Boszorkányszigeten talál nyugalmat a Z generációs remete

Az én városom: Szeged (Gyuris Bence)

5K8A1699
Csak 20 éves, de a mai 14 évesek világát már ő sem érti, és saját tapasztalatból tudja, hogy igenis van élet a Snapchat után. Egy Z generációs remete, a vezetékneve alatt zenélő Gyuris Bence vezette körbe az Indexet szülővárosában, Szegeden. "Az én városom", ötödik rész.

“Az én Szegedem, csupa magányos hely” – mondja a városáról Gyuris Bence, a Szegeden született és élő rapper-producer. Aki hallotta már a 20 éves zenész számait, mindenekelőtt a Remetét, talán nem lepődik meg a kijelentésen. Az otthon összerakott, introvertáltságból és szorongásból táplálkozó trekkekre hamar ráharapott a magyar Z generáció, Gyuris főleg 12 és 25 év közötti, újhullámos hiphopra fogékony rajongótábora pedig fokozatosan gyarapszik.

Gyuris Bence még csak 18 éves volt, amikor 2017 decemberében megjelent a Szellemország című bemutatkozó albuma, amit aztán az Index beválogatott az év húsz legjobb magyar megjelenése közé – cikkünkben olyan előadókkal szerepelt együtt, mint az Óriás, a Fran Palermo vagy Szabó Benedek és a Galaxisok. Gyuris egy évvel később, 2018 decemberében kihozott egy újabb nagylemezt, A telihold fényében címmel, és azóta is folyamatosan csepegteti az új számokat.

Az internetes népszerűség ellenére Gyurist előadóként, állítása szerint, nem nagyon ismerik a szülővárosában. “Inkább azt szokták tudni, hogy melyik iskolába jártam vagy kikkel barátkoztam, bár mostanában néha előfordul, hogy odajönnek hozzám, és elmondják, hogy vágják a számaimat az internetről. Igyekszem jófej lenni mindenkivel, de amikor szelfizni akarnak velem, nem tudok nem furán viselkedni.”

Gyurist a legtöbben azonban nem az utcán vagy a bulikban találják be, hanem az interneten. “Bár viszonylag sok időmet elveszi, megpróbálok mindenkinek válaszolni, amin aztán sokan meglepődnek. Néha kapok meredek üzeneteket is: volt olyan, aki azt írta, hogy Isten helyett hozzám szokott imádkozni, meg olyan is előfordult, hogy valaki azt írta, ha nem lehet olyan, mint én, akkor inkább nem is akar élni. Az ilyesmi azért rémisztő tud lenni.”

Ahogy a számaiból is kiderül, Gyuris cseppet sem tartja magát példaképnek, többek között a remeteségében sem. “Miközben nagyon szeretek egyedül lenni, azt is gondolom, hogy ha az ember túl sok időt tölt magányosan, az rendkívül ártalmas is tud lenni.” Gyuris azonban nem volt mindig ilyen zárkózott, ezért hogy felidézzük eleven gyerekkorát, az első utunk Kiskundorozsmára vezet, ahol az általános iskolás éveit töltötte.

A dorozsmai iskola néha Rocky-lázban égett

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat korábbi részeit itt lehet olvasni.

Kiskundorozsma egykor önálló község volt, ma már Szeged egyik városrésze, amit helyi járattal közelítünk meg mi is egy napsütéses nyári délutánon. “Szegeden születtem, de hároméves koromban megszűnt az óvoda, ahova jártam. Akkor költöztünk ide, Dorozsmára. Szerintem legalább tízmilliószor bicikliztem és görkoriztam végig a környék összes utcáját.”

Dorozsmán és környékén az 1879-es nagy árvíz előtt 23 szélmalom működött, de mára csupán egy maradt közülük. “Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom” – kezdte megcsalós-megátkozós nótáját Dankó Pista, akit a szintén Szegeden született Erdélyi Náci cigányprímás tanított hegedülni. De Dorozsma a címadó helyszíne Móra Ferenc A dorozsmai varjú című művének, valamint itt játszódik Ábrahám Pál operettje, a Viktória is.

“Amikor itt éltem, még teljesen más ember voltam, mint most: egy extrovertált gyerek, aki mindig a figyelem középpontjában akart lenni, aki mindenből versenyt csinált, és mindent meg is nyert. Nyertem versszavaló versenyt, farsangi távirányítósautó-versenyt, sőt, futóversenyt úgy, hogy már a rajtnál elhagytam az egyik cipőmet” – fejtegeti a dorozsmai éveket a buszon zötykölődve.

