Iggy Popnál csak Ákos öregszik rosszabbul

GettyImages-1161549803

Annyira brutálisan erősre sikerült a lemezpiacnak a szeptember, hogy alig győztük utolérni magunkat a jobbnál jobb vagy éppen óriási csalódást jelentő lemezekkel. Utóbbi kategóriát erősíti a három év után új zenékkel jelentkező Iggy Pop, aki így 72 évesen kezd már fáradni, vagy a Blink-182, ami 15 éve fárad folyamatosan, de valamiért még mindig itt vannak. Ha nem is csalódás, de nyomasztóan lehangoló az új Ákos és a Szigetet megjárt Post Malone is. Cserébe egy csomó nagyon klassz megjelenéshez volt szerencsénk, köztük például az EarthGang, a Car Bomb, Hobo Johnson, a Cult of Luna, Chelsea Wolfe, a White Ward és az M83, de magyar szinten is akadt érdekesség az Elefánt és a Blahalouisiana miatt.

Iggy Pop: Free (5/10)

Csak a legnagyobbak képesek arra, hogy bőven nyugdíjas korukban is emlékezeteset alkossanak, ilyen volt például David Bowie utolsó nagylemeze a halála előtt, vagy éppen az ő halála által inspirált 2016-os Iggy Pop-album, az egészen zseniális Post Pop Depression. Azóta Iggy Pop megjárta Budapestet egy igazi klasszikus műsorral, de akkor még nyoma sem volt annak, hogy így 72 évesen kész a lassításra. Pedig erről árulkodik a Free, ami elmegy egy kísérletezgető, jazzes hallgatnivalónak a háttérben, de köze sincs ahhoz, amiért emberek milliói rajonganak érte évtizedek óta. Iggy sosem tudott igazán énekelni, de ez kifejezetten jól állt neki még a három évvel ezelőtti, rockosabb lemezén is. Itt viszont kicsit kezd önmaga karikatúrája lenni az olyan számoknál, mint például a James Bond, ami valami gyerekmondóka is lehetne minimális basszus- és cintámogatással. Vagy a latinos Dirty Sanchez, amit sokadik hallgatás után sem tudok értelmezni, és arról sem vagyok meggyőzve, hogy Iggy tisztában van a dalcím jelentésével.

Mindezektől függetlenül van egy olyan érzése a lemeznek, mintha Iggy már nagyon búcsúzna mindenkitől, már nagyon nem akar punkot, nem akar zajt, nem akar semmi felzaklatót, csak recsegős hangon búgni pár sort valami háttérzenére, és letudni végre az egészet. Ha nem láttam volna élőben pár hete, hogy mennyire imádja még a színpadot, simán azt hinném, hogy elfáradt, és semmi kedve az egészhez. A Free sajnos a szó legpejoratívabb értelmében bántóan öreges, és óriási csalódás a 2016-os album után. (sajó)

Ákos: Idősziget (4/10)

Szögezzünk le gyorsan valamit: Kovács Ákos nem a kormánypárt udvari kobzosa, ahogy ezt az előadó egyszer már jelezte nekünk. Ezért most tekintsünk is el Ákos politikai hovatartozásától, ideológiai egyezésétől, állami megrendeléseitől és meglepő díjazásaitól, és beszéljünk tisztán a művészetéről, ami miatt hosszú évek óta meghatározó szereplője a magyar poppiacnak. Beszéljünk tisztán a zenéről, az érzésekről, az üzenetről, dalcsináló Ákos úr igazi művészetéről!

Ugyebár Ákossal kapcsolatban állandóan a Depeche Mode-ot, a Hurtsöt és hasonlókat cibálnak elő hasonlatként, de az Idősziget című albumát egyáltalán nem lehet így beskatulyázni, helyette inkább érdemes egy igazán hazai ízű musicalként vagy rockoperaként kezelni. Ákos ugyanis jól hallhatóan más szinten kezeli magát, mint szimpla énekesként, valahol a próféta és közösségi vezető között kell a 2019-es Ákost keresni a dalai alapján. Konkrétan a dalok nagy része baljós, borús, lehangoló, sötét dolgokat előrevetítő musicalbetétdal teljesen nevetséges gitárszólókkal (Néma fohász, Felemel, Égni és szeretni, Hazatalál). Erre a rétegre jön rá egy nagyon durván affektáló Ákos. Oké, Ákos mindig is kiemelkedően teátrális volt, de az ilyen szintű affektálás még tőle is sok. Zeneileg van itt minden a „szőröstökű” rocktól az akusztikusabb, együtténeklős dalokon át némi synthwave-es hatásig (Nem kell más vigasz), de egyikről sem tudom azt mondani, hogy hát én még ilyet a dalcsináló Ákos úrtól még életemben nem hallottam! Kivéve talán az albumot záró Írisz, ami konkrétan az egyetlen tényleg jó szám az egész lemezen.

