Justin Bieber megpróbál nem a tinilányok álma lenni

A február általában nem a legtermékenyebb hónap a könnyűzenében, de ehhez képest egész sok kifejezetten izgalmas album jelent meg. Például hosszú idő után új nagylemezzel jött ki a Tame Impala és Grimes, van új King Krule- és Real Estate-album, metálfronton nem ájultunk el a Sepulturától, viszont a Beneath The Massacre új lemezétől igen, de lecsekkoltuk a február elején a lakásában meggyilkolt Pop Smoke utolsó lemezét is halála előtt. A nagy kérdés persze az volt, hogy 2020-ban mit jelent Justin Biebernek lenni, mert a popsztár alig egy év visszavonulás után kihozott egy olyan lemezt, amit akár a feleségének is dedikálhatott volna. Magyar vonalon pedig Gege beatköltő raplemezét emeljük ki a februári megjelenésekből.

Justin Bieber: Changes (4/10)

Gyereksztárnak lenni egyáltalán nem egyszerű, hiszen a történelem során számtalanszor kiderült, hogy a korán jött világsiker képes teljesen tropára vágni egy fiatalt, hogy aztán valamikor a 30-as éveibe érve vegye csak észre, hogy leépült testileg és fizikailag, elfogyott a pénze és már egy évtizede a múltjából él. Macauley Culkin, Lindsey Lohan, Britney Spears vagy Aaron Carter is tiniként kezdte el a popipart, hogy aztán felnőttkorba érve egymást érjék a félresiklásaik, és szép lassan darabokra hulljon a karrierjük. Justin Bieberről is sokan gondolhatták azt, hogy ha egy 16 éves gyerekért ennyire rajonganak és ennyire sikeres, akkor a húszas éveire garantáltan elvonón, idegklinikán vagy a temetőben végzi. A most 26 éves énekesnek valóban megvoltak a maga kellemetlen balhéi, kisebb-nagyobb betegségei és a drogokat sem vetette meg, nem véletlenül jelentette be egy éve, hogy egy időre kicsit háttérbe vonul, pihen és több időt tölt el az újdonsült feleségével, Stephen Baldwin modell lányával.

Ahogy ez lenni szokott, a nagy visszavonulás kereken egy évig tartott, ugyanis a 2015-ös Purpose után most megjelent Changes címmel az új nagylemeze, amivel az énekes mintha csak jelezni próbálná a rajongóinak, hogy most már tényleg hagyják őt békén, boldog házas ember és kizárólag a drága feleségével hajlandó szexelni. Eskü, erről szól az a 16 szám, ami megjelent  a legújabb nagylemezén.

Ezzel nem is lenne semmi gond, hiszen ha valaki kamaszkora óta szexszimbólum, akkor biztosan jól esik neki, ha végre azt kommunikálhatja a világ felé, hogy mennyire szereti a feleségét, és milyen jól érzi magát vele. Valahol ez kifejezetten cuki, azonban az igazság az, hogy

Ez kifejezetten gonoszan hangzik, de a legjobb művészeti alkotások többnyire valamilyen érzelmi vagy egzisztenciális válságból születnek, gyakran terápiás céllal, hogy az alkotó ilyen formában engedje ki mindazt, ami a fejében van. Az ilyen szellemi állapotokból születnek a legzseniálisabb albumok is, és talán éppen ez az, amiért a Changes ennyire állati unalmas.

Bieber olyan hosszú ideje meghatározó szereplője a popzenének, hogy átment minden korszakon. Ő volt

• a cuki, szépen éneklő kisfiú, aki pontosan úgy néz ki, mint akiért összeverekednek a lányok a gimi folyosóján;
• a nyálas, önimádó bohóc, akit minden alfahímnek gyűlölnie kell, mert rajonganak érte a csajok és közben a zenéje is szar;
• a lassan megkomolyodó férfi, aki ezerrel azon van, hogy bebizonyítsa, ő már tökre nem egy gyerek;
• a komoly előadóművész, aki hosszú évek cikizéseit és szakmai el nem ismerését töri meg váratlanul bátor és kortárs zenékkel;
• a világsztár, akit már ciki gyűlölni és el nem ismerni;
• a házas ember, aki egy halom pénz tetején gitározgat könnyek között, hogy mennyire szereti a feleségét.