Én Városom - Gyuris - Szeged - Rocky és a kiskundorozsmai általános iskola

Miután leszállunk a buszról, a kerítésen átmászva hatolunk be a Jerney János Általános Iskola udvarára, ahol Gyuris gyerekkora jelentős részét töltötte. A nyári szünet miatt szinte kongó udvaron, a sportpálya egyik sarkában letelepedve kezdünk el beszélgetni az általános iskolai emlékekről:

Nagyon imádtam ide járni, életem egyik legjobb korszaka volt. A tanárok folyton azt mondogatták, hogy mi vagyunk az iskola történelmének legrosszabb, legproblémásabb osztálya. Egy 16 fős osztályba jártunk, vagyis fele annyian voltunk, mint a többi osztályban. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha kísérleti célokból összeválogattak volna 16 teljesen különböző, rendkívül erős személyiségű gyereket. Tényleg szörnyen viselkedtünk, nem is szerettek minket a tanárok.

Az iskola udvarán Gyuris szerényen bevallja: az eszével nem volt baj, kitűnő tanuló volt, aki sorra nyerte a versenyeket. “Tudtam, hogy ha bejárok, és kicsit még figyelek is az órákon, akkor jól meg tudom írni a dolgozatokat. Az angol volt a kedvenc tárgyam. Amikor nem figyeltem, többnyire a karomra vagy a padra firkáltam” – mondja a szögesdróttal ellátott iskolaépület felé pillantva, mintha az egykori önmagát próbálná meg az osztálytermek valamelyikében elképzelni.

A firkálás iránti vágy később is megmaradt: egy civilizációóra alatt a gimiben Gyuris ihletet kapott, és néhány frissen jött és jónak ítélt sorát felírta az iskolapadra. “Szenved a test és lélek / Ti nem érzitek azt, amit én érzek / Mindig is többet akartam annál / Hogy unalmas, átlagos életet éljek” – díszelgett a padon a szöveg, amiből aztán a Talpig feketében című száma született. Gyuris felidézi: miután elballagott, egy lány megtalálta és felismerte Gyuris akkor már szélesebb körben ismert sorait, majd lefényképezte, és elküldte neki.

“Reggel hétre jártam iskolába, nyolcig fociztam, a szünetekben megint fociztam, a napköziben is fociztam, aztán délután elmentem fociedzésre, és este lefeküdtem időben, hogy reggel fel tudjak kelni, és jöhessek az iskolába focizni” – mondja Gyuris, aki hétéves korában már a 13-14 éves srácokkal kergette a labdát a dorozsmai csapatban. Mivel 12 éves kor alatt nem is lett volna szabad játszania, csak az éppen hiányzó csapattársai igazolásával léphetett pályára, vagyis meg kellett tanulnia azok adatait, hogy részt vehessen a meccseken.

A dorozsmai Jerney János Általános Iskola
A dorozsmai Jerney János Általános Iskola
Fotó: Németh Sz. Péter

“A korom miatt nem nagyon jöttem ki az idősebb csapattársakkal, rengeteg rossz élmény ért, elég sokat baszogattak. De még mindig jobbak voltak, mint a szegedi focista fiúk, úgyhogy maradtam.” Gyuris összesen 11 évig focizott versenyszerűen, hattól tizenhét éves koráig. “Idővel rájöttem, hogy ez az egész már rég nem arról szól, ami miatt elkezdtem edzésekre járni: folyamatosan üvöltöztek velünk, minden meccsünket meg kellett nyernünk, ha hibáztunk, mindig nagyon le voltunk baszva, és büntettek, ha nem jártunk az edzésekre. Szóval már egyáltalán nem a játék öröméért csináltam, és a személyiségem miatt is egyre kevésbé éreztem jól magam a focistaközegben.”

A foci helyét aztán a zene vette át. Gyuris 12 éves korában keresett rá először az interneten a “zenecsináló programok” kifejezésre, majd egy Gyakorikérdések.hu-s kommentben találkozott először az FL Studio nevével, amit gyorsan ki is próbált. Miután búcsút intett a versenysportnak, több ideje lett arra, hogy zenéket készítsen. “16 évesen töltöttem fel az első beatem, a Milkywayt. Az egyik haveromnak nagyon bejött, azt mondta, olyan mintha egy Odd Future-szám instruja lenne, ezért egyből regisztráltam SoundCloudra "ofgyuris" (Oddfuture Gyuris) néven, ahová aztán egy Tumblrről letöltött galaxisos képpel töltöttem fel. Idővel egyre kevésbé lett szar, elért egy hallgatható szintet, amit csinálok.”

