Az a zene kell a fiataloknak, amit már nem értenek a szüleik

Ha az elmúlt húsz év legmeghatározóbb popzenei arcait kellene sorolni, akkor Mark Ronson a legtöbbeknél talán fel sem merülne. Ez sok szempontból érthető, hiszen Ronson előadóként azért felbukkant már jó pár népszerű dalban – elég csak a 3,7 milliárd lejátszásnál járó Uptown Funkra gondolni –, de a laikusok közül valószínűleg csak kevesen tudják, hogy a hétszeres Grammy-díjas zenész producerként már két évtizede dolgozik a legnagyobbakkal, mint Amy Winehouse, Robbie Williams, Adele, Bruno Mars, Paul McCartney, Lady Gaga vagy a Queens of the Stone Age. A producer most Magyarországon járt a Miller Amplified nevű rendezvénysorozat részeként, és sikerült pár szót is váltanunk vele az esti fellépése előtt.

Abban nincs semmi meglepő, hogy a mezei zenehallgatók főleg az Uptown Funk, illetve egy csomó híres emberrel való közreműködés miatt ismerik Mark Ronson nevét, pedig a londoni születésű, de New Yorkban nevelkedett zenész hosszú ideje az egyik legkeresettebb figura a zeneiparban. Ronson karrierje azért különösen érdekes, mert nincs benne semmi tündérmeseszerű fordulat. Az egykoron Nagy-Britannia egyik leggazdagabb családjának számító Ronson-klán sarja, így drága magániskolában tanult Amerikában, már gyerekkorában John Lennon fiával lógott, és a '90-es években azzal vált ismertté a rapfővárosnak számító New Yorkban, hogy az emberek oda és vissza voltak a DJ-szettjeitől, amelyek főként hiphop, funk és rockdalok keverékéből álltak.

Ronson amolyan kultikus figura lett az elit körökben, gyakorlatilag rang volt, ha valamelyik celeb vagy fontos ember privát partyján ő pakolta a lemezeket. Aztán az ezredforduló után a zenekészítésbe ugrott át, és kapcsolatait kihasználva már a 2003-as debütáló albumán olyan arcok tűntek fel, mint Jack White, Sean Paul, Mos Def vagy Rivers Cuomo a Weezerből. Ugyan a lemez nem lett kasszasiker, de a kritikusok pozitívan fogadták, Ronson pedig ettől kezdve az egyik legfoglalkoztatottabb beugró közreműködővé vált mind a rapperek, mind a rockerek vagy a popénekesek körében, akik csak egy pici plusszal akarták még jobbá tenni a dalaikat.

Ronson nagyon tudhatott valamit, hiszen jómódú, brit zsidó srácként egyaránt befogadta a hiphop közeg a Wu-Tang Clan tagjaitól Nason át az olyan most menő arcokig, mint Action Bronson és A$AP Rocky, miközben rendszeresen dolgozott abszolút mainstream arcoknak, akiktől azt várta el a kiadó, hogy sorra gyártsák a slágereket. Ronson produkciós listáján látni, hogy szinte mindenhez ért, ami a zenei háttérmunkát jelenti, legyen szó pár egyszerű hangszeres beugrásról, hangmérnökösködésről vagy dalszövegírásról. Egyedül az feltűnő az esetében, hogy a többi sztárral ellentétben valahogy visszahúzódó, introvertált, kevésbé szereplésre vágyó fickónak tűnt mindig is ahhoz képest, hogy milyen munkákat adott már ki a kezéből. Az interjú során ezt a felvetésemet meg is erősítette.

Nagyjából 15 percet kaptunk, hogy beszélhessünk Ronsonnal egy spéci eseményen, amelyet Szőke Gábor Miklós műtermében tartottak Csepelen, és jelezték nekünk, hogy magánéletről, a szexuális életéről és Amy Winehouse-ról inkább ne kérdezzük. Az első kettő nyilván kit érdekel, az utóbbit pedig meglehet érteni, hiszen Ronson rendkívül jó kapcsolatot ápolt a mindössze 27 évesen elhunyt énekesnővel, rengeteget buliztak együtt, a legnagyobb szakmai sikereiket egymásnak köszönhetik.