Az utolsó rész 2015 környékétől érvényes, amikor megjelent Purpose című albuma, aminek egy része csak a szokásos mainstream R&B, azonban akadt pár szám (Where Are Ü Now, What Do You Mean, Sorry), ahol kiderült, hogy Bieber jóval sokoldalúbb, mint gondoltuk, csak bátrabban kell producert választania. Ezekben az esetekben az akkoriban éppen rohadtul felkapott Skrillex és Diplo is beszálltak mellé, akiknek sikerült egészen izgalmas zenéket alápakolni az énekesnek, és még a legvájtfülűbb kritikusok is elismerték, hogy bizony ezek tökéletes popszámok. Sajnos ezeknek semmi nyoma a mostani lemezen.

A Changes egy igazi színtelen-szagtalan, pehelysúlyú mainstream R&B album, amelyen Bieber annyit és addig hajlítgat a hangjával, ahogyan csak akarja, cserébe egy megjegyezhető momentum nincs a számok között. Valószínűleg azért, mert a négy évvel ezelőtti albumához képest most producerek tekintetében abszolút a komfortzónáján belül maradt, és zeneileg annyi a progresszió, hogy itt-ott trapesebben szólnak a számok, és az egyetlen sláger, a totál bugyuta Yummy is inkább egy Drake-dal 2016-ból, mint bármi egetrengető.

Pedig papíron egyáltalán nem kéne ennyire lakosságinak lennie a zenéknek. Bieber kifejezetten változatos közreműködői gárdát hozott össze, a legfelkapottabb mostani előadóktól (Quavo, Post Malone, Travis Scott) menő arcokon (Kehlani) át az olyan feltörekvőkig, mint Lil Dicky vagy Clever. Arról nem is beszélve, hogy az Available című szám egyik szerzője és producere JaVale McGee, a Los Angeles Lakers flúgos centere. És a vicces az, hogy ez az egyik legjobb szám az egész albumon.

A baj az, hogy hagyják Biebert, hogy kiénekelje minden érzelmét a számokban, a zene pedig tényleg csak alapként működik, hogy szóljon valami, amíg az énekes kiéli minden vágyát. Nincs innováció, nincs bátorság, minden számot hallottunk már évekkel korábban, csak annyi a különbség, hogy Bieber 26 éves korára gyakorlatilag bármit és bármire fel tud énekelni világszínvonalon. Ez viszont már a négy évvel ezelőtti albumán is kiderült, 2020-ban meg már a kutyát nem érdekli, hogy az énekes mögött dolgozó zenei szupercsapat miket lopkodott össze a kortárs hiphopból.

Szó sincs róla, hogy ezek a számok annyira rosszak lennének, nyilván tökéletesen szólnak, itt-ott jó kis ötletek is vannak, de aki követte az elmúlt évek mainstream popzenéjét, az hallott már innen tényleg mindent. Biebert meg már több mint egy évtizede ismerjük, szóval attól sem esünk hasra, hogy szépen énekel. Ez egy toplistás popsztártól bizony édeskevés. (sajó)

Grimes: Miss Anthropocene (9/10)

Öt év telt el azóta, hogy a kanadai Grimes, vagyis Claire Boucher kiadta az Art Angelst, ami a 2010-es évek egyik legmeghatározóbb albumaként vonult be a köztudatba, Grimes pedig egyértelműen emiatt lett tényleg nagybetűs popsztár, nem is véletlenül. Az Art Angels egy rettentően szórakoztató, sodró lendületű lemez volt, ami mesterien gyúrta össze a modern internetes kultúrát a mainstream popzenével, és bár rengeteg kísérletezés fért rá, a legtöbb emberben mégis egy viszonylag könnyen befogadható poplemezként maradt meg.