“Mindig imádtam zenét hallgatni. Sokáig nem volt mobiltelefonom, több osztálytársamnak viszont igen, ezért az övéket kértem el, és azokról hallgattam zenét az iskolaudvaron, füles nélkül persze, hogy mindenki hallja. Emlékszem, mindig leírtam nekik egy papírra, hogy milyen számokat töltsenek le.” Gyuris később iskolarádiózott is, és bár imádta csinálni, állítása szerint egyáltalán nem vette komolyan az adásokat.

“Óvodás koromban rengeteg Bëlgát hallgattunk az öcsémmel apám kocsijában. Aztán később rátaláltam 50 Centre, aki borzasztóan megfogott, még a tanároknak is folyton róla beszéltem az iskolában, az angoldolgozatok hátára is 50 Cent-szövegeket firkáltam fel. Közben megismertem Justin Timberlake-et, Lil Wayne-t és Timbalandet, magyar rapet viszont sokáig nem hallgattam.” Gyuris mostanság széles zenei spektrumon mozog, a találkozásunk előtti nap például orosz doom metált hallgatott egy YouTube-playlistről.

A szüleim látják, tudják, hogy imádom ezt csinálni, ezért abszolút támogatnak a zenélésben. Szerintem még büszkék is rám, de nem hinném, hogy szívesen hallgatnák otthon a számaimat. Szerencsére nem arra érek haza, hogy apám valamelyik trekkemet rappeli a nappaliban. Egyébként sosem beszéltem nekik arról, hogy ezt csinálom. Már legalább fél éve kint volt az első albumom, amikor rájöttek erre.

Úgy hat, mint egy satisfying videó

“Tökre alulértékelt” – mondja Gyuris kedvenc belvárosi helyszínéről, a Tisza partján álló Árvízi Emlékműről. Segesdy György hajlított krómacél lapokból álló alkotását 1979-ben avatták fel, épp száz évvel a történelemkönyvekből jól ismert, 1879-es szegedi árvíz után. Mint mondja, már gyerekkorában is nagyon szerette ezt az emlékművet, gyakran felmászott rá, az elmúlt néhány évben azonban még fontosabb lett számára, mint volt.

"Tökre alulértékelt - Segesdy György árvízi emlékműve 1979-ből
"Tökre alulértékelt - Segesdy György árvízi emlékműve 1979-ből
Fotó: Németh Sz. Péter

“Nagyon sok világmegváltó beszélgetést folytattam itt a barátaimmal, viszont mindig csak kettesben. De egyedül is gyakran kijárok ide, amikor gondolkodni szeretnék kicsit. Itt teljesen máshogy működik az agyam, mint bárhol máshol. Nem jutnak eszembe random faszságok. Az emberek mostanában nagyon rá vannak pörögve a különböző satisfying videókra, amiken szappant reszelnek vagy a kávéban feloldódik a tej, meg ilyenek, rám ez az emlékmű van hasonló hatással.”

Az 140 évvel ezelőtti természeti katasztrófát csak nagyon kevés épület élte túl, több mint száz ember meghalt, és bár reménytelennek tűnt a helyzet, a város újjáépítésével egy új Szeged született. Hogy a katasztrófa helyszínét felkereső Ferenc József ígérete tényleg elhangzott-e, nem tudni biztosan (Benedek Elek szerint nem), Szeged viszont valóban szebb lett mint volt. “Óriásit pusztított ez az árvíz, de közben lehetőséget adott arra, hogy szülessen valami jobb a helyén” – vonja le a következtetést Gyuris.

Én Városom - Gyuris - Szeged - Árvízi Emlékmű

Idén, az árvíz 140. évfordulójára, „Szegedet lesujtva fölemeltem” címmel kiállítás nyílt a szegedi Fekete-házban (a Móra Ferenc Múzeum történeti kiállítóhelyén, amit Juhász Gyula a szegedi Pilvaxnak nevezett) ahol azokat a festményeket lehetett látni, amelyek a város katasztrófájának állítottak emléket. A Mikszáth Kálmántól származó idézet emlékeztette Gyurist, hogy bár a pusztulás fájdalmas, egyben valami új születésének is lehetőséget enged.

Tökéletes időzítéssel, egy lelkileg nagyon megterhelő és utólag kissé ködös időszakban, lépett be az életembe ez az idézet. A város tele volt a kiállítás plakátjaival, mindenhol a címébe botlottam, ezért valahogy beragadt, majd nagyon sokat segített. Segített megérteni, hogy mindennek van egy másik oldala, és hogy a szar helyzetek lehetőségek is egyben.

