A disznóöléseket egyre kevésbé, a csokifoltos könyveket jobban szeretem

Az én városom: Baja (Szabó Benedek)

cover
Egy teljes hétvégét töltöttünk Szabó Benedekkel a dalaiban gyakran megénekelt Baján, ahol bár a dalszöveg szerint "csütörtök este nincs semmi", mi két nap alatt egyetlen percet sem unatkoztunk. Egy ház a város határában, bajai halászlé, rengeteg unikum és egy utólag megbánt templom mögötti vizelés. "Az én városom", hatodik rész.

“Szia, apa! Hoztam egy kis olvasnivalót” – üdvözli édesapját Szabó Benedek a bajai autóbusz-pályaudvar parkolójában, ahogy egy kézfogással párhuzamosan átadja neki az Élet és Irodalom aktuális lapszámát. Az újság kicsit gyűrött, ahogy Benedek is, aki előző éjjel még a győri Rómer házban koncertezett zenekarával, a Galaxisokkal, valamint a velük turnézó Mulató Aztékokkal. A fellépésről hajnalban ért vissza Budapestre, és attól tartva, hogy átalussza a reggel nyolcas indulást, inkább le sem feküdt, filmekkel tartotta ébren magát.

Miután bepakolunk az autó csomagtartójába, rögtön a szülői házba megyünk. “Nekem Baja mindenekelőtt a házunkat és a környezetét jelenti” – magyarázza Benedek. Ő az Az én városom sorozat első alanya, aki beenged minket a legszemélyesebb életterébe. A városszéli tanya békéje hamar ráragad az emberre: a falnak támasztva bicikli parkol, az őszi napsütésben ruhák száradnak, miközben néha felbukkan egy-egy szárnyas az udvaron, Dugó kutya pedig már egy kevéske simogatás után eldobja magát.

A helyszín nemcsak otthonos, hanem ismerős is egyben, persze csak azoknak, akik ismerik a tavaly megjelent Lehet, hogy rólad álmodtam lemez Prága című számának videóját, amely a frontember szülőháza körül forgott. Benedek régi álmát váltotta valóra a gyerekkora legfőbb helyszínén felvett klippel, amely télen, hóval borítva örökíti meg a tanyát – mi most az őszi kiadását élvezzük a környéknek. Amikor a háromórás buszút után arról kérdezzük Benedek édesapját, merre tudunk pisilni, egyik karjával nagy félkört ír le a levegőben: “Amerre csak tetszik.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Otthonául az olcsó gyöngyözőbornak

Egyelőre nem sok időt töltünk a tanyán, mert egy ebéd és egy kávé után máris a nyakunkba vesszük a várost. Az első utunk Baja bizonyára legnépszerűbb parkjához, a Déri-kerthez vezet. “Otthonául napsugárnak, madárdalnak, gyermekkacagásnak” – hirdeti a névadó Déri Frigyes mellszobra melletti tábla. Benedek emlékei szerint a bajai park egy időben mindháromban bővelkedett, gyerekkorában ő is rengeteg időt töltött itt.

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat korábbi részeit itt lehet olvasni.

“Az én időmben ez egy igazi közösségi tér volt, rengeteg szülő járt le ide a gyerekeivel. Sárkányt eregettünk, fociztunk, és itt próbálgattam az első BMX-emet, amit az egyik születésnapomra kaptam. Később, a középiskola alatt már inkább randihelyként funkcionált a Déri-kert, illetve abban az időben, amikor a pénztárcánk miatt még nem igazán válogathattuk meg, hogy mit iszunk, itt és a Sugó-parton nyakaltuk a kedvező árú Richelieu gyöngyözőborokat is.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Benedek később sem szakadt el a Déri-kerttől, ugyanis az első munkahelye is a park szomszédságában volt. “Egy környezetvédelmi civil szervezetnél dolgoztam, amikor ennek a kifejezésnek még semmiféle pejoratív jelentése nem volt. A halasztós évemben, 21 évesen kerültem ide. Lényegében titkári feladatokat láttam el, különböző konferenciákat és találkozókat szerveztünk. Szerettem ezt az időszakot. Azóta sem tudok elszakadni az irodáktól.”