A zenében abszolút a saját játékszabályai alapján játszó Grimes eléggé ki is borult ezen,és tavaly elmondta, hogy az Art Angels egy szar, amit mindenki félreértett, és így igazából egy sötét folt az életében. Emiatt eleve elég nagy várakozás övezte a most megjelent Miss Anthropocene című ötödik lemezét, az egészhez pedig a koncepció is hozzátett, azt ugyanis már előre lehetett tudni, hogy a lemez a klímaváltozást antropomorfizálja, ami a halál angyalaként sújt le az emberiségre.

Ez elég nyomasztó felütésnek tűnik ezekben a szorongásos időkben, a Miss Anthropocene pedig tényleg nyomasztó is lett, de én úgy éreztem, hogy inkább cyberpunk városokat, füstös, földalatti klubokat és a mesterséges intelligencia diadalát idézve rohamozza meg az ember agyát. Legalábbis helyenként, Grimes ugyanis továbbra is tökéletesen lavírozik az indusztriális beatek, a szétmosott vokállal operáló elszállós tételek és a teljesen lecsupaszított, szívből jövő dalok között. A So Heavy I Fell Through the Earth monoton kattogása tökéletesen adja meg az alapot az egésznek, a Darkseid pedig egy hipnotikus beattel, az Art Angelsen is közreműködő tajvani rapper, 潘PAN bőr alá mászó kínai rappel és Grimes kántálásával löki még mélyebbre a hallgatót a disztópikus nyúlüregbe.

Aztán hirtelen jön a Delete Forever, ami egészen konkrétan egy gitárra épülő countrydal az amerikai ópioidkrízisről, de az ember egyáltalán nem lepődik meg, csak hagyja magát sodródni az árral. Az egyik pillanatban a Cyberpunk 2077-be tökéletesen illeszkedő 4ÆM semmiből beinduló, drum and bassre alapuló beatjére pörgünk, hogy aztán a New Godson elámuljunk azon, hogy Grimesnak egyébként mennyire király hangja van, a My Name Is Dark meg kicsit olyan, mintha a Kill V. Maim antitézisének szánták volna. 

Ahogy az Art Angels, úgy a Miss Anthropocene is folyamatosan meglepi az embert, és közben annyi hatást zúdít rá, amit sokadik hallgatásra is nehéz kibogozni. Erre a lemezre viszont tényleg abszolút megéri rászánni az időt, még ha elsőre nem is azt kapja tőle az ember, amit az Art Angels alapján várt, Grimes ugyanis most azt is megmutatta, hogy a popsztárságot is képes Grimes alakúra formálni. (flachner)

Pop Smoke: Meet the Woo 2 (8,5/10)

Február 19-én, mindössze 20 évesen betörtek a lakásába és agyonlőtték Bashar Jacksont, akit az amerikai hiphopban járatosak csak Pop Smoke-ként ismertek. A 20 éves New York-i rappert az egyik legnagyobb ígéretek között tartották számon, akinek az elsők között sikerült meghonosítani a keleti parton a brit drillt – most azt hagyjuk, hogy maga a drill alapvetően chicagói műfaj, a brit drill meg sokat merít a grime-ból, nem ez a lényeg. Szóval Pop Smoke azzal robbant be, hogy az általában a brit hiphopra (amit hívhatunk grime-nak, rapnek vagy drillnek is apró eltérések miatt) jellemző tört ütemű dobokat, 2-stepből és dubstepből ismerős basszusokat és más tipikusan brit megoldásokat átvett, és az egészet a saját arcára formálta. 