Amikor tűz gyulladt a Boszorkányszigeten

A szegedi Boszorkánysziget nem valódi sziget, hanem egy csendes és vadregényes ártéri erdő, ahol az 1728-as szegedi boszorkányper során hat férfit és hat nőt (köztük a 82 éves Rózsa Dánielt, Szeged egykori főbíráját, a város egyik legvagyonosabb polgárát) elevenen megégettek. Miután alaposan megkínozták őket, a boszorkánynak vélt embereket négyesével kötözték a cölöpökhöz, a három máglyát pedig a városi hóhér egyszerre gyújtotta meg.

A Boszorkányszigetnek sötét múltja van
A Boszorkányszigetnek sötét múltja van
Fotó: Németh Sz. Péter

Az Alsóváros és a Tisza között fekvő területnek kissé valóban kísérteties a hangulata, egy pontján a Blair Witch című horroklasszikust idéző fatákolmányba botlunk, amelynek alkotói valószínűleg szándékosan akarták a frászt hozni az esti órákban erre sétálgatókra. Tavaly nyáron az egyik bulvárlapban megjelent egy cikk Túléltük a szegedi horrorszigeten töltött éjszakát címmel, amelyben a szerző leírja, hogy amikor itt sátrazott, “megmagyarázhatatlan nyögéseket és sikolyokat” hallott, a mellkasában pedig végig “megmagyarázhatatlan szorítást” érzett. Mi az ottjártunkkor semmi ilyesmit nem tapasztaltunk, ahogy Gyuris sem, aki a vájb miatt tüzet rakva több estét is töltött már itt.

“A szülők gyakran olyan rémtörténetekkel próbálták meg távol tartani a gyerekeket a Boszorkányszigettől, hogy az mindenféle kannibál hajléktalanok és heroinfüggő zombik tanyája. Pedig a legtöbbször nem nagyon van itt senki.” Miközben a Boszorkánysziget csapásain bolyongunk, mi sem nagyon találkozunk emberekkel, üresek az ösvények, ahogy a fák közötti biciklipálya is, csak néhány szerelmespár bóklászik, akik valószínűleg a város zsivaja elől húzódtak a békés ártéri erdőbe. Gyuris is éppen ezért szereti: miközben nagyon közel van a belvároshoz, könnyen érezheti magát úgy az ember, mintha a vadonban lenne, távol mindentől.

Én Városom - Gyuris - Szeged - Boszorkánysziget

Gyuris egyébként nemcsak az életben, hanem az interneten is kerüli a nagy nyilvánosságot, de amikor három éve letörölte a Snapchatet a telefonjáról, hirtelen arra eszmélt, hogy jóval nehezebb lett barátokat szereznie vagy a meglévőekkel tartania a kapcsolatot. “Rájöttem, hogy kurva nagy faszság, és nem szeretnék több időt pazarolni erre az életemből, de mivel minden ott történt, szerintem az ismerőseim fele eltűnt az életemből, mert már nem raktam ki sztoriba, hogy hol vagyok éppen. Ha meg akarták volna kérdezni, azt szintén a Snapchaten tették volna, de ugye már nem voltam fent.”

Mi vagyunk az emberiség történetében az elsők, akik ezt csinálják. Az ismerőseim zömével előbb cseteltem, minthogy személyesen beszélgettem volna. Ha valakinek tetszik egy lány, szinte fel sem merül, hogy odamenjen hozzá és bemutatkozzon, hanem kideríti a nevét, beköveti Instagramon vagy felveszi Snapchaten, és ha ezeken túl vannak, már inthetnek egymásnak az utcán vagy az iskola folyosóján.

Gyuris elmondja: mivel ebbe született bele, számára ez teljesen természetes volt, csak utólag találja furcsának a generációja íratlan szabályrendszerét. “És amiről az előbb beszéltem, az öt-hat éve volt, a mostani 14 évesek szocializálódási szokásaiba már én sem látok bele. Ha nem lennék előadó, valószínűleg még az Instagramot is törölném, és maradna egy privát Facebook-profilom, hogy tudjak az ismerőseimmel üzengetni. Ha viszont törölném az Instagramomat, nagyjából negyedannyian hallgatnának, mert elfelejtenék, hogy létezem.”

5
Fotó: Németh Sz. Péter

Gyuris ezután, még mindig a Boszorkánysziget békéjét élvezve, bevallja: a közösségi médiás jelenlétet inkább valami kötelező rossznak tartja, ami a zenéléssel jár. “Pedig korábban én is nagyon ráfüggtem az internetre, de fel sem tűnt, észre sem vettem. Aztán amikor a nap végén a telefonom kiírta, hogy ma kilenc és fél órán át nyomkodtam, akkor azért elgondolkodtam. Nagyjából három percben össze tudtam volna foglalni, hogy mi érdekeset láttam aznap.” 

