Valakikből sztárt csinált, mások eltűntek a süllyesztőben: Woodstock

GettyImages-643837166
2019.08.15. 19:43 Módosítva: 2019.08.16. 00:02

Woodstock 50

Ötven éve rendezték meg minden idők leghíresebb zenei fesztiválját, Woodstockot egy Max Yasgur nevű tehenész gazda New York állambeli farmján. A legendás fesztivál három napig tartott augusztus 15-től augusztus 18. délelőttjéig, az évforduló alkalmából minden napra egy-egy cikkel készültünk.

Ötven éve tartották meg a legendás Woodstock fesztivált, ami átalakította a nyugati populáris kultúrát, elképesztő hatással volt a következő évtizedek könnyűzenéjére és megalapozta a mára dollármilliárdokat termelő modern fesztiválipart. Woodstock kivételes történelmi pillanat és nemzedéki élmény volt, éppen ezért ma mindenki feltételezi, hogy a fesztivál három napján az akkori legnagyobb zenészek léptek fel. De tényleg így volt? Valójában nem sok elemzés született arról, hogy 1969-ben mennyire volt releváns a Woodstock fellépőlistája. Tényleg ott volt mindenki, aki akkor számított? Minden fellépő a könnyűzenei színtér etalonja volt? És hol volt a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a The Doors vagy Bob Dylan?

Az 1969-es Woodstock ma már úgy szerepel a köztudatban, mint az amerikai hippimozgalom legikonikusabb eseménye, tele olyan legendás fellépésekkel, mint Jimi Hendrix bőven napfelkelte utáni koncertje vagy az akkoriban alig-alig ismert Santana, aki utána évtizedeken át az egyik legismertebb gitárosként folytatta. Nézzük is meg, hogy kik voltak a fellépők a fesztivál három napján:

Péntek

  • Richie Havens
  • Swami Satchidananda
  • Sweetwater
  • Bert Sommer
  • Tim Hardin
  • Ravi Shankar
  • Melanie Safka
  • Arlo Guthrie
  • Joan Baez

A laikusok számára ebből a listából talán csak Joan Baez és Ravi Shankar neve csenghet ismerősen, de 2019-ből nézve a Woodstock első napjáról akár azt is mondhatjuk, hogy egy rakás ismeretlen figura csörömpölt egészen addig, amíg Baez színpadra nem lépett. Csakhogy ez a névsor elég sokat elárul a korról, amiben a Woodstockot megrendezték. Az utolsó pillanatban berántott Richie Havens fekete folk-soul énekes egyik albuma Billboard listás volt, Swami Satchidananda az indiai kultúra iránti hatalmas nyugati érdeklődésnek köszönhetően ismert spirituális vezető volt, ahogy a Beatles által körberajongott Ravi Shankar is. Woody Guthrie fia, Arlo vagy Joan Baez pedig abszolút sztárként érkeztek a fesztiválra, amit az is jól mutat, hogy utóbbi a harmadik legnagyobb fellépési díjat kapta a szervezőktől Jimi Hendrix és a Blood, Sweat and Tears után. Baez lemezei a legkelendőbbek közé tartoztak a '60-as években, és Guthrie-val együtt ismert arcai voltak az éppen nagyon hasító folk revivalnek.

Ehhez képest a Sweetwater nevű pszichedelikus rockzenekar valószínűleg nem mond senkinek semmit, és nem is véletlenül. Woodstock előtt egy évvel jött ki a bemutatkozó albumuk, nem túl nagy sikerrel, és az ismertségüket csak annak köszönhették, hogy egy ideig a Doors és Eric Burdon előzenekaraként turnéztak. Ugyanígy Bert Sommer folkénekesnőt sem ismerhették sokan annak ellenére, hogy rövid ideig zenélt a The Left Banke nevű zenekarban. Tim Hardinnak éppen '69-ben volt egy-két sikeresebb száma, de a Woodstock-fellépését kivágták a dokumentumfilmből, és a hivatalos soundtracken sem szerepelt. Az utolsó pillanatban váratlanul beugró Melanie Safka Európában picit ismertebb volt, mint Amerikában, de sztárnak senki se mondta volna.