Nagy gond azért nincs, hiszen Ronson impozáns karrierje bőven ad lehetőséget egy csomó jó témához. Például, hogy egy ilyen kaliberű zenész mégis hogyan kötött ki a közismerten balhés atlantai punkzenekar, a Black Lips mellett, akiknek megcsinálta 2011-ben a máig legjobb albumukat. „Várj, a Nude Partyt ismered? Még nem annyira durvák, hogy dolgokat gyújtsanak fel a színpadon, de jó úton járnak. Kábé egy 20 éves gyerekekből álló Black Lips csak countryval. Mindenképp csekkold le őket” – mondta, majd felírta a nevüket nekem egy fecnire. Mint kiderült, Ronson régóta követte őket, és mivel punkzenéhez még nem nyúlt korábban, elvállalta a melót.

Összesen két hetünk és 5 ezer dollárunk volt felvenni egy komplett albumot, és ezért a végén nekem kellett a hangot is megkeverni. Ott ültem Atlantában a Mastodon egyik haverjának a stúdiójában, hogy elfogyott a pénz, és kénytelen vagyok én keverni a hangot, amit egyébként sosem szoktam. 

Aztán hozzáteszi, hogy majdnem meg is halt, amikor a zenekar tagjai elvitték májas szasimit enni, ami voltaképpen nyers máj. „A végén a kórházban kötöttem ki, de máig büszke vagyok arra az albumra” – emlékszik vissza az esetre. 2011-ben Ronson már bejáratott, elit producernek számított, ezért kíváncsi voltam, milyen alapon vállal el munkákat, hogyan válogat a felkérések között.

Londonban egy kocsmában voltam Diplóval és Santigolddal, ott ismerkedtünk meg a Black Lipsszel. És gyorsan közös nevezőre jutottunk, hiszen mindenki imádja a régi rhythm and blues zenéket. Egyszer a Glastonburyn hallgattam végig egy egyórás beszélgetést, ahogy Rhys Webb (a brit Horrors rockzenekar basszusgitárosa) és Binky Griptite (az amerikai Dap-Kings funk és soul zenekar tagja) merültek el a régi bakelitek témájában.

Aztán hamar rátérünk más munkáira is, mint például a legutolsó Queens of the Stone Age-album, amit én például kifejezetten nem kedveltem a megelőző ...Like Clockwork-höz képest. Ronson rögtön azzal kezdi, hogy a QotSA magasan a legkedvencebb rockzenekara. „Josh Homme gitározott az egyik Lady Gaga-dalban, aminek én voltam a producere. Akkor lógtunk egy kicsit, és valószínűleg látta, hogy nem vagyok annyira szar arc, és felkért. Iszonyatosan furcsán és idegesen éreztem magam, hogy azzal a zenekarral dolgozhatok együtt, akiknek a legnagyobb rajongója vagyok. Ráadásul Josh olyan, mint egy tudós, mindent megtud egymaga oldani a dalszerzéstől a bemikrofonozáson át a hangkeverésig. Ilyenkor muszáj mindig feltenni azt a kérdést, hogy jó, én ehhez mit tudok még hozzátenni? Mit keresek itt? Valamit biztosan akar tőlem ez az ember, de mit? Ennek a vége egy kifejezetten szórakoztató, pontosabban csípőrázós album lett, ahogy Josh szokta mondani.”

Itt kezdtem el azon gondolkodni az interjú alatt, hogy Ronson elsősorban megátalkodott zeneőrült, és csak utána zenész és producer. Ahogyan megfigyeltem, a produceri munkájának egyik fontos pontja, hogy sokkal bátrabban nyúl fúvós hangszerekhez akár olyan műfajokban is, ahol ez szokatlan. Amikor ezt a megállapításomat próbálom felvezetni Action Bronson és Chance the Rapper Baby Blue c. számával, akkor a kérdés befejezése előtt lelövi az elméletemet. „A$AP Rocky lemezén sem voltak fúvósok, az én mostani lemezemen sincsenek, ahogy a Shallow-ban sem hallasz semmi ilyet” – utal az utóbbival a Csillag születik című film óriási slágerré váló dalára, amit Bradley Cooper és Lady Gaga énekel, de társszerzőként Ronson is közreműködött benne. Mielőtt még iszonyatosan hülyén érezném magam a kérdés miatt, Ronson kiment a helyzetből.

Egyébként annyiban igazad van, hogy a Back to Black (Amy Winehouse 2007-es albuma, amiért Ronson két Grammyt is nyert) hangzása elég komoly hatással volt rám, hiszen ott is együtt dolgoztunk a Dap-Kingsszel, és utána nagyon sokáig azon gondolkodtam, hogy mennyire fantasztikus ez a fajta fúvós hangzás, miért nem használják többet a mai popzenében. De szerintem ez a hozzáállásom leginkább az Uptown Funkban csúcsosodott ki, nem pedig más előadók zenéjében. És egyébként is nagyon figyelek arra, hogy bizonyos elemeket ne használjak túl, mert hosszú távon unalmassá válhat.