A Meet the Woo folytatása is azért annyira erős, mert Pop Smoke nem állt meg az imitálásnál, hanem a brit drillben keresett producernek számító 808Melo-val rakta össze a legtöbb számot, és nem pakolta tele közreműködőkkel a lemezt. Ettől van egy nagyon kompakt érzete az egész mixtape-nek, nincsenek nagyon kilógó hangok és megoldások, a dalokban végig Pop Smoke mélyhangú, harapós New York-i flowja hallható. Ami azért izgalmas, mert azért a grime-nak és úgy általában a brit rapnek megvan a saját ritmikája és stílusa, és egészen üdítő ismerős dobképletekre nem azt a pattogó, intenzív brit rappelést hallgatni, hanem valami pár fokkal teátrálisabb, hatásvadász "ugatást". És az album ugyanolyan színvonalon mozog végig, mindegyik egységesen erős és odabasz, nincsen egy pillanatig lazázás vagy alibizés.

Óriási tragédia, hogy Pop Smoke is csatlakozott a 20-as évei elején tragikus körülmények között elhunyt rapperekhez, mint Lil Peep, XXXTentacion vagy Juice Wrld. Ráadásul abban is hasonlít az említett háromhoz, hogy ugyanúgy újítóként kapta fel a szaksajtó, és már a legnagyobb kiadók és ügynökségek kezdték el megkörnyékezni, mint aki majd elterjeszti Amerikában a brit hiphopot, ezzel pedig új színt hoz az egyre uniformizálódó, traptől teljesen megfertőzött rapzenébe. (sajó)

Tame Impala: The Slow Rush (8/10)

Kevin Parkernek, a Tame Impala agyának alighanem furcsa érzés lehet belegondolni abba, hogy az elmúlt évtizedben a zenéje gyakorlatilag az alternatív underground kapudrogjává vált. A Lonerism megjelenésekor az igazi zenei sznobokon kívül valószínűleg nem sokan ismerték a projektet, pedig a szaksajtó már akkor is az egekig magasztalta, a Currents óta eltelt öt évben viszont odáig jutottunk, hogy konkrétan mindenki a The Less I Know The Bettert teszi be sejtelmes arccal egy elszállósabb buliban, hogy aztán megkapja, hogy “de hát haver, mindenki ismeri a Tame Impalát”.

Azzal persze semmi baj nincs, hogy a Tame Impala ekkora népszerűségnek örvend: Parker egyszemélyes zenei projektjének köszönhető a pszichedelikus rock reneszánsza, és az is, hogy a rapperek egyre gyakrabban kísérleteznek hasonló témákkal – bár ez igazából kölcsönös, mert Parker is érezhetően sokat tanult a hiphop producerektől. A Tame Impala munkásságában tényleg nehéz lenne bármilyen kivetnivalót találni, ezt a szériát pedig a most megjelent The Slow Rush sem szakította meg. 

A negyedik lemezről ugyan hiányzik a Currents diszkóba hajló, helyenként kicsit szorongásos rohanása, helyette kaptunk egy optimistább, üdítőbb anyagot, amibe pont olyan jó érzés belesüppedni, mint egy nagyon kényelmes fotelbe. Az elmúlt öt év alatt Parker tényleg közel tökéletesre csiszolta a furcsán nosztalgikus dalok minden apró részletét, a végeredmény pedig számomra leginkább olyan lett, mintha valaki az álomszerű hypnagocic vaporwave-et ötvözte volna egy pszichedelikus poplemezzel.

A The Slow Rushnak tulajdonképpen legfeljebb azt lehet felróni, hogy helyenként kicsit túlságosan elhúzza a dolgokat – a Posthumous Forgiveness például simán lehetne percekkel is rövidebb –, de ha nem kifejezetten erre figyel az ember, akkor előbb lesz vége az albumnak, mint hogy ez tényleg zavaró legyen. A Lost In Yesterday mellett hatalmas slágerek sincsenek ezen az albumon – legalábbis a Currentshez képest –, de összességében azért Parker így is megint megmutatta, hogy miért hivatkoztunk a Tame Impalára korunk egyik legnagyobb hatású, kurrens rockzenekaraként. (flachner)

Real Estate: The Main Thing (7,5/10)

Immár második lemezét adta ki a zaklatási ügyei miatt lapátra tett Matt Mondanile nélkül a dalaiban újra és újra a kertvárosi délutánok hangulatát kereső Real Estate. A Ducktails mögött álló zenész hiába gyónta meg bűneit tavalyi lemezén, a nagy gonddal összerakott Watercolorst úgy ignorálta a zenei sajtó, hogy végül egyetlen épkézláb kritika sem született róla. Mondanile helyét a szólómunkáiról jól ismert és antropológiából doktorált Julian Lynch vette át, a 2017-es In Mind már vele jelent meg, és a zenekar korábbi lemezeihez képest nem is szólt akkorát.