Ami nagyon érdekes, hogy ezek az akkor is sokadvonalnak számító pénteki fellépők mennyire tudták az előnyükre fordítani a fellépést. A válasz az, hogy nem igazán. Sommer például teljesen eltűnt a zenei életből, és pár évig musicalekben szerepelt, Hardin pedig addig bajlódott a heroinfüggőségével, ameddig elkótyavetyélte a zenéi jogait, és végül túladagolta magát egy hotelszobában. Munkásságából csak a woodstocki színpadon előadott If I Were a Carpenter című száma maradt meg, amit olyanok dolgoztak fel később, mint Robert Plant, Johnny Cash vagy Rod Stewart. A Sweetwater a '71-es harmadik lemezük után megszűnt, és csak a '94-es Woodstockon bukkant fel újra három életben maradt tagja, viszont Melanie Safka több évtizedes karriert épített a woodstockos ismertségére. A fesztivál ihletésére egy évvel később megírta a legismertebb számát, a Lay Down (Candles in the Rain)-t, és még a '80-as évek elején is szerepelt amerikai és brit slágerlistákon. A nyitónap tehát senkiből nem csinált sztárt, aki előtte nem volt az – csak Baez és Guthrie karrierje folytatódott tovább töretlenül a következő évtizedben.

Szombat

  • Quill
  • Country Joe McDonald
  • Santana
  • John Sebastian
  • The Keef Hartley Band
  • The Incredible String Band
  • Canned Heat
  • Mountain
  • Grateful Dead
  • Creedence Clearwater Revival
  • Janis Joplin
  • Sly & the Family Stone
  • The Who
  • Jefferson Airplane

A szombati nap fellépőlistája a korabeli fesztiválozó szemével már sokkal erősebbnek tűnt, bár itt is akadt – főleg persze a nap elején – néhány tök ismeretlen név. Pár fanatikuson kívül tudta bárki, hogy mi a fene az a Quill? Vagy ki az a Keef Hartley? A szombati nap egy rakás legendás fellépést eredményezett, de valahogy itt is igaz, hogy azok lettek sikeres előadók a Woodstock után, akik már előtte is azok voltak – egyetlen hatalmas kivétellel:

A Quill zenekar konkrétan egy pici rockzenekar volt Boston környékéről, és a fesztivál szervezői úgy léptették fel őket, hogy a rendezvény jó híre érdekében a környékbeli börtönökben, farmokon sőt, elmegyógyintézetekben (!) kellett játszaniuk, hogy a helyiek kicsit megbarátkozzanak a Woodstockkal. A fellépésük után a legendás Ahmet Ertegün, az Atlantic kiadó feje le is szerződtette őket, hogy aztán mindössze egyetlen egy lemezzel a hátuk mögött egy évvel később feloszoljanak. A Quillnél ismertebb volt John Sebastian, aki a Woodstock előtt már játszott egy egész sikeres zenekarban, a Lovin' Spoonfulban, akik a '60-as évek közepén örökre beírták a nevüket a rocktörténelembe a Summer in the City című számukkal. Sebastian még a Woodstock előtt kiszállt a zenekarból, a fesztiválra is szimpla nézőként érkezett, azonban a szervezőknek sürgősen szükségük volt egy akusztikus fellépőre az esőszünet miatt Santana után, így a betépett, be-LSD-zett Sebastiant rángatták fel a színpadra. A zenész karrierje ezután nyílegyenesen ívelt felfelé, egy évvel később kijött az első nagykiadós albuma, ő szájharmonikázik a Doors Roadhouse Blues című számában, és sokat játszott a Crosby, Stills, Nash & Younggal is. Ugyan a '70-es években egy topslágertől eltekintve nem ért el igazán nagy sikereket, később dalszerzőként és stúdiózenészként komoly pályát futott be a szakmán belül, és a Lovin' Spoonfullal, majd külön dalszerzőként is bekerült a Rock & Roll Hall of Fame-be.

