön a gimi után még nem voltam felkészülve a három műszakos munkára, az éjszakai ügyeletekre, és arra, hogy hullákat kell szállítanom. Utólag azt gondolom, szükségem volt ezekre a tapasztalatokra. Közben munka mellett otthon güzültem a könyvek és a füzetek felett, hogy legközelebb már biztosan felvegyenek valahova. Tudtam, hogy ha nem fog összejönni, akkor ez vár majd rám egész életemben. Hogy a kórházban vagy a gyárban, tulajdonképpen mindegy is. Végül előbb Szombathelyre vettek fel, majd onnan átjelentkeztem Pécsre, ahol a bátyámékkal megcsináltuk a 30Y-t.

Zaza aztán a meddőhányóról a gyár kéményei felé nézve elmereng: “Nem akartam a faterjaink életét élni. Apám fél öt körül kelt, kinyitotta a hűtőt, töltött magának egy felest, ivott egy kávét, és elment dolgozni. Egy időben a hőerőmű hutáját hegesztette belülről, a lábait és a hátát a falnak nyomva, védőfelszerelés nélkül. Felnőtt fejjel már értem, hogy ha valakinek ilyen a melója, ezt csinálja nap mint nap, akkor délután kettőkor, amikor végez, tényleg nem nagyon vágyik másra, csak hogy benézzen a Halászba egy távcsőre.”

Aztán eljött a rendszerváltás, és az új idők új problémákat hoztak. “A kilencvenes években ez egy tényleg nagyon nyomasztó hely volt, csak húzott lefelé, mint az az átkozott vörösiszap. Ma már szerencsére másképp van, a város rengeteget fejlődött, a gyártelepre kisebb üzemek költöztek, kiépült egy ipari park. Persze nem ismerem milyen ez a város most, 1999 óta nem élek itt, csak kívülről látom. Mindennel együtt én örülök, hogy Ajkán történt meg velem a nyolcvanas és a kilencvenes évek.”

Én Városom - Beck Zaza - Ajka

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.