Ezután nagy vallomások következnek: “Az egyetemi pályafutásomnak Szegeden vége is szakadt, miután rájöttem, hogy jobban szeretek dolgozni járni, mint az angol szakon bármit csinálni. Igazából kicsit megbántam, hogy egy nyelvszakra mentem továbbtanulni. Vagy talán bölcsebb lett volna egy olyan nyelvet választanom, amit még nem beszélek. Akkor talán tanultam volna valamit.”

Szétszórt, slendrián ember voltam, aki mindig valami mással volt elfoglalva, mint amivel kellett volna. És bevallom őszintén, valamiért nagyon nem találtam a helyem Szegeden. Talán azért, mert nem volt akkora előrelépés, mint számítottam rá. Nagy-nagy nyughatatlanságomban folyamatosan hazajárkáltam Bajára. Érdekes módon attól a pillanattól, hogy otthagytam az egyetemet, újra imádtam Szegedet, és a mai napig mindig nagyon boldog vagyok, amikor ott játszhatunk a zenekarral.

Szabó Benedek két dologban biztosan hasonlít a Déri-kert névadójához, a Bajáról elszármazott bécsi selyemgyároshoz és műgyűjtőhöz: az egyik, a könyvek iránti rajongás, a másik, hogy a városból való elköltözése után is mélyen foglalkoztatja Baja sorsa.

Repeták a bajai moziban, egy bálna a főtéren

Innen a közeli Uránia mozihoz megyünk, ami a következő, januárban megjelenő Galaxisok-lemez (Cím nélküli ötödik lemez) egyik számának dalszövegében is fel fog bukkanni. “A dalban azokat az időket idézem meg, amikor a mozi előtt olykor akkora sorok álltak, hogy átért a közeli sétálóutcába. Kettő ilyen esetre biztosan emlékszem: az egyik a Jurassic Park 2-höz, a másik A függetlenség napjához kötődik. Az utóbbit ráadásul csak egy rettenetesen kényelmetlen pótszékeken tudtam megnézni, amiért úgy vettem elégtételt, hogy beültem a következő vetítésre, és még egyszer megnéztem a filmet.”

Az üzemen kívüli neonfelirat alatt nosztalgiázunk tovább: “Nagyon szép délutánokat és estéket töltöttem itt. Például amikor a Titanic mozikba került, és kijöttem a vetítésről, annyira el voltam kápráztatva, hogy azonnal vettem egy jegyet a következő vetítésre is. Pedig ez, ha jól emlékszem, a film több mint háromórás hossza miatt drágább volt, mint egy rendes jegy.” Mindhárom filmélmény a kilencvenes évekhez kötődik: A függetlenség napját 1996-ban, Az elveszett világot 1997-ben, a Titanicot pedig 1998-ban mutatták be a magyar mozik.

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Ám ahogy egyre jobban elterjedt az otthoni DVD-zés, úgy lett egyre kevesebb nézője a filmeknek a bajai moziban. “Úgy emlékszem, volt olyan vetítés, amin ketten ültünk összesen. Ráadásul nem is azt a filmet vetítették, amit meg szerettünk volna nézni.” Vagyis a mozi bezárása nem feltétlenül érte váratlanul a bajaiakat, Benedek szerint az viszont nagyon is meglepő, hogy később sosem nyitott újra. “A mai napig meg vagyok döbbenve, hogy Bajának nincsen állandó mozija. Pedig ez mégiscsak egy 35 ezer fős város. Remélem, egyszer azért újranyit.”

