- Kultúr
- Stenk
- hónap lemeze
- március
- kritika
- krúbi
- hanoi
- porridge radio
- dua lipa
- kapitány máté
- four tet
- nils frahm
- dumamakechou
- felső tízezer
- tokimonsta
A túl sok pénz miatt rinyáló Krúbi meglehetősen szórakoztató
További Stenk cikkek
A szórakoztatóipart rendkívül súlyosan érinti a járvány okozta válság, azonban a kevés pozitívumok egyike, hogy legalább az albummegjelenésekre nincs akkora hatással, hiszen koronavírus ide vagy oda, a Spotifyra nem túl bonyolult feltölteni az embernek új zenéket. Ezért sok mással ellentétben márciusban legalább az albummegjelenések nem maradtak el, így kaptunk többek között új Fourt Tetet, hosszú-hosszú évek után végre vállalható lemezt csináló Pearl Jamet, Dua Lipa pedig megcsinálta a kurrens popzene egyik legjobb produktumát, de meghallgattuk Tokimonsta, a Porridge Radio, Nils Frahm, illetve Dumama + Kechou új albumát is. Magyar fronton pedig kifejezetten erős volt a március, új zenékkel jelentkezett Krúbi, a Felső Tízezer, a Hanoi és Kapitány Máté is.
Krúbi: Ösztönlény (7,5/10)
Krúbiról most már valószínűleg mindenkinek kiderült, hogy jó sokáig itt lesz még velünk, hiszen aki egyszerre tud rohadt szórakoztató és kreatív zenéket csinálni, és közben magára haragítani egy csomó embert, az már előnnyel indul a többiekhez képest. A kérdés mindig inkább az volt, hogy a szellemes provokáció, az odamondogatás, kritizálás mögött mennyire van tartalom, mennyire tud az egész átlendülni az izgalmas internetes jelenség státuszon, amibe annyian beleragadnak Magyarországon az első nagyobb sikerek után. Krúbi eddigi zenéi inkább dalonként, részleteikben voltak szórakoztatóak, zeneileg nem fejtik meg se az újsulis, se a régi iskolás rapzenét.
Az Ösztönlény éppen ezért egy állati különleges valami. 10 szám, ebből egy van csak 4 perc alatt, sehol a szokásos olcsó poénok, a könnyű zenei megoldások, de még abban sem vagyok biztos, hogy a 10 között van olyan, amit a régi MTV korszakban el lehetne adni klipes dalnak a tévébe. Alapból a lemez egy olyan hétperces dallal indul, ami esküszöm olyan, mintha az egészet a Fekete Vonat-életmű ihlette volna (és ez a hatás az album több pontján is felbukkan Krúbi éneklésében), úgy énekel és affektál Krúbi éneklés közben. Ja, mert Krúbi tud énekelni, és az Ösztönlényt nem is használja fel másra, mint a sokszínűsége illusztrálására.
Krúbi még mindig csak 25 éves, ezért viszont néha vicces, néha kellemetlen azt hallgatni, hogy most már befutott előadóként rappel/énekel arról, hogy igazából mindenki bekaphatja, megtöltötte már az Akváriumot, van egy csomó pénze, irigykedjen csak rá mindenki. Nyilván ez a szerep, a póz része, csak az az igazság, hogy amíg ez az elején ironikus és vicces volt, most, hogy Krúbi tényleg elég felkapott figura lett, hirtelen elkezdenek ezek a túltolások őszintének tűnni. De közben mégis rohadt szórakoztató az előadásmód és az őszinteség, ahogyan a saját zenei karrierjéhez áll.
Ennél viszont jóval többől áll a lemez. A Felejtő például egy hatperces epikus valami, aminek az első két perce egy nagyon furán érzelmes szám, mintha egy mutáló tini Horváth Charlie-t és Bérczesi Robit kombinálva próbálná megírni a világ legszentimentálisabb számát, ami utána totál váratlanul átvált túlvezért baszatásba, nincs jobb szó rá. És a Death Grips-szerű veretéshez valahogyan kapcsolódik egy katonadal, aztán Krúbi vadul ordibálni kezd a két katonadalos refrén között. Mi a franc?!
Aztán megint jön egy dal, amin Krúbi azon rinyál, hogy túl sok pénze van (a baromi jó refrénű Csekk), ezt egy olyan szerelmes dal követi, amiről nem tudom eldönteni, hogy full komoly, vagy paródia, vagy valami triplacsavaros metapoén. Végül (Petőfi) teljesen elszabadul a randomgenerátor egy ócska EDM-paródiával, amiről csak remélni tudom, hogy tényleg poénnak szánta, mert full komolynak förtelmes, és eddig egy alkalommal sem bírtam végighallgatni. A Puszi még rosszabb, mintha egy olcsó sörmárkának nem sikerült volna megvásárolnia egy Wellhello-dal jogait, ezért szóltak a könyvelő szintetizátoros unokaöccsének, hogy dobjon már össze valami elektronikus zenét, ami olyan, mint a Fluor Tomi.
Ez a legszörnyűbb az egészben. Valahol lenyűgöz az a cirkusz, amit Krúbi képes zeneileg és szövegileg kreálni maga körül, máshol meg fáraszt és felhúz, ahogyan veri magát a lóvéra. Vagy ott van az éneklés. Néhol hátborzongatóan (Sapiens) jó az ének, néhol meg röhögni lenne kedvem, hogy tényleg nem volt senki a stúdióban, aki szólt volna, hogy köhömm, Krúbi uraság, filmekből utánozni az éneklést még akkor sem elég, ha ez egyébként sokkolóan jól megy. Ja, és ha már utánzás, a Puszi csipogós (ál)női vokálja akkora Die Antwoord-nyúlás, mint a ház, de közben rohadt szórakoztató. Aztán ott van a Kutya, aminek már a refrénje is alapból az, hogy "Krúbi gecire tré, egy önző kutya, egy ösztönlény", és tényleg vannak benne olyan momentumok, ahol már tapsolok a röhögéstől. Pontosabban tapsolnék, mert az utolsó két perc átmegy valami egészen beteg, zajos, metálos valamibe, aminek a végén Krúbi előveszi a metálos múltját, és 20 másodpercig ordibál. Mindezt egy kedves, kellemes, fúvósokkal tarkított, együtt éneklős, könnyed dallal (Copfocska) zárja, mintha az előbb épp nem akarta volna kiszaggatni a hangfalaimat a helyéről.
Rohadt nehéz Krúbi mostani lemezét értékelni, mert még mindig fogalmam sincs, mi a helyzet. Magyarországon van egy olyan furcsa sajátossága a könnyűzenének, hogy szeret teátrálisan túlzó lenni, az előadásra helyezni a hangsúlyt a tartalom helyett, ezért tud annyi gagyi szar is fennmaradni a felszínen. Krúbi is iszonyatosan túlzó, mégis valahol nagyon friss, nagyon sajátos, és igenis vannak néhol zeneileg izgalmas momