Megúszósra vette a Sziget arctetkós rappere

sziget-postmalone-26

A Sziget nagyszínpadán  adta első magyarországi koncertjét Post Malone, napjaink egyik legnépszerűbb hiphop előadója, akinek a buliján még moshpit is volt, de ez sem tudta megmenteni a produkcióját. A Years & Years fellépése még ennyire sem tudott beindulni, a Jungle viszont nagyot ment az A38 sátrában. Ilyen volt a Sziget vasárnap, koncertekben.

Post Malone (5/10)

Képzeljük el a következőt: egy házibuliban vagyunk egy rettentően tehetséges zenész haverunkkal, aki hirtelen szerez valahonnan egy mikrofont, és onnantól kezdve egy órán át azzal szórakozik, hogy ráénekel a számokra, amik szólnak. Vasárnap este a nagyszínpadon nagyjából pont ilyen volt Post Malone koncertje, ami persze ettől még lehetett volna izgalmas, de a végére inkább unalmassá vált.

Ha végigvesszük, hogy Post Malone hogy jutott el odáig, hogy már 24 évesen a világ egyik legismertebb rappere, hamar kiderül, hogy igazából minden adott lenne ahhoz, hogy óriási bulit csináljon élőben. Eredetileg gitárosként kezdte, legfőbb inspirációja Bob Dylan, a zenéjében pedig elég jól vegyíti a modern trapes hiphopot a poppal, a rockkal, sőt, kicsit talán az emóval is.

Arra azért így sem számítottam, hogy mondjuk a nothing, nowhere.-hez hasonlóan ő is zenekarral lép majd fel – pedig kétségtelenül az az előadó, akinél ez baromi jól működne –, de az eléggé meglepett, hogy még egy DJ se volt sehol. Konkrétan az történt, hogy Post Malone kijött a színpadra tökegyedül, valaki meg a színfalak mögül pakolta az alapokat, amitől már a legelején kicsit súlytalannak érződött az egész. 

Ezt a lehengerlő puritánságot persze simán meg tudtam volna bocsátani, ha Post Malone közben a lelkét is kitette volna a színpadon, és mikor az elején berobbant a Too Younggal, egy pillanatra el is hittem, hogy ez fog történni, de ez a lendület elég gyorsan kifulladt. Azon tényleg kár lenne rugózni, hogy a koncert háromnegyede playback volt, mert a legjobb újhullámos rapperek nagy többsége pont ugyanezt csinálja élőben, de itt nekem kényelmetlenül sok szöveg maradt ki, pedig Post Malone nem mászott közben színpadot, mint tavaly Scarlxrd. 

Azt mondjuk hozzá kell tenni, hogy így is ugrált eleget, és ránézésre elég felszabadult volt: többször elmondta, hogy nagyon hálás a rajongóinak, a White Iverson előtt közölte, hogy igazából ez az egyetlen jó száma, a rockstar alatt mindenki nagy örömére rommá törte a gitárját, később pedig adott egy rögtönzött motivációs beszédet is. A közönség is jól érezte magát, egy emberként énekelték a szövegeket, mellettem pedig egy ponton még moshpit is volt.

Az egészben tényleg csak az volt kiábrándító, hogy mikor Post Malone énekelt, mindig kiderült, hogy amúgy marha jó hangja van, mert ebből látszott igazán, hogy a koncertje sokkal jobb is lehetne, ha kicsit jobban odatenné magát. A másfél helyett bő egy órás fellépés csúcspontja emiatt egyértelműen a Stay volt: ott tényleg nem volt semmi más, csak egy arctetkós srác egy szál gitárral a kezében, aki egy széthulló kapcsolatról énekelt. Egy ilyen szellemiségű Post Malone koncertet két kanállal habzsoltam volna, és kértem volna repetát is, így viszont végig csak azon tudtam gondolkodni, hogy a király setlist ellenére mennyire megúszós az, amit a rapper csinál. (flachner)

Years & Years (5/10)

A Sziget programjának kihirdetésekor elég meglepő döntésnek tűnt, hogy az angol szintipop banda, a Years & Years a co-headliner pozícióban kapott helyett. Az épp a Palo Santo nevű második albumával turnézó zenekar a Kings című dalával lett igazán népszerű, azóta viszont nem sikerült hasonlóan nagyot gurítaniuk. 

Vasárnap este nehéz volt eldönteni, hogy Olly Alexanderre kíváncsiak ennyien, vagy már a Post Malone-ra foglalják a jobb helyeket. Ránézésre vagy 40 ezer ember simán ácsorgott a színpad előtt, és minden adottnak tűnt egy jó koncerthez. Aztán megjelent Alexander egy csillogó necc felsőben és mintha ő sem számított volna ennyi emberre. Magyarul is megköszönte, hogy ilyen sokan eljöttek és úgy is nézett ki, mint aki tényleg komolyan gondolja. Maga a koncert viszont soha nem tudott igazán beindulni vagy összeállni. 

A Years & Years is olyan zenekar, mint mondjuk a csütörtökön fellépő The 1975, ahol az énekes miatt jön mindenki és nagyrészt rajta múlik, hogy milyen lesz az adott buli. Ezúttal túlságosan szétesett volt az előadása, néhol túlságosan manírosra sikeredett, hiányzott belőle az a fajta felszabadultság, ami 2016-ban az első szigetes koncerten még meg volt. A 2017-es voltos fellépés sem sikerült olyan jól, de abban bíztam, hogy most a Palo Santo jobban sikerült dalai majd hoznak egy kis energiát a buliba. Sajnos nem lett így, vasárnap este a nagyszínpad környékén vagy Olly Alexander, vagy a zenekar dobosa, Paris Jeffree érezte magát a legjobban, de biztosan nem a közönség. Ők, ha kellett, nagyon lelkesen dobták fel a kezüket és tapsoltak, de látszólag csak azért, mert megörültek, hogy végre történik is valami, nem azért, mintha annyira jól érezték volna magukat. Felszabadult éneklés és táncolás csak a Kingsen volt, egyébként maradt az egy helyben topogás. (földi)

Jungle (8/10)

Az elmúlt pár évben tényleg reneszánszát éli a retró: a Necc Partyk rendszeresen tele vannak, egymást érik a feltámasztott, vagy újragondolt műfajok – mint mondjuk a synthwave –, és rettenetesen népszerű sorozatok és filmek is meglovagolják a retróhullámot. Abban nem vagyok biztos, hogy a brit Jungle szándékosan állt be ebbe a sorba, abban viszont igen, hogy a funkos-soulos zenéjük tökéletesen idézi meg a ‘70-es éveket, és abban is, hogy az egész remekül működik élőben.

A zenekar 2014-ben adta ki az első albumát, a projekt két agya, Tom McFarland és Josh Lloyd-Watson pedig hamar eldöntötték, hogy uncsi laptopos szórakozás helyett élőben inkább egy zenekarral építik fel a zenéjüket. Azóta összesen heten vannak a színpadon a koncertjeiken, a leginkább hippi kollektívára hasonlító társaság pedig szombaton az A38 színpadon bebizonyította, hogy nem volt felesleges az expanzió, mert őrületesen jó bulit csináltak.

A Jungle lemezen se rossz, de élőben tényleg azonnal elsodorja az embert, hol egy király basszustémával, hol a falzettes énekkel, hol meg simán csak azzal, hogy a nagy, világító Jungle felirat alatt a zenészek úgy ropják a színpadon, mintha nem lenne holnap. Ennek fényében tényleg nem meglepő, hogy a közönségben is rengetegen táncoltak, de ezen a koncerten az is abszolút megtalálta a számításait, akit csak a zene érdekelt. Azt eddig is tudtam, hogy a Jungle egy marha érdekes zenekar, de élőben tényleg tudták emelni a tétet, és simán levettek a lábamról. (flachner)

Ne maradjon le semmiről!