Mikor a Szentháromság térhez érünk, még mindig a filmekről, de már nem a blockbusterekről beszélünk. A tér ugyanis nemcsak a bajai halfőző fesztivál helyszíne, hanem Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének is, amelynek fináléjában egy ételhordós férfi Baja főterén mélyen belenéz egy halott bálna szemébe. “A film bálnáját még én is láttam. Sőt, úgy hallottam, hogy a hatvanas-hetvenes években valóban körbevittek egy kitömött bálnát, Góliáthot Magyarországon, ami eljutott Bajára is. Apukám talán még látta is.”

Mindenkinek jár egy Mini presszó

És én különböző helyek előtt álltam
szürke pólóban és fehér tornacipőben,
és templomok mögött pisáltam
a narancsillatú esőben

– énekli az Olasz film (töredék) című számában Szabó Benedek, és a sorok egyértelműen a bajai Mini presszó szűk környezetére utalnak. “Erre nem vagyok büszke, de valóban megtörtént” – magyarázza az egykori szórakozóhely előtt, a dalban megénekelt vizelés helyszíne felé mutatva. A dal később szintén Baján forgott videót kapott, a bezárt Mini helyén ma tetoválószalon működik, a presszó pedig új helyen üzemel tovább. 

“A személyiségfejlődésem szempontjából ez egy nagyon fontos hely, rengeteget jártam ide, és nagyon sok fontos dolog történt velem itt. Sőt, ez az egyetlen hely az életemben, ahol saját számlám volt. Az öcsémmel volt egy ún. sutyorgós kanapénk, ahonnan folyamatosan megfigyeltük a termet, és megdumáltunk mindent, amit láttunk.”

Ahogy a helyszínen megtudom, a Mini 1972-ben nyitott, és sokáig egy klasszikus pirospuffos kávézóként üzemelt. “Különös, mert már gyerekkoromban is ide jártam, igaz, akkor még főleg islert és egyéb süteményeket fogyasztani. Később már mást is, mert a Mini átalakult: napközben továbbra is kávézóként üzemelt, éjszaka pedig hatalmas buliknak adott otthont. Néha akkora tömeg volt, hogy alig lehetett odabent megmozdulni.”

A bezárt régi Mini előtt és az a bizonyos templom
A bezárt régi Mini előtt és az a bizonyos templom (Fotó: Németh Sz. Péter)

“Volt, hogy este tízkor úgy döntöttem, hogy begyalogolok a házunktól a Miniig, mert tudtam, hogy ott biztosan találok majd valami ismerőst. És ez rettenetesen jó. Szerintem mindig kell az ember életében egy olyan hely, ahol biztosan talál valakit, akit ismer. Később a Mini is elköltözött, és én is elköltöztem. Aztán ahogy az ember idősödik, úgy lesz egyre kevésbé fontos ez az egész, de még mindig azt gondolom, hogy nagyon-nagyon szép évek voltak, amiket törzsvendégként itt töltöttem. Tényleg kurva jó emlékeket őrzök innen.”

A Gyökkető volt Baja Tankcsapdája

Miközben a városban sétálunk, az egyik családi barát otthonának udvarán sokgenerációs kerti parti zajlik, ahová – mint menet közben kiderül – mi is hivatalosak vagyunk. Amikor betoppanunk, a grillrácson húsok sülnek, az udvaron felállított pingpongasztalon pedig barátságos mérkőzések zajlanak, amiket a beálló autók miatt – az asztalt arrébb tolva – olykor meg kell szakítani.

Az asztal körül súlyos bulizós sztorik és Tímár Péter-filmeket idéző kalandok röpködnek, emellett rendre visszatérő téma a kultúra (zene, irodalom, filmek) és a politika (a Fidesz az önkormányzati választásokkor Baján is bukott). Közben gyakorlatilag bármelyik másodpercben beeshet egy régen vagy talán nem is annyira régen látott ismerős. Az egyik pillanatban a Prága klipjének finálájából, valamint a Gyökkettő Antoán című számából ismert Antoán toppan be, akinek a róla szóló dal szövege szerint jó szokása, hogy sötét pincék mélyén vagy presszók teraszán nyakalja “az élet vizét”.

A Gyökkettő egyébként Szabó Benedek egyik bajai zenekara volt, még a Galaxisok és a Zombie Girlfriend előtt. A zenekar a Szabó tanyán, a ház alatti próbateremben gyakorolt, egy igazi kamaszfiú-birodalomban, ahol a falakat a Junkies Nihil című lemezének logója, valamint gyöngybetűkkel felírt Marilyn Manson- és Tool-idézetek díszítik még ma is. Bár csak öt évig létezett és sosem tört ki a szülővárosából, kultikusságát jól jelzi, hogy Baján máig létezik olyan zenekar, amelyik kizárólag Gyökettő-számokat játszik. A Gyökettőben Benedek öccse, Ambrus (az ő projektje volt a hasonlóan kultikus October Mushrooms), valamint Mészáros Zsolt, az egykor legendás, még Komár Lászlót is kísérő Fórum zenekar gitárosa is játszott.

Bár a nyolcvanas évek elején alakult Fórumra gyakran hivatkoznak az első magyar ska-zenekarként, az első blikkre idős szektavezért idéző, egyébként rendszeres Ozora-látogató Mészáros Zsoltnak nincs ínyére ez a cím. “A Fórum akkoriban tényleg nagy dobás volt, de ma már kurvára más zenéket szeretek, mint amiket akkor csináltunk, sőt, én már akkoriban nagyon rühelltem, amikor ska-zenekarnak hívtak bennünket. Amikor a Fórumnak vége lett, hiába hívtak több zenekarba is, jóidőre letettem a gitárt.”

A Fórum végül csupán egyetlen kislemezt élt meg (Mikor még volt súlya a szónak / Csak az a biztos, ha tele a has; 1981), mielőtt megjelent volna az első nagylemez, a zenekar feloszlott. A Fórum után Mészáros Zsolt hosszú időre visszavonult a zenéléstől, majd 25 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Szabó testvérek kedvéért újra gitárhoz nyúljon. “Akkor romlott el minden” – sóhajt fel a felesége a háttérben. “Benedek tehet mindenről!” – helyesel tréfásan a gitáros is, aki végül hosszabb ideig zenélt a Gyökkettőben, mint a Fórumban.

A ház alatti régi próbateremben
A ház alatti régi próbateremben (Fotó: Németh Sz. Péter)

“A Fórumban engem leszámítva rettenetesen profi zenészek játszottak, és meg tudtunk csípni valamit, amitől valóban nagyszerű tudott lenni az együttes. A Gyökketőt mégis jobban szerettem, mert valódi talentum rejlett benne. Őszintén hittem a zenekarban” – mondja Mészáros Zsolt, aki két éve az A38 Hajón is színpadra állt a Galaxisokkal, amikor Szabó Benedek zenekara előadta a Gyökkettő egyik legnagyobb slágerét, a Táguló világot. A dobok mögött ezalatt Benedek öccse, Ambrus ült.

Az Armstrong nélkül Galaxisok sem lenne

Mikor ránkesteledik, a kerti partiból – immár jókora társasággal – a közeli Armstrong klubba megyünk tovább, ahol Benedek a számításai szerint csaknem százszor lépett fel a Baján működő zenekaraival (Downward, Uff, Gyökkettő). “Életem első törzshelye az Armstrong volt, ahol a Gyökkettő előtti zenekaraimmal még Nirvana-feldolgozásokat játszottunk a törött tükröknek háttal” – mondja.

A cégérén Louis Armstrong nevét és arcát viselő pinceklub az interneten Magyarország legrégebbi élőzenés klubjaként hirdeti magát, aminek a hitelességét nehéz lenne megállapítani, abban viszont a társaság valamennyi tagja egyetért, hogy ha nincs ez a hely, akkor valószínűleg Gyökkettő és Galaxisok sem lett volna.

A fenomenális vendéglátásnak köszönhetően ekkor már egyre emelkedettebb a hangulat. Csak egy hangfelvétel emlékeztet rá, hogy a cikk fotósa, Peti egy ponton – a jó ég tudja, hányadik kör unikum után – megpróbál szót kérni, hogy megosszon néhány gondolatot a többiekkel, de nem sokra megy vele. “Srácok! Igaz, hogy még csak néhány órája ismerek mindenkit, de úgy érzem… úgy érzem....” – kezd bele a vallomásba, de valaki máris bekiabál: “Be vagy baszva!” Peti azért befejezi: “Úgy érzem magam, mintha otthon lennék.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

A bajai halászlé mindenkit összehoz

A húzós éjszaka után meglepően korán kelünk a Szabó tanyán, majd rögtön a városba indulunk, hogy reggelit vadásszunk és szétnézzünk a vasárnapi bolhapiacon. Útközben betérünk egy ismerős kocsmába, a Fekete Kutyába, ahol épp a KISS I Was Made for Lovin' You című száma szól, amikor éhgyomorra legurítjuk az aznapi első unikumjainkat. A következő dalt már nem várjuk meg, robogunk tovább, reggelire pedig egy igazi piacos fogást választunk: sült kolbászt eszünk fehér kenyérrel és mustárral.

Mikor visszatérünk a tanyára, Benedek régi kazettákat és könyveket mutogat. “Az olvasás és a zene szeretete egyértelműen a családomnak köszönhető. Az egyik legmeghatározóbb élményem a gyerekkoromból, hogy miután befejeztem egy könyvet, állok otthon a polcok előtt, és próbálom kiválasztani, hogy melyik legyen a következő, amit elolvasok.

Ez a mai napig bizsergető érzés.

Tudom, hogy nem túl környezetbarát és semennyire sem progresszív, de valószínűleg ezért van, hogy a mai napig ragaszkodom a fizikai formában létező könyvekhez. És bár modoros Nők lapja-cikkeket idéző klisé, én tényleg imádom a könyvek illatát, vagy hogy a kádban olvashatok.”

Ezután Benedek elmeséli, hogy amikor általános iskolába került, már regényeket olvasott, úgyhogy nem igazán figyelt az órákon, saját bevallása szerint “kibaszott rossz gyerek” volt, aki később alaposan rácáfolt a csodagyereki ígéretekre. “Nemrégiben volt egy szentimentális pillanatom itt, Baján: újra megtaláltam és elolvastam apám egyik könyvét (Silvester Christopher: Szellemidézés – Nagy interjúkönyv 1859-től napjainkig), amit már gyerekként is forgattam. Aztán mikor nemrég újra a kezembe került a könyv, az egyik oldalán találtam egy csokis ujjlenyomatot, ami minden bizonnyal tőlem származik. 32 évesen ez egészen megható élmény volt.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)
(Fotó: Németh Sz. Péter)

A hétvége során hallott sztorikból egyértelműen kirajzolódik, hogy a ház és környéke egykor valóságos kis kulturális központként működött Baja határában, ahol az évek során megfordult többek között Lajkó Félix, Varnus Xavér, Eötvös ‘Van mááásik!’ Gábor és Laár András is. Benedek gyerekként imádta a házuk klubhelyiségében rendezett bulikat, mindenekelőtt a hangulat, az állandó sürgés-forgás és a részeg felnőttek látványa miatt.

A tanyát 1975-ben, 21 éves korában vásárolta Benedek édesapja, D. Szabó Jenő. Nem volt áram, nem volt víz, és a legenda szerint vadkender nőtt mindenfelé, amerre a szem ellátott.