Nekem a problémám Ákossal alapvetően nem is az, hogy rendkívül idejétmúlt zenét csinál, és hogy szövegileg (és itt nem a tartalomra, hanem a rímekre, szójátékokra gondolok) egy gyengébb Geszti Péter szintjén van, hanem az, hogy máig fogalmam sincs, kikről énekel állandóan a zenéjében. Üvölt a zenéiből valamiféle sértettség, frusztráció, némi háborús hangulat és odamondás valami vagy valakik felé, akik soha nincsenek konkrétan megnevezve. Csakhogy Ákos ezt hosszú évek óta csinálja, és annyira jó lenne, ha egyszer konkretizálná egy kicsit az üzenetét, hogy most akkor a liberális háttérhatalommal van baja, a szemét újságírókkal, az illuminátusokkal vagy a migránsokkal, mert értem én, hogy az ellenség már a kapuknál van (van egy ilyen dal a lemezen), de fogalmam sincs arról, hogy ki is ez az ellenség. Márpedig egy politikailag ennyire aktív és ismert ember esetében picit elvárnám, hogy ne csak a semmibe ordibáljon fenyegető hangon, hanem legyen már egy picit konkrét, mint a Helyreigazítás című dalban, mert ebből a mostani lemezből az alábbi három dologra tudtam jutni:

  • Ákos nagyon harcol valami vagy valakik ellen, akik csupa rosszat akarnak valaminek vagy valakiknek, de ezzel egyébként nem szabad foglalkozni, mert  – mit tudom én – ennél magasabb szinten van ő, vagy mi, vagy a hallgatói, vagy úgy általában az emberiség.
  • Ákos zeneileg képtelen kimozdulni a saját komfortzónájából, ami egy ilyen hosszú karrierrel a háta mögött bizony nagyon kínos pillanatokat tud okozni, mint például az ezerszer elhasznált Get Lucky-gitártéma (Hazatalál) vagy a Tesco-gazdaságos gitárszólók több dalban.
  • Ákos egész egyszerűen nem boldog ember. Sehol egy humoros megjegyzés, egy pikírt mondat, egy picit szemétkedő odamondás vagy csak egy kis jó kedv. Egy ennyire sikeres, bejáratott, népszerű ember, hogy tud még 51 évesen is háborús retorikával állni az alkotóművészethez? Hogy lehet az, hogy valaki ilyen szinten még mindig sértett prófétaként ismételget kriptikus üzeneteket?

Mikor lesz már Kovács Ákos  boldog és elégedett?

(sajó)

Korn: The Nothing (7/10)

Van még bárki, aki a Korn legjobb, 2003 előtti, műfajteremtő lemezeihez hasonlítja az új albumokat? Nyilván nincs, mert ez totális tévút lenne, de ha mégis lenne ilyen, azoknak elég azt tudniuk, hogy a The Nothing természetesen ezek közelében sincsen, szerencsére nem kell bő másfél évtized után megint Korn-lemezt vásárolni.

Ennél viszont sokkal egészségesebb hozzáállás onnan nézni az új lemezeket, ahonnan már az is kisebb csodának tűnik, hogy az együttes egyáltalán túlélte a 2000-es évek végét és a 2010-esek elejét, pedig annak idején, az alapító gitáros, Head lelépése és Jézushoz való megtérése környékén úgy tűnt, a Korn már csak azért létezik és ad ki kínosabbnál kínosabb lemezeket, mert semmiképp nem hajlandóak elfogadni saját végüket. (Head aztán pár éve visszatért.) Na innen nézve a The Nothing egy tök jó lemez, vagy oké, ne túlozzunk ekkorát: egy teljesen korrekt, minden fizikai fájdalom nélkül végighallható lemez. (Már amennyiben az ember rögtön az első hallgatás után annak rendje és módja szerint törli róla az iszonyúan kínos, nyafogós-pityergős intrót, mert ha nem, akkor a fizikai fájdalomra vonatkozó kitétel nem teljesen igaz.)