Most már szerencsére elértem azt, hogy estére kikapcsolom az internetet a telefonomon. Számomra az a legelképesztőbb, hogy emberek képesek azt figyelni, hogy az ismerőseik mit lájkolnak, és hova kommentelnek. Kit érdekel, hogy Kovács Endre három másodperce melyik tíz képet tetszikelte, vagy hogy bekövette-e a volt barátnőjét két héttel a szakítás után?!

Egy városi tragédia után zárt be a legjobb szórakozóhely

Miután a Boszorkányszigetet hátrahagyjuk, a szegediek Deák terén, a rakparton át – ahol fiatalok üldögélnek, beszélgetnek és iszogatnak ezúttal is – a Tisza-parti Várkerthez megyünk. A szegedi vár maradványában működő, kétszintes szórakozóhely néhány éve országos ismertségre tett szert, miután egy szilveszteri buliban egy vendég átesett a korláton, és lezuhant az emeletről 2017 első hajnalán. A 27 éves nő a hírek szerint több mint három métert zuhant, majd a földszinti kőpadlóra esett. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba, ahol koponyasérülése miatt három nappal később meghalt.

A szegedi Grand Café által üzemeltetett Várkert 2017 nyarán még nyitva volt, tavaly viszont már nem nyitott ki, ahogy idén nyáron sem – erről a hely előtt állva mi magunk is meggyőződünk. Arra, hogy a szórakozóhely a szilveszteri tragédia miatt zárt volna be, semmi bizonyíték nincsen, a miértekről a szegediek is csak találgattak. Gyuris a kedvenc szegedi szórakozóhelyét vesztette el a Várkert bezárásával.

“Ez volt az egyetlen szórakozóhely a városban, ahová tényleg szívesen jártam. Akárhányszor jöttem, mindig jól éreztem magam. Mindenféle bulik voltak: egyik nap reggae, másik nap techno, néha meg fellépett valami zenekar, mondjuk az Elefánt.” Amikor arra terelem a szót, hogy neki esetleg volt-e itt bulija, elmosolyodik, és úgy válaszol: “Szegeden még soha nem volt fellépésem. Annak a zenének, amit csinálok, kizárólag Budapesten van közönsége.” 

Gyuris legtöbb barátja egyébként mostanra elköltözött a városból: aki nem Budapestre ment, az külföldre, Angliába, Skóciába vagy Amerikába. “Bár kevés az inger, nem nagyon történik itt semmi, ahhoz, hogy én is elköltözzek innen, úgy érzem, kicsit jobban fel kell nőnöm. Előbb vagy utóbb viszont nekem is el kell majd mennem, egy időre legalábbis biztosan. Szeged az egyik legélhetőbb magyar város, tényleg nagyon szeretem, tökéletesen meg tudom érteni azokat, akik itt szeretnének családot alapítani és megöregedni, de arra, hogy valaki itt töltse a húszas éveit, nem a legalkalmasabb.”

Gyuris egyébként még külföldön is könnyebben el tudja magát képzelni, mint Budapesten. Olaszországban élne a legszívesebben, ahol szerinte jobban el tudna vegyülni az emberek között, mint itthon. Nem Rómáról vagy Milánóról álmodik, szívesebben költözne egy kisebb, mondjuk Szeged-méretű olasz városba. Viszont, mint mondja, az élet megtanította arra, hogy nagyjából bárhol otthon tudja magát érezni. “Igazából nagyon élvezem, hogy akár négy-öt helyen is otthon lehetek.”

Miután Gyuris – aki Az én városom sorozat első olyan interjúalanya, aki még mindig az általa bemutatott városban él – a Várkertnél befejezi az alternatív idegenvezetést, elindulunk, hogy együtt nézzük meg a szegedi éjszakát. Vadászunk, majd bedobunk néhány sört az utcán, felkeresünk néhány parkot, végiglődörgünk a belvároson, majd amikor egy kis szusszanásra van szükség, nyugizunk a Nyugiban. Persze szigorúan az utolsó buszig – aki élt már vidéken, tudja, hogy megy ez.

1
Fotó: Németh Sz. Péter

A cikk megjelenése után a szegedi  Grand Café levélben jelezte: a szilveszteri balesetnek nincs köze a Várkert szüneteltetéséhez, a Móra Ferenc Múzeum és az ahhoz tartozó Várkert a felújítási munkálatok miatt leghamarabb 2020-ban pályázható bérlésére.

(Borítókép: Gyuris a szegedi Nyugiban - fotó: Németh Sz. Péter / Index)

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Bankszámla