Sebastian előtt játszott a bugyuta nevű Country Joe, akinek zenekara a '60-as évek egyik meghatározó kaliforniai együttese volt, egyrészről az úttörő pszichedelikus hangzása, másrészről az erős politikai állásfoglalásaik miatt. Woodstockban is előadta legismertebb vietnámi háborúellenes dalát, aminek refrénje így szólt: „És egy, két, há – miért is harcolunk?” Ez eléggé rezonált abban a fiatal közönségben, aminek jelentős része attól retteghetett, hogy elviszik értelmetlenül meghalni Indokínába.

Country Joe-val ellentétben Santanáról (és zenekaráról) az ég világon senki sem hallott akkoriban, és nem véletlenül. A zenekar 1969-ben kapta meg az első lemezszerződését a Columbiától, és még ebben az évben ki is adták az első lemezüket. Azonban a Woodstock-fellépésüket kizárólag annak köszönhették, hogy az a Bill Graham volt a menedzserük, aki addigra már San Francisco környékének egyik legismertebb promotere lett, az ő rendezvényein bontogatta a szárnyait többek között a Jefferson Airplane, a Grateful Dead vagy Janis Joplin. Grahamet felkérték, hogy segítse a szervezők munkáját, aki ezért cserébe kikötötte, hogy fel kell lépnie Santanának. A 45 perces koncert az egész fesztivál legintenzívebb, legkatartikusabb eseménye lett, amelynek köszönhetően a zenekar és maga Carlos Santana karrierje olyan lökést kapott, hogy senki által nem ismert mexikói–amerikai zenészből a világ egyik legnépszerűbb gitárosává vált.

A korábban említett Tim Hardinhoz hasonlóan Keef Hartley fesztiválos jelenlétét is kihagyták a hivatalos kiadványokból. Pedig Hartley nem volt akárki, ő tanította Phil Collinst dobolni, ő ugrott be a Beatlesbe távozó Ringo Starr helyére a Rory Storm and the Hurricanesbe, de játszott John Mayallel is. A Woodstockon a saját formációjával lépett fel, de azon kívül, hogy 1970-ben felkerült a brit slágerlistákra, gyakorlatilag teljesen elfelejtette őt a zenetörténet. A másik brit fellépő, az Incredible String Band nevű pszichedelikus folkcsapat is kimaradt a fesztiválról készült filmből, ráadásul a szombati, rockosabb napon nem is tudott igazán mit kezdeni a közönség a zenéjükkel. (Eredetileg a többi folk előadóhoz hasonlóan pénteken léptek volna fel, de az eső miatt akkor nem voltak hajlandók színpadra állni.) Nagy-Britanniában az Incredible String Band az ottani ellenkulturális mozgalom egyik élcsapata volt, de Woodstock és vele együtt az amerikai piacra való betörés nem igazán jött össze.

Külön érdekes a ma már szintén obskúrusnak számító Mountain woodstockos fellépése is. A hard rockban utazó bandát 1969-ben alapítottak, és konkrétan a harmadik koncertjüket adták a legendás eseményen. A közönség óriási lelkesedéssel fogadta őket, és az első két albumuk aranylemez is lett, azonban a '70-es évek közepére kifulladtak, és hiába álltak újra és újra össze, a  Mississippi Queen című számon kívül végül nem hagytak annyira mély nyomott a rocktörténelemben.