Olyan lemez ez, amin minden működik, de semmi sem emlékezetes. Minden dalt nagyon pontosan kitaláltak Jonathan Davisék: a megfelelő arányban van bennük itt-ott csaknem hörgésbe hajló kiabálás és dallamos ének, gyors és lassabb részek, inkább lüktető és inkább riffelős témák, és ezek mindig pont úgy váltakoznak, hogy összességében az egész a legkellemesebb legyen, soha semmi ne menjen el a szélsőségek felé. A refrének többnyire fülbemászóak, majdnem minden számban van valami olyan gitártéma, amire az ember egy pillanatra felkapja a fejét. És nem utolsósorban azonnal látszik, hogy egy Korn-albumról van szó, mert megvan benne minden, ami miatt szeretni szokás az együttest. Csak olyasmi nincs rajta, ami akár csak egy kicsit is emlékezetes tudna lenni. Ami miatt meg lehetne jegyezni akár csak egy számcímet is. Ami miatt ne bambulna el biztosan az ember a The Nothing hallgatása közben pár perc után. Amitől nemcsak korrekt, hanem tényleg jó lemez lenne. (Kovács Bálint)

Blink-182: Nine (3,5/10)

Ma már talán a legádázabb huhogók is elismerik valamennyire, hogy lehetett iszonyat ciki és béna az ezredforduló nagy poppunkmániája, a Green Day vagy a Blink-182 korai dolgai mai füllel kifejezetten jól öregedtek, és már a generációs hatását is érezni a műfajnak olyannyira, hogy az újhullámos hiphopban is megjelent. Az már más kérdés, hogy a korszak legmenőbbjei nem öregednek túl jól, és a Green Day 2004-es American Idiotja óta egyik zenekar sem tudta átlépni a saját árnyékát. Különösen igaz ez a Blink-182-ra, akik lassan 20 éve nem adtak ki semmi igazán értékelhetőt, mégis újra és újra próbálkoznak új lemezzel. A lehangolóan rossz Neighborhoods után Tom DeLonge énekes-gitáros otthagyta a zenekart, és teljes erőből beleásta magát a földönkívüliek tanulmányozásába, a helyére pedig az amerikai poppunk második vonalából hozták Matt Skibát az Alkaline Trióból. Azóta pedig csak rosszabb lett minden.

A legfőbb probléma az, hogy mindig is a Blink egyik védjegye volt, hogy DeLonge és Mark Hoppus párban voltak a zenekar vokalistái; jól kiegészítette egymást a lágyabb, nyálasabb ének a kicsit rajzfilmes, de agresszívebb énekkel. DeLonge távozásával az utóbbi tűnt el, Skiba pedig pontosan ugyanazt a hangot és éneket hozza, mint Hoppus, így a poppunkból pont a popra erősítenek rá azóta. Nem mintha DeLonge side projectjei (Boxcar Racer, Angels and Airwaves) annyival keményebbek lettek volna, de nélküle a jelenlegi Blink-182 inkább hasonlít egy jellegtelen stadionrock zenekarra. Ilyen volt a 2016-os Californa album, és pontosan ilyen lett a mostani Nine is, és egész egyszerűen semmilyen örömömet nem lelem már ezekben a számokban, súlytalan, üres, semmitmondónak érzek minden pillanatot rajta. Ott van a világ legjobb punkdobosa (Travis Barker) a zenekarban, aki a kimagasló tehetségét közepesen unalmas, nulla energiát igénylő zenére pazarolja, ahelyett, hogy darálna, mint az állat, ami annyira jól állt mindig is a Blinknek. Most komolyan, itt van a Darkside c. számuk és a videó, ami tökéletesen összefoglalja, mennyire botrányosan rosszul öregszik ez a zenekar. Travis Barker konkrétan az egyik dobverőjét pörgeti, annyira szint alatti, amihez asszisztálnia kell.

Igazából ha a szívemre teszem a kezem, a 2001-es Take Off Your Pants and Jacket óta nem élveztem igazán semmit tőlük, így nem is tudom, mi a francot vártam ettől a lemeztől 2019-ben. Egyszerűen lejárt ennek a zenekarnak a szavatossága. (sajó)

Elefánt: EL (9/10)

Az Elefánt 2013-ban adta ki Vérkeringő című első lemezét, rá hat évre pedig már a negyedik albumuknál járnak: idén jelent meg EL című albumuk, ami az eddigieknél is jobbra sikerült. Ez persze nem azt jelenti, hogy a korábbiak rosszak lettek volna, már a Vérkeringőn is voltak olyan kiemelkedőbb darabok, mint a Sex, a Mona Lisa vagy a Bordahajtogató, most viszont újabb szintet léptek: az EL-ben van valami újító és merész, a zenekar mind a négy albumon kicsit más-más stílusokba nyúlt bele, de az EL-en szinte az összes szám úgy be is talált, hogy aztán nem engedett.