Mondanile nélkül a Real Estate ugyan nem feltétlenül lett félkarú óriás, ám vitathatatlan, hogy a zenekar egy rendkívül meghatározó tagját vesztette el. Közben Martin Courtney frontember egyre kevésbé értette, hogy harmincas fickóként, nem mellesleg apukaként, mit keres még mindig egy zenekarban, különösen, amikor a világ egyre rosszabb hely. A művészete fontosságában kétkedő énekes-gitáros idővel megtalálta magában a válaszokat a kérdéseire, és csapatával összerakta a Real Estate ötödik nagylemezét, a címével a Roxy Music előtt tisztelgő Main Thinget.

A februári lemez már az új felállásában sokkal otthonosabban mozgó zenekart örökít meg, ami ugyanazt a vasárnapi délutáni hangulatot örökíti tovább, amit a 2009-es indulása óta megszokhattunk az együttestől, mégis törekszik másnak, komplexebbnek tűnni, mint a Real Estate korábbi dolgai. Martin Courtney csapata még mindig a kertvárosi lét agyonidealizálásával van elfoglalva, és továbbra is mer unalmasnak tűnni, ami valószínűleg az egyik legbátrabb művészi hozzáállás, amikor szinte mindenki más görcsösen igyekszik egyedinek és különlegesnek látszani. (kovács d.)

King Krule: Man Alive! (7/10)

Azt hiszem, a King Krule-ról örökké az a 2018-as koncert fog eszembe jutni az A38 hajón, amire szinte követhetetlen sebességgel fogytak el egy délelőtt alatt a jegyek, és amin akkora tömeg volt, hogy hátul a sörpultnál állva sem tudtam megmozdulni. Oké, a King Krule ekkor jött először Magyarországra, az egy évvel korábban megjelent The OOZ-ról pedig csak szuperlatívuszokban beszélt mindenki – teljes joggal, tegyük hozzá –, de tényleg álmomban sem gondoltam, hogy ekkora lesz az érdeklődés Archy Marshall iránt.

Azóta igazából többször is rájöttem már, hogy semmi meglepő nem volt az egészben, a King Krule zenéjének hangulata ugyanis tökéletesen leképezi azt a kínt, amit egy fiatal érez manapság, ha elkezd gondolkodni a jövőjén (vagy bármin, igazából). Marshallnál jobban valószínűleg kevesen értenek ahhoz, hogy egy normálisnak érződő számból is nagyon kifinomult rémálmot kovácsoljanak, ami alatt szép lassan kúszik fel valami megmagyarázhatatlan rettegés az ember torkába.

Ez korábban sem volt máshogy, a Man Alive! viszont tényleg elvitte a falig a koncepciót, és néhol letaglózó melankóliával, sőt, gyűlölettel áll hozzá a világhoz. Ez az album tulajdonképpen kicsit olyan, mintha Marshall az elmúlt években rátalált volna a Heroin and Your Veins nevű finn szólóprojektre, és ő is kipróbálta volna, hogy pontosan hogy hangzik egy surf banda a pokolból, vagy egy rettenetesen másnapos lounge zenekar. 