Az előbbiekkel szemben a szombati nap többi fellépője már szupersztárnak, de legalább országosan ismertnek számított. A Grateful Dead már jó ideje Európában is turnézott ekkoriban, a Canned Heat túl volt a negyedik nagylemezén is, és az egyik számuk lett a fesztiválról készült dokumentumfilm (fél)hivatalos zenéje, ők konkrétan máig aktívak két olyan taggal, akik annak idején a Woodstockon is felléptek. Vagy ott volt a Creedence Clearwater Revival, Janis Joplin, a The Who, Sly & The Family Stone, illetve a Jefferson Airplane, akik már abszolút nagy nevekként léptek fel, amit mi sem jelez jobban, hogy a 10 legmagasabb gázsiból 5-öt erre a napra fizettek ki, és a korán elhunyt Janis Joplinon és a Family Stone-on kívül ezek a zenekarok lemezeladások tekintetében a '60-as évek legnépszerűbbjei voltak. A US Billboardon abban az évben a második helyig jutó Bad Moon Rising című számot például valószínűleg az is felismeri, aki úgy gondolja, hogy semmit nem tud a kor zenéjéről. Így hangzott a woodstocki színpadon:

Vasárnap

  • Joe Cocker and The Grease Band
  • Country Joe and the Fish
  • Ten Years After
  • The Band
  • Johnny Winter
  • Blood, Sweat & Tears
  • Crosby, Stills, Nash & Young
  • Paul Butterfield Blues Band
  • Sha Na Na
  • Jimi Hendrix

A '69-es Woodstock legemblematikusabb napjaként a záróestét szokták emlegetni, leginkább azért, mert Jimi Hendrix egy generáció számára meghatározó koncertet adott a rendezvény legutolsó fellépőjeként. A napot Joe Cocker háttérzenekara nyitotta, majd fellépett a brit zenész is, aki addigra már Amerikában is kezdett ismert lenni, és a fesztiválra már úgy reptették be helikopterrel, hogy előtte több másik amerikai fesztiválon is fellépett. Megint jött Country Joe a zenekarával, aki korábban már játszott szólóban, de erre azért volt szükség, mert a Jethro Tull az utolsó pillanatban lemondta a fellépését.

Ahogyan Joe Cocker, úgy a szintén brit Ten Years After is már egy bejáratott, Amerikában is turnézó zenekarként lépett fel, és a Woodstock után 20 évvel később is kitartott a lendületük. A fesztivál elképesztően megdobta a zenekar amerikai ismertségét, amelynek köszönhetően 1969 és 1989 folyamatosan jelen voltak az amerikai slágerlistákon úgy, hogy a '70-es évek közepére Nagy-Britanniában már erősen csökkent a népszerűségük. A Ten Years After egyébként még mindig aktív két olyan taggal, akik játszottak a Woodstockon. Hozzájuk hasonlóan a kanadai The Band – ami az egyik legdrágább fellépő volt az eseményen – is bejáratott produkcióként érkezett a helyszínre. Az enyhén szólva generikus zenekarnév ne tévesszen meg senkit, a The Bandnek Bob Dylan háttérzenekaraként már elég nagy respektje volt Amerikában. A zenekar csúcskorszaka pont a Woodstock előtti és utáni évekre tehető, Levon Helm dobos egyébként később Woodstockban nyitott saját stúdiót.

Johnny Winter szintén Woodstock előtt kezdett berobbanni a színtérre, konkrétan 1968-ban annyira lenyűgözte a produkciója a Columbia Records embereit, hogy egy akkoriban rekordnak számító, 600 ezer dolláros előleggel győzték meg, hogy náluk hozza ki az első lemezét, ami óriási siker lett, és abszolút aktuális fellépőként hívták meg zenélni. Az már más kérdés, hogy Winter sosem vált globális szupersztárrá, cserébe a blues körökben a későbbi években megkerülhetetlen figurává nőtte ki magát. A Blood Sweat & Tears két nagy sikerű (első arany-, második négyszeres platinalemez lett) album után, de az egyik alapító nélkül érkezett a fesztiválra, és a menedzsmentjüknek annyira a fejükbe szállt a kereskedelmi dicsőség, hogy a koncert elején elzavarták a forgatóstábot a színpadról, mondván, ezért ők pénzt nem kapnak, és nem is beszélt velük erről előtte senki. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Woodstock után pár évvel már a zenekar nehezen tudta fenntartani az érdeklődést, és a '70-es évek második felére kifulladtak.