És tényleg szinte az összes, egyetlen gyengébb dal van az albumon, a Nem számít, ami igazán sem szövegileg, sem zeneileg nem üt, de legalább egészen ugrálós számra sikerült. Ezt leszámítva a többi dal viszont valami miatt jó: 

  • Vagy azért, mert nem hangszerelésileg vág gyomron, hanem szövegileg, mint pl. a Nem tart ez már se lent, se fent/a Föld nálam marad, az ég veled vagy a Kösz című szám egész visszaszámlálós szövege;
  • Vagy ott a másik csoport, mint például az Ikarosz vagy a 444888, amik olyan érdekes hangszereléssel dolgoznak (itt-ott kiemelt dicséret a billentyűnek), ami egyrészt szokatlan, másrészt viszont nagyon jól illik az albumhoz. 

Utóbbi kategóriánál mondjuk pont a jó hangszerelés miatt ott van egy hatalmas kérdőjel, hogy vajon fog-e ez működik majd a koncerteken is? Ez úgyis kiderül majd, de mindenesetre az EL a zenekar igazán jó és kerek lemezének sikerült. (molnár r.)

EarthGang: Mirrorland (7,5/10)

Ezeket szerettük még szeptemberben

  1. Charli XCX: Charli
  2. 65daysofstatic: replicr, 2019
  3. Tove Lo: Sunshine Kitty
  4. Kayo Dot: Blasphemy
  5. Lil Tracy: Anarchy
  6. Temples: Hot Motion
  7. JPEGMAFIA: All My Heroes Are Cornballs
  8. Moon Duo: Stars Are the Light
  9. Tiny Moving Parts: breath
  10. Surf Curse: Heaven Surrounds You
  11. Dorota: Solar the Monk
  12. Cataflamingo: Ködvirág
  13. Erik Sumo: Mount Fuji

Atlanta egyértelműen a mai modern hiphop amerikai fővárosa, olyan mennyiségben bukkannak fel a naponta a következő nagy rapsztárok, hogy szép lassan képtelenség lesz megkülönböztetni őket egymástól. Éppen ezért annyira örömteli az EarthGang első nagykiadós albuma, mert az atlantai trapbe visszahozza a játékosságot, a pozitivitást és a zeneiséget. Ha rohadtul unod már mindig ugyanazokat az arctetkós keménycsávókat látni, ahogy egymást másolják autóhangfalra optimalizált basszusdobra, akkor a Mirrorland végre egy kis színt hoz a bántó egyhangúságba.

Minden számnak a déli rap és a trap adja az alapot, a házat viszont az EarthGang soulból, jazzből, gospelből és funkból építi meg, a tető pedig a két rapper kifejezetten kedves, éneklős hangjából áll össze. Bónuszként az egészet áthatja a pozitivitás, ami kétségtelenül a Young Thuggal készült Proud of U-ban csúcsosodik ki, aminek a refrénje simán az év legjobbjai között van. Az egyetlen gond, hogy ezen a számon kívül nincsenek igazán slágerek a lemezen, nem igazán lehet visszatérni csak egy-két számhoz. Viszont ha adunk neki időt, többször is szépen átrágjuk magunkat rajta, akkor bizonyos hangulatban nagyon be tud találni az egész lemez és az EarthGang egyáltalán nem fárasztó és közhelyes életigenlése. (sajó)

Blahalouisiana: Minden rendben (6,5/10)

Idén jelent meg a Blahalouisiana újabb nagylemeze (a 2017-es Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi után), ami már a harmadik stúdióalbuma az együttesnek. A lemezen tíz szám van, az eddigiekhez hasonlóan nagyobb részt magyar, kisebb részt pedig angol szövegekkel. A magyar oldalról sok új meglepetés nem ér minket, a számok az eddigiekhez hasonló hangszereléssel dolgoznak és szerelemről, énképről és főként arról a bizonyos Róladról szólnak, akivel jó együtt lenni és akit mindig elkísérnek valahova (pl. Nekem az nem elég, Boldog itthon, stb.). Ellenben az angol szövegű dalok (ebből egyébként két darab van) ennél már jóval nagyobb meglepetést tartogatnak, hiszen általában ritkán szokott jól működni, amikor egy ideje már főként magyar nyelvű zenéket gyártó együttes hébe-hóba újra angolra vált. A Blahalouisiana ilyen tekintetben viszont kivétel, a Minden rendben lendületét a lemez eleje felé lévő Let Them Slide Away és a vége felé található Sun in Francisco adja igazán. Ezek kicsit az együttes utóbbi egy-két évétől, de az album egészétől mindenképp eltérőek – viszont határozottan egy jó irány felé mutatnak.  (molnár r.)