Ezzel nekem abszolút semmi bajom nincs, de senkit nem tudok hibáztatni azért, ha a szorongást előidéző számok helyett mondjuk a Half Man Half Sharkot – vagy úgy en bloc az előző két lemezt – veszi elő. Arról nem is beszélve, hogy élőben ezt egy noir film lerobbant kocsmájában tudnám elképzelni, nem egy klasszikus koncerthelyen. (flachner)

Beneath the Massacre: Fearmonger (10/10)

A franc se gondolta volna, meg én se, hogy évek óta az első lemezt, amelyre gondolkodás nélkül, akármilyen skálán maximális pontot adnék, egy ismertségében jóindulattal is legfeljebb harmadvonalbelinek nevezhető, francia-kanadai, grindcore-ba hajló death metált játszó együttes adja majd ki. Ráadásul szinte a semmiből: bár hivatalosan sosem oszlottak fel, a Beneath the Massacre 2012 óta nem nagyon koncertezett, és lemezt se adott ki. De nem azért, hogy összeállítsanak valami nagyszabású, dupla konceptalbumot, nagyon nem: a Fearmonger egy 30 percnél egy másodperccel sem hosszabb száguldás iszonyatos tempóban, félidőben egy gonosz kis lassítással, de amúgy pihenő nélkül.

Sajnos az elmúlt évtizedek zenekritikái mára totálisan elkoptatták az olyan közhelyeket, mint hogy „úgy robog végig rajtunk, mint egy gyorsvonat”, vagy „olyan, mintha géppuska-sortüzet hallgatnánk”, esetleg hogy „a légkalapács ehhez képest finom komolyzenének hangzik”, pedig mindezeket nem lett volna szabad leírni egyszer sem a Fearmonger megjelenéséig mondjuk valamelyik korai Napalm Death-lemez megjelenése óta. Ebben az albumban tényleg annyi energia van, mint egy épületbontáshoz használt robbantásban; velős és megunhatatlan. Jó, persze a tempó önmagában még nem lenne elég, kiadtak már a világban épp elég nagyon gyors és nagyon rossz lemezt is. De a Fearmongerben az a lenyűgöző, hogy a legkevésbé sem csak az ész nélküli aprításról szól: az egész lemez iszonyú változatos, talán nincs verze, ami kettőnél többször előfordulna rajta (oké, három és fél percnél egyik szám se hosszabb), és a harminc percből egyetlen egy sem tűnik üres, ötlettelen kitöltő résznek, ami pedig azért náluk messze jelentősebb együttesek amúgy nagyon jó lemezein is előfordul nemegyszer. Az egész lemez ötletes és jó riffekkel és összetett dobtémákkal van tele, az őrületesen antimetálos nevű énekes, Elliot Desgagnés hörgése pedig műfajon belül kifejezetten sokszínű. És még a hangzás is kifogástalan. Ez tényleg egy tökéletes lemez. (Kovács Bálint)

Sepultura: Quadra (6,5/10)

Három éve azt írtuk a Sepultura előző lemezéről , hogy ha csak az első néhány szám alapján kéne ítélni, ideje lenne végleg elfelejteni a jobb időket megélt brazil metálegyüttest. És úgy tűnik, Andreas Kisserék szenvedélyesen szeretik a legunalmasabb számokkal kezdeni a lemezeiket, talán hogy gyorsan lemorzsolódjon mindenki, aki nem igazi diehard rajongó. A Quadra első öt számából nehéz lenne bármit is felidézni, túl azon, hogy jó közepesen eltalált, sem tucatzenének, sem emlékezetesnek nem nevezhető, mondjuk, hogy olyan kellemes gitár- és dobtémákból állnak össze, miközben Derrick Green a megszokott módon használja a megszokott hangját. Ez az az a zene, amin ásítozunk ugyan, de azért nem alszunk el.

Aztán a hatodik szám, a Raging Void környékén elkezdenek történni a dolgok, de azért szögezzük le gyorsan, nemhogy nem valami Refuse/Resist-szerű történésre kell gondolni – ki reménykedne még ilyesmiben? –, de még csak olyasmikre sem, amikre gondolkodás nélkül, meggyőződéssel rá lehetne vágni végre azt a szót, hogy emlékezetes. Csak jön egy kicsit különlegesebb refrén, a Guardians Of Earth elején egy dobozgitáros intró, a közepén egy izgalmasabb kórus és egy jobb gitárszóló, a Pentagramban élvezetesek kétlébdobos futamok, az Agony lelassít középtempóra, és behozza a melodikusságot, amit a zárószám, a Fear, Pain, Chaos, Suffering visz el a csúcsig egy vendégénekesnővel. Szóval a számok nagyjából feléről el lehet mondani, hogy van bennük valami, amire fel lehet kapni a fejünket – miközben szól az elmúlt 10-15 évben megszokott, máskülönben kilengésektől mentes, abszolút átlag-Sepultura. (Kovács Bálint)

Gege: Út (7,5/10)

A két évvel ezelőtti Csapda elképesztően szórakoztató volt, ezért nagyon vártam, milyen lesz a folytatás. Az Út pedig egy jóval oldschoolabb, nagyvárosi raplemez lett, tele érdekes szövegekkel, bólogatós alapokkal és pár egészen zseniális sorral. Gegében az a jó, hogy a korosztályában kiemelkedően jó szövegírónak számít, és mindig élmény újabb és újabb hallgatások után apránként megfejteni a triplacsavaros szövegi bravúrjait. Ez a mostani lemez annyiban érdekes a maga módján, hogy tényleg kicsit érezni rajta a beatköltészet szellemét, amiről Gege is beszélt inspirációként cikkünkben.

Az egész olyan, mintha csak valami modern nagyvárosi beatköltő naplóját olvasnánk, a dalok nem a múltról, a jelenről vagy a jövőről szólnak, hanem mindig csak a mostról, arról, ami éppen a mesélővel történik, ami éppen a fejében, ahogyan halad egy általa is nehezen körülírható úton. Filozofálgatás, utazás, haverkodás, sehová sem tartó napok, néha pedig fel-felbukkan egy kolléga, mintha csak tényleg egy Kerouac-könyvet hallgatnánk, csak folk és blues helyett Stack One old school, bólogatós, sercegő hiphopja adja a zenei aláfestést. A felbukkanó kollégák pedig könnyen beilleszkednek Gege csöndesen csordogáló cselekményeibe, Oriza Gege Kelet című számának szövegére reflektálva száll be az Álmos c. számba, Lil Frakk az Engedben bukkan fel, de a Sör és Fű is tökéletesen illeszkedik az Űző c. dalba.

Első hallgatásra kicsit csalódást keltett az album, aztán rájöttem, hogy a hiphop mai helyzetében egyszerűen csak végtelenül lecsökkent a figyelmi időm. A másfél-két perces trapszámok és minimalista szövegek korában teljesen elszoktam attól, hogy egy dalt nem a basszus meg a refrén ad el, hanem a bonyolult, sokrétegű verzék, és a narrátor előadói stílusa, ahogyan ott tudja tartani a figyelmem egy lemezen át, hogy elmondja, mi van a fejében. És ebben Gege egyszerűen kurva jó, sokadik hallgatásnál teljesen megszűnik az agyamban, hogy dalokra bontsam, amit hallgatok. Az egész összeolvad egy hosszú úttá, egy folyamatos cselekménnyé, nem zenei, hanem szövegi csúcspontok jellemzik az élményt, és nem is tudom, mikor ért mostanában ilyen élmény.

Az Út ettől függetlenül nem tökéletes, a játékos rímképzés és történetmesélés közben azért gyakran zavar, hogy igazából a semmiről hallgatok vicces hasonlatokat, Gege útvonala olyan helyeken megy át, ahol azért túl sok minden nem történik. Persze ez valahol a beatköltők könyveinek is az alapja, de picit azért hiányolom az igazán belemenős témafeldolgozást vagy odamondást, ami például a Csapdán volt. Ez most egy teljesen más lemez, és ha az ember hajlandó időt adni neki, akkor nagyon meg tudja szeretni. (sajó)

(Borítókép: Justin Bieber és Hailey Bieber. Fotó: Axelle / Bauer-Griffin / FilmMagic / Getty Images)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik, és vannak, akik az Indexet olvassák! Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!