“Amíg anyukám egy klasszikus értelmiségi családból származik, addig apukám egy dusnoki parasztcsaládból jött. Eredetileg villanyszerelőként végzett, de közben egy szenvedélyes álmodozó volt, akinek mindig nagyon erős igénye volt arra, hogy a kultúra közelében legyen. Ezért hamar színtársulatot alapított, megcsinálták a Faludy-féle Villon-fordítások színházi verzióját, aztán a rendszerváltás után megvalósította az álmát, és indított egy napilapot – a Bajai Hírlapot –, majd egy hetilapot – a Délvidéket."

Apukám révén a fél gyerekkoromat különböző szerkesztőségekben töltöttem. Amikor valamelyik számítógép szabad volt, az akkoriban még nagyon menő Prince of Persiával játszottam, később pedig, amikor 1997-ben bekötötték a betárcsázós internetet, az unokatestvéremmel próbáltunk meg Freddy Krueger-képeket letölteni, általában nem sok sikerrel. Mikor a lap a kétezres évek elején tönkrement, megszűnt az otthoni internethozzáférésünk – pont abban az időszakban, amikor sok háztartásban meg éppen bekötötték az internetet.

A tanyán ráadásul egy időben tévéműsorok is készültek, ezek emlékét a ház mellett álló adótorony őrzi. “A kilencvenes évek elején még elég hézagos volt a médiatörvény, így apukám Dél TV néven helyi adót indított. A stúdió a hátsó szobában volt, itt készültek a saját gyártású műsorok, éjszakánként pedig a Szív TV-től kapott videokazetták anyaga ment. Nem sokkal később betömködték a joghézagokat, az antennát pedig kommandósok szerelték le. Ez gyerekkorom egyik meghatározó élménye. A torony szerencsére még megvan.”

Rendkívül hálás vagyok a gyerekkoromért: miközben egy jó értelemben vett értelmiségi miliőben nőttem fel, disznóölésekre jártunk a szomszéd tanyára, vagy épp a sajátunkon vágtunk disznót. Ez a kettősség a mai napig megvan bennem, bár a disznóvágásokat egyre kevésbé szeretem.

Ezalatt, ahogy közeleg a dél, gereblyét ragadunk, hiszen hamarosan vendégek érkeznek a vasárnapi ebédre. Miközben kupacokba gyűjtjük a faleveleket az udvaron, a bográcsban bajai halászlé, a konyhában pedig szalagos fánk készül – az előbbit Benedek édesapja, az utóbbit pedig Benedek édesanyja, Mester Ágnes készíti.

Még végére sem érünk a munkának, amikor befutnak az első vendégek, én pedig csak ekkor eszmélek rá, hogy mióta Baján vagyok, nemhogy zuhanyozni, de még fogat mosni sem volt időm, ezért a gereblyét eldobva pánikszerűen bemenekülök a fürdőszobába. Mióta megérkeztünk, a fejünket kapkodva sodródunk az eseményekkel, márpedig itt nem nagyon vannak üres percek, folyamatosan történik valami, szinte mindig érkezik valaki, vagy legalább csörren egy telefon – Benedek apukájának csengőhangja ráadásul stílszerűen a fia Soha nem veszi fel című száma.

(Fotó: Németh Sz. Péter)

A vasárnapi ebéd után egy kicsit azért mindenki elpilled: a társaság egyik fele a konyhában társalog tovább, a másik pedig a kerti fák árnyékába húzódva ejtőzik a szabadban. Ezalatt bőszen szerveződik a fuvar vissza Budapestre, ahová egy Krassó György-megemlékezés miatt többen is velünk tartanak.

Másfél órával és néhány öleléssel később már egy földúton zötykölődő autóban ülünk, ahonnan visszatekintve egy pillanatra megelevenednek Benedek Éter című dalának sorai:

Az adótorony mellett kecskék legelnek
a hosszú, törtfehér épület udvarán.
A szárítókötélen színes ruhák lógnak
ezer meg ezer meg ezernyi éve már.

 
Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!
Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.



  • Hírek
  • Lakáshitel