Car Bomb: Mordial (9/10)

Az, hogy a mathcore nem egy könnyen befogadható műfaj, oké. Az, hogy a Car Bomb még ezen belül is azt a végletet képviseli, ami annyira agresszív és bizarr, hogy az emberek jelentős része képtelen értelmezni, oké. Na de az, hogy a Mordialon konkrétan már az ötödik számban lézerpisztolyhangok vannak látszólag teljesen indokolatlanul, az még az extrém zene legnagyobb veteránjaiban is vethet fel kérdéseket.

A Car Bombot nem ritkán szokták úgy aposztrofálni, mint a súlyosan bedrogozott Meshuggah, az pedig megint kiderült, hogy tényleg van ennek valóságalapja. A zenekar ezúttal sem spórolt a poliritmusokkal, de míg a Meshuggah ezeket többé-kevésbé strukturáltan adagolja a számaiban, addig a Car Bomb esetében a folyamat nagyjából úgy zajlik, mintha valaki teljesen véletlenszerű időpontokban vehemensen elkezdené rugdosni az embert.

Ez valahol önmagában is szórakoztató, de a Mordial az odafigyelést is meghálálja, ha pedig elégszer végighallgatja az ember, szépen lassan fel fog neki tűnni, hogy ebben az őrületben mégiscsak van koncepció. A Car Bomb ezen a lemezen egyértelműen hatalmasat lépett előre a Metához képest, nem is csak azért, mert egészen mesteri szinten navigálnak a káoszban, hanem azért is, mert szinte minden téren fejlődni tudtak, így pedig egyre kevésbé tűnik öncélúnak az, amit csinálnak.

A Mordial igazából pont olyan, mint egy vidámpark legrázósabb játéka: elsőre nehezen veszi rá magát az ember, de ha egyszer kipróbálta, még legalább tízszer fel fog ülni rá, és minden alkalommal egyre izgalmasabbnak fogja érezni az egészet. (flachner)

Hobo Johnson: The Fall of Hobo Johnson (8,5/10)

Teljesen egyértelmű, hogy a 21. század zeneipara annyira telített lett a közösségi felületeknek köszönhetően, hogy muszáj nagyon extrának lenni ahhoz, hogy egy zenész felkeltse a tömegek figyelmét, vagy legalábbis valamilyen virális hullámot tudjon kelteni valamivel. Utóbbi mára annyira meghatározó része a popzenének, hogy egy Lil Nas X nevű 20 éves TikTok-celeb egyetlen egy darab másfél perces számmal leigázta idén egész Amerikát. Ha nem is ilyen szinten, de a sacramentói Hobo Johnson karrierje is egy ilyen videónak köszönhetően indult be.

A valójában Frank Lopes Jr. névre hallgató srác története egyébként kifejezetten érdekes. 19 évesen édesapja kidobta otthonról, ezért Lopes kénytelen volt a kocsijában lakni hosszú hónapokon át, és ezért is nevezte el magát Hobónak, hiszen technikailag hajléktalan volt. Ebből az 1994-es Toyota Corollából járt fellépni spoken word eseményekre vagy hiphop battle-ökre, és kezdett némi kultuszt építeni maga köré. Lopes ugyanis egészen egyedi stílust épített fel magának, amelyet meg is mutatott a világnak egy 2018-as NPR-videóban, amit egy ház hátsó udvarában vettek fel. A videót gyorsan felkapták, és hirtelen mindenki arra volt kíváncsi, hogy ki ez a nagyon furcsa srác, aki olyan dolgokat kombinál egymással, ami a mai zenei piacon meglehetősen szokatlan.

Ugyan már két albumot megjelentetett, de a mostani nagylemeze már a Warnernél, pontosabban a patinás Reprise Recordsnél jött ki, és jól jelzi, hogy Johnson a gyors felfutása után már rögtön a saját bukását vizionálja az album címében. Nem véletlenül, ugyanis Johnson azzal emelkedik ki ebből a generációból, hogy nem trapes beatekre motyog depressziósan, nem próbál meg iszonyatosan mély lenni vagy befelé fordulni a problémáival, hanem humort, gazdag dalszerelést és rengeteg érzelmet felhasználva fejezi ki tökéletesen, milyen is kitaszítottnak lenni egy fiatalnak a mai Amerikában.