Különleges helyzet volt a Crosby, Stills, Nash & Young esete is, ami gyakorlatilag egy folk szupergrupp volt a saját zenekaraikból kiábránduló előadókkal. Maga a formáció újnak számított, de a zenészeket mind ismerte a szakma és a közönség, ettől függetlenül Stephen Stills bevallotta a színpadon, hogy a Woodstock volt mindössze a második alkalom, hogy ez a négy ember közönség előtt zenélt. A woodstockos fellépésüknek aztán hamar híre ment, de a négy erős karakter nem bírta sokáig, és Stillst alkohol- és kokainproblémái után kirúgták 1970-ben, majd később négy évre fel is oszlottak, hogy mindannyian a szólókarrierjükre koncentráljanak. Ugyan egészen a 2000-es évekig hébe-hóba újra összeálltak, a tagoknak nem volt részük ugyanabban a sikerben. David Crosby sosem tudta megközelíteni a többiekkel elért sikereit, és folyamatosan drog- és alkoholproblémákkal küszködött, és börtönben is ült. Ehhez képest Stephen Stills minden idők egyik legjobb gitárosává nőtte ki magát, és 1970-ben egyedüliként elérte, hogy egyszerre szerepeljen a lemezén vendégként Eric Clapton és Jimi Hendrix is. Még két évvel ezelőtt is kiadott egy új lemezt 72 évesen. A legszolidabb karriert Graham Nash futotta be, aki cserébe 77 éves korára négy egyetemnek is a díszdoktora lett. A sztár ebből a négyesből egyértelműen a legkésőbb csatlakozó Neil Young, aki évtizedeken keresztül a gitárzene meghatározó alakja tudott maradni.

Paul Butterfield esete szintén speciális, mert megannyi fellépőhöz hasonlóan a bluesrock egyik bejáratott, de nem feltétlenül nagy sztárnak számító figurájaként jött a fesztiválra öt nagylemezzel a háta mögött. A fellépésüket nem emlegetik a legkiugróbb teljesítmények között, és két évvel később fel is oszlottak. Butterfield ezután viszont éppen Woodstockba vonult vissza, ahol vett magának egy házat, hogy összerakjon egy új zenekart, de ez a formáció sem élt túl sokáig. Butterfield ugyan az egyik legismertebb szájharmonikássá vált az évek során, és egész szép kereskedelmi sikereket ért el, végül nem emlegették olyan szinten, mint mondjuk Joplint, Hendrixet vagy a The Who-t.  Végül 1987-ben halt meg drogtúladagolásban.

A zárónap talán legfurcsább fellépője a New York-i Sha Na Na volt, amely inkább egy zenés tánccsapatként, mint rendes együttesként működött. Állítólag Jimi Hendrixet annyira lenyűgözte egy előadásuk, hogy ő vette rá a szervezőket, hogy a fellépése elé betegye az '50-es évek zenei világát megidéző produkciót, amelynek akkor még egy árva lemezszerződése sem volt. A fellépésük után gyakorlatilag berobbantak a köztudatba, és segítettek abban, hogy a '70-es évekre újra divatba jöjjön az '50-es évek, aminek például a Grease musicalt (amelyben több táncosuk is szerepelt a társulatból) is köszönhetjük. Később évekig olyan zenekarok előtt léptek fel, mint a Kinks, a Grateful Dead vagy a Mothers of Invention, és egy rövid ideig saját tévéműsort is kaptak. A formáció máig aktív, de az eredeti tagok közül már csak ketten tagjai a csapatnak.