Aztán a rock és a pop után a mai hiphopról kezdünk el beszélgetni. Mivel Ronson a hiphop aranykorában, a '90-es évek New Yorkjában lett menő és ismert DJ, kevés relevánsabb producer tud megszólalni a témában, hogy most akkor mi a helyzet ezzel a mai, egyszerűbbnek tűnő, trapes, basszusnehéz hiphoppal, amit az old school arcok sokszor már nem is tartanak rapnek. „Én abban a korszakban nőttem fel, amikor DJ Premier volt a kedvenc producerem, és olyan rapperekre pörögtem, mint Q-Tip, Pete Rock, RZA vagy Dr. Dre. Egy mostani 16-17 éves kölyök már nyilván Lil Peep vagy Lil Tecca miatt őrül meg, de fontos figyelembe venni, hogy ezeknek a srácoknak pont annyira fontosak ezek a régi vágású raprajongók által megvetett előadók, mint nekem volt annak idején mondjuk a Gangstarr 18 évesen. Ha nem tetszik, amire a mai tinik pörögnek, akkor még ugyanúgy hallgathatsz Statik Selektah-t, ma már mindenkinek megvan a maga helye” – majd hozzáteszi, hogy minden fiatal olyan zenére vágyik, ami újnak hat a generációja számára, és olyan előadókat keresnek, akikkel egykorúak, hasonlóan néznek ki, hasonló problémáik vannak, és könnyebben tudnak azonosulni.

Persze, én is hallgattam gyerekként Led Zeppelint és Jimi Hendrixet, de soha nem voltam egy koncert miatt sem olyan lelkes, mint amikor fiatalon eljutottam a legelső Cypress Hill-koncertemre. Tudod, amikor azt érzed fiatalon, hogy na, ez olyan zene, amit a szüleid már biztos nem értenek.

Gyorsan a rockzene halálára terelődik a szó, és ezzel kapcsolatban Ronson meg is jegyzi, hogy egyre nehezebb ebben a műfajban fejlődni és újat mutatni, példaként pedig a rock and roll és a jazz kapcsolatát hozza fel. „Amikor megjelent a rock and roll az '50-es, '60-as években, és leváltotta a jazzt, akkor a jazzt már 60 éve játszották. Mindjárt 2020 van, és a rockzene is 60 éves, szóval nem meglepő, ha új műfajok kezdenek el dominálni helyette. Nyilván sokaknak rossz azt elfogadni, hogy már nem a rockzene a lázadó fiatalság hangja, és ha nem is akkora dömpingben, mint eddig, de azért lesznek még izgalmas rockzenei produkciók, mint az Idles, a Tame Impala, a Nude Party, Orville Peck vagy King Princess. Utóbbi annyira erős élőben, hogy ilyet a Strokes óta nem láttam” – meséli, majd megpróbálom valahogyan kiszedni belőle, hogy így a 2010-es évek végén mit gondol, melyik előadó volt a legnagyobb hatással a popzenére. Sokáig gondolkozik, majd végül Kendrick Lamar, Rihanna és a Tame Impala nevét dobja be. Utóbbi azért különösen érdekes, mert miközben minden csapból rap folyik, a legnagyobb rapsztárok odáig és vissza vannak az ausztrál pszichedelikus rockzenekarért. És nincs is Ronsonnal jobb ember, hogy választ kapjunk a miértre.

Pszichedelikus, furcsa, a dobok és a basszus odavernek rendesen, és van egy jó nagy adag magányosság a számokban. Ilyen a mai hiphop is, tele van furán viselkedő magányos farkasokkal, és ezért tud a hiphop ilyen könnyen azonosulni Kevin Parkerék zenéjével.

A végén megpróbálom kiszedni belőle, hogy kivel szeretett a legjobban dolgozni valaha, de nem tud válaszolni a kérdésre, ezért inkább arról kérdezem, hogy szerinte milyen stílus határozhatja meg majd a 2020-as éveket. „Erről inkább kérdezd meg Diplót” – válaszolja, majd aztán végül csak kiböki, hogy szerinte a mostani afrobeat hullám nagyon inspiráló, és azt el tudja képzelni, hogy a mostaninál is komolyabb hatással lehet majd az afrikai zene a popkultúrára. „Nézd meg Nagy-Britanniát, ott már minden rádióból az afrobeat szól. Ed Sheerantől a Shape of You is voltaképpen egy afrobeat szám, New Yorkban meg minden kocsiból a Joanna bömböl”.

(Borítókép: Huszti István / Index)