Hobo Johnsonban az az egyik legjobb, hogy garantáltan megosztja az embereket. Amíg mondjuk a Pitchforkon az új albuma lehangoló 3,6 pontot kapott, addig az NME-n ötből négy csillagra értékelték, a Youtube első számú zenekritikusánál pedig már belefért egy tisztességes 8-as a 10-ből. Az ok teljesen egyszerű: Hobo Johnson egy harsány, az ember arcába mászó, kissé kattant csávó, aki bizonyos vérmérséklet alatt nem ajánlott. Keveri a hiphopot a spoken worddel, zeneileg a traptől a jazzig van minden, miközben minden dalszövege vicceskedő, önironikus vagy keményen társadalomkritikus, néha pedig elmegy teljesen emo irányba. A You & The Cockroach például egy zseniális spoken word opus arról, hogy jutott el az emberiség egy amőbától a modern társadalmon át a virsliujjú Donald Trumpig, aki piti okok miatt simán lebombázná az egész világot, ha olyan napja van. Vagy ott van a Subaru Crosstrek XV, ami egy modern trapszám, mégis frissnek hat. A Happiness, ami egy depressziót elűző édesded ömlengés az életről, vagy az I Want a Dog, ami tényleg nem szól másról, mint arról, hogy az ifjú Frank Lopes kertes ház körül rohangáló gyerekekre vágyik, feleségre, jó munkára és egy kutyára, de végén leragad annál, hogy neki igazából csak egy kutya kell.

Kelet-európai füllel különösen értékelem, hogy minden szót érteni a dalokban, Lopes nagyon szépen artikulál, így közepes angoltudással is simán át lehet élni a számait, ami azért fontos, mert a zseniális szövegek nélkül ez a lemez csak egy érdekesség lenne az érdekesebb zenék tengerében, de Lopes karaktere annyira nyers, erős, egyedi és autentikus, hogy minden dal egy izgalmas mikrotörténet egy társadalom perifériáján tengődő hülye gyerektől, akiben sokkal több van, mint amit a saját környezete gondolt róla. (sajó)

Cult of Luna: A Dawn to Fear (8/10)

Kevés jobb dolog létezik a világon a monumentális poszt-metál balladáknál, ebben a műfajban pedig jó ideje megkerülhetetlen tényező a Cult of Luna. A svéd zenekar tényleg tökéletesen építkezett a Neurosis által lefektetett alapokra, az elmúlt bő húsz év alatt pedig olyan hangzást alakítottak ki, amiről mindenki azonnal felismeri a számaikat.

Ez utóbbi már a korai anyagaikon is érezhető volt, de a 2012-es Vertikallal ért a csúcsra, ám hiába betonozódott be a formula akkor, a három éve megjelent Marineren így is el tudták kerülni az önismétlést. Julie Christmas egészen csodálatos ellenpontja és kiegészítője volt a zenekarnak, a lemezt lezáró Cygnusban pedig tényleg minden benne volt, amiért a Cult of Lunát szeretni lehet.

A most megjelent A Dawn to Fearről ez a kettősség hiányzik, de ez talán nem is baj, a svédek ugyanis így be tudták bizonyítani, hogy alanyi jogon is iszonyatosan király zenét csinálnak. Az albumon egyértelműen érződik a Vertikal hangulata – az Inland Rain elején például olyan, mintha felgyorsították volna a Passing Through elejét –, de valahogy így is más, súlyosabb az egész, és úgy beszippantja az embert, hogy észre se veszi, hogy majdnem másfél órát töltött el vele.

Az persze több mint valószínű, hogy ezt az albumot senki sem fogja a Somewhere Along The Highwayjel egy szinten emlegetni, és megkockáztatom, hogy az elkövetkező években a Marinert is többet fogom majd hallgatni. Az viszont biztos, hogy ha valaki méltóságteljesen hömpölygő, mindent elsöprő, csontig hatoló posztmetált akar hallgatni, az bármikor nyugodtan előveheti az A Dawn to Feart. (flachner)

M83: DSVII (7/10)

Mikor az M83-ra gondolok, akkor első körben mindig az jut eszembe, mikor Anthony Gonzalez zenekara három éve olyan szinten megtöltötte a Szigeten az A38 sátrat, hogy alig fértem be a koncertre. Utána meg az, hogy teljesen megérdemelték a kiemelt figyelmet, mert kevés zenekar tud ilyen grandiózus zenét ilyen átéléssel játszani.