Jimi Hendrix reggel 9 órára csúszó fellépését és azt, hogy a fesztivál legdrágább, legismertebb fellépőjeként zenélt, talán már nem kell külön taglalni. Ez itt az amerikai himnusz, amit Hendrix erre az alkalomra úgy bolondított meg, hogy beleszőtte a háború hangjait, a géppuskaropogást, a bombák robbanását és a rakéták süvítését. Az akkori hallgatóságnak nem kellett magyarázni, hogy ez miről szólt – Vietnámról persze:

Akik lemaradtak

Az eddigiekből kiderülhetett, hogy a fellépők között vegyesen voltak valóban nagy sztárok és csak egy szűkebb rajongói réteg által ismert zenekarok. De még érdekesebb az a lista, hogy kik maradtak le a legnagyobbak közül az évszázad legfontosabb zenei eseményéről, és miért. A woodstocki színpad ugyanis egyáltalán nem ad reális képet arról, hogy mit hallgattak szívesen az emberek 1969-ben.

Bob Dylan: Az egyik legfurcsább, hogy éppen az a Dylan nem volt ott, aki akkoriban abszolút megasztárnak számított, ráadásul a legenda szerint a szervezők direkt azért rakták Woodstockba az eseményt, mert ott élt az akkor éppen motorbalesete miatt rövid időre háttérbe vonuló zenész. Állítólag végül azért nem vállalta a fellépést, mert megbetegedett a fia, és nem nézte jó szemmel, hogy a háza környékét ellepték a hippik.

Jethro Tull: Ian Anderson később azt nyilatkozta, hogy azért nem akartak fellépni, mert személy szerint ki nem állhatta a hippiket, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy esős, saras időben egy csomó meztelenre vetkőzött nő táncoljon előtte. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, tényleg ezzel érvelt

Led Zeppelin: A korszak egyik legnagyobb zenekara azért hagyta ki a fesztivált, mert derogált nekik 30 másik fellépővel együtt zenélni.

The Doors: Állítólag Jim Morrison 1969-re olyan durván tömegiszonyos lett, hogy nem vállalt szabadtéri fellépéseket, mert attól rettegett, hogy egy orvlövész meggyilkolja a tömegből. A menedzserük később elmondta, hogy azért is vonakodtak, mert úgy érezték, hogy a Woodstock nincs a Monterey Pop fesztivál szintjén, de ehhez képest a Joe Cocker woodstockos koncertjén látták a Doors dobosát, John Densmore-t a színpadon.

The Beatles: Ekkoriban már jó ideje nem zenéltek együtt, azonban a kultikus '69-es tetős koncertjük után híre ment, hogy Woodstockban is felbukkanhatnak. Végül ez elmaradt, de máig nem tudni, hogy azért, mert John Lennon nem kapott beutazási engedélyt vagy azért, mert ragaszkodott hozzá, hogy Yoko Ono is a színpadon játsszon velük. 

Rolling Stones: A kevés nagy együttes egyike, amelyik érthető okokból mondta le a fellépését. Mick Jagger Ausztráliában forgatott egy később csúnyán megbukó filmet, Keith Richards akkori felesége pedig éppen szült.

Eric Clapton: A Yardbirds és a Cream is komoly hatással volt erre a zenei időszakra, Clapton mégsem lépett fel Woodstockban. Az ok nem más, minthogy az említett két zenekar után Steve Winwooddal próbált elindítani egy új zenekart Blind Faith névvel, ezért elvonultak kicsit a világ elől felvenni egy albumot. A Blind Faith még az alapításának évében feloszlott.

Frank Zappa: Az utolsó pillanatban mondta le a fellépést, mert hallotta, hogy óriási a sár a környéken, és nem akart dagonyázni.

Simon and Garfunkel: Egyszerűen túl elfoglaltak voltak a fesztivál idején.

(Borítókép: Woodstock Zenei Fesztivál 1969. augusztus 17-én. Fotó: Boston Globe / Getty Images Hungary)



  • Bérelnék
  • Személyi kölcsön