Mindezt ráadásul úgy lehet elmondani róluk, hogy pont a koncert előtt pár hónappal jött ki előző lemezük, a Junk, amit a Stenken ugyan szerettünk, de a konszenzus azért azóta is az vele kapcsolatban, hogy az öncélú, röhejes nosztalgiázás nem a zenekar munkásságának csúcsa. Ennek fényében kicsit furcsának tűnik, hogy három év után az M83 ismét fejest ugrott a múltba, és megcsinálta a 2007-es Digital Shades Vol. 1 folytatását, a DSVII-t.

Gonzalez már az album bejelentésekor elmondta, hogy gyerekkora videójátékainak újrajátszása inspirálta az új anyagot, ez pedig tényleg üvölt is róla, én például többszöri hallgatás után is bármikor simán elhinném bárkinek, hogy ez valójában egy Final Fantasy soundtrack. Ezen felül egyébként érezni, hogy Gonzalez az elmúlt tizenkét év alatt sokkal komplettebb zeneszerzővé vált. A szintetizátoros ambient szinte tökéletesen borul össze a különféle hangszerekkel ezen a lemezen, a végeredményt pedig tényleg nehéz máshogy leírni, mint egy varázslatos utazás az albumborító által megteremtett fantáziavilágba.

Ha valaki évtizedekkel ezelőtti videójátékokon, Kaland, Játék, Kockázat-könyveken, meg rég elfeledett DnD-kampányokon akar merengeni – pont mint ahogy Gonzalez is tette kicsit öncélúan a DSVII formájában –, ezzel az anyaggal tutira nem fog mellényúlni. A többiek meg várhatják tovább a Hurry up, We’re Dreaming folytatását. (flachner)

Chelsea Wolfe: Birth of Violence (8/10)

Az underground szcénában nem egy marha tehetséges női előadó van – elég csak a múlt havi válogatásunkban emlegetett Lingua Ignotára gondolni –, de Chelsea Wolfe talán még közülük is kiemelkedik. A kaliforniai énekesnő régóta zsonglőrködik az olyan műfajokkal, mint a drone, a doom metal, az industrial, a goth rock, vagy a népzene, hol ezt, hol azt emelve ki ebből az egyvelegből.

Legutóbbi albumán, a 2017-es Hiss Spunon a metál felé billent a mérleg nyelve, ami elképesztően jól állt neki, és a Stenken is eléggé szerettük ezt az anyagot. Akármennyire is jó volt ugyanakkor, hangzásvilágát és a szövegeit tekintve is komoly érzelmi megpróbáltatás volt a hallgató számára, és Wolfe szembenézése a saját betegségeivel és függőségeivel láthatóan belőle is sokat kivett. Mielőtt a Birth of Violence megjelent, egy interjúban elmondta, tudatos döntés volt a részéről a befelé fordulás, visszafogottabb, intimebb akusztikus számokat akart játszani.

A metál helyett így most a folk került a középpontba, ennek pedig egy álomszerű, légiesen könnyed lemez lett az eredménye, amiből egészen máshogy süt a melankólia, mint az eddigi anyagokból. Ezen az albumon érződik talán legjobban az is, hogy mennyire jó énekesnő egyébként Chelsea Wolfe, úgyhogy ha valaki eddig az extrém hangzás miatt kerülte el a munkásságát, annak tutira ez lesz a legjobb lehetőség a pótlásra.

A Birth of Violence tulajdonképpen elég jó ellenpontja lett a Hiss Spunnak, és azt is végleg bebizonyította, hogy Chelsea Wolfe tényleg erőlködés nélkül képes úgy változtatni az arányokat, hogy valami egészen új süljön ki abból, amit csinál. Az persze továbbra is áll, amit két éve írtunk: Wolfe zenéje még mindig nem társaságba való, szükség van az egyedüllétre ahhoz, hogy teljesen körül tudjon ölelni minket.

Post Malone: Hollywood’s Bleeding (5/10)

Viszonylag magabiztosan tudom kijelenteni, hogy kevés kiábrándítóbb dolgot láttam az idei Szigeten, mint Post Malone, de függetlenül attól, hogy élőben bőven alulmúlta magát, az eddigi munkásságába nem nagyon lehetett belekötni. Az első két album tök jól kombinált egy csomó műfajt, egyik sem ment el igazán a nagyon mainstream irányba, és remekül megmutatták azt is, hogy mennyire sokoldalú zenész valójában Post Malone. 

Dacára annak, hogy tavaly állítólag már a Grammyn is azért szórták ki a hip-hop kategóriából a beerbongs & bentleys-t, mert a zsűri szerint inkább hasonlított egy poplemezre, én egészen eddig kiálltam amellett, hogy Post Malone elsősorban egy rapper. Aztán szeptember elején megjelent a Hollywood’s Bleeding, és be kellett látnom, hogy Post Malone tényleg véglegesen popelőadó lett.

Ennek a lemeznek persze nem ez a legfőbb problémája, hanem az, hogy azt a sokoldalúságot, ami eddig Post Malone-t jellemezte, csak nyomokban tartalmazza. Ezen a sok kollab is csak mérsékelten segít, pedig ezen a téren azért tényleg van miért örülni. A Meek Mill és Lil Baby közreműködésével készült On The Road például messze az album legjobb száma, és az is megint kiderült, hogy SZA-val főnyeremény együtt dolgozni – még akkor is, ha a Staring at the Sun közel sem olyan jó, mint az énekesnő Kendrick Lamarral közös száma, az All The Stars. És akkor még meg nem is volt szó az Ozzy Osbourne-nal (!!!) és Travis Scottal közös Take What You Wantról, ami miatt egy hétig azon pörgött a fél internet, hogy komolyan gondolja-e bárki, hogy Post Malone helyezte fel a térképre Ozzyt.

A többi szám nagy részét ugyanakkor gondolkodás nélkül ki lehetne hajítani az albumról. Tizenhét szám nem szükségszerűen sok, de a Hollywood’s Bleedingre legalább öt lelketlen, pillanatok alatt feledésbe merülő resztli került fel, kétségtelenül csak azért, mert a Spotify-érában a sok szám a sok pénzzel egyenlő. Én speciel azt se értettem, hogy miért van rajta ezen a lemezen is a Sunflower, de ezen már tényleg kár lenne rugózni.

Önmagában semmi baj nincs azzal, hogy egy egyébként is pop felé tendáló előadó csinált egy poplemezt. Azzal viszont már igen, hogy ez a lemez egy túlhúzott, sokszor abszolút semmilyen közhelycsokor lett, ami így egyben egy buliban jó háttérzene, de másra nem nagyon alkalmas. Így pedig megint csak azt érzem, hogy ha Post Malone kicsit is odatette volna magát, ez az egész sokkal jobb is lehetett volna. (flachner)

White Ward: Love Exchange Failure (9/10)

„A legjobb Perdition City-érás Ulver-lemez, amit nem az Ulver írt meg” – írta egy ismerősöm pár napja a Love Exchange Failure-ről, és ez a gondolat egyébként más szaklapokban is megjelent, amik foglalkoztak a White Ward új lemezével. És akármilyen furcsán is hangzik, Ukrajna feltörekvő black metal szenzációja tényleg az a zenekar, ami az Ulver lehetne, ha a norvégok nem azzal lennének elfoglalva, hogy puszta kedvtelésből kiváló drone-ambient, meg szintipopalbumokat csinálnak.

A White Ward persze egyébként is egy baromi érdekes projekt, a párhuzamnál maradva már csak azért is, mert lényegében egy albumon belül hozzák a Nattens Madrigal, meg a Perdition City hangzását. Meg olyan zenekarokét, mint a Bohren & Der Club of Gore, vagy a tavalyi lemezén New York City mocskos titkait feltáró Imperial Triumphant.

Előbbi az elég prominens jazzes betétek, meg a Sunset Missiont idéző borító miatt ugorhat be azonnal az embernek, utóbbi meg azért, mert a White Ward is a modern világ kudarcát, és a kiüresedő emberi kapcsolatokat boncolgatja. Ez a zenei megoldások miatt a hangulat terén is elég erősen átjön, de a szövegekkel együtt válik teljessé a dolog. A lemez talán legjobb száma, a No Cure For Pain például röviden összefoglalva arról szól, hogy visszafordíthatatlanul tönkretettük a környezetünket, és éppen az ment meg minket a stressztől, hogy a saját sírunkat ássuk.

A Love Exchange Failure nem könnyen befogadható alkotás, sőt, még akkor is komoly odafigyelést és időbefektetést igényel, ha az ember egyébként sok ilyen zenét hallgat. Az ugyanakkor biztos, hogy ha valaki rászánja az időt, óhatatlanul bele fog szeretni, mert ennél kevés komplettebb black metal anyag jelent meg idén. És ha már itt tartunk, a White Ward október végén Budapestre is eljön, úgyhogy akár élőben is át lehet majd élni az őrjítő dekadenciát. (flachner)



  • Hírek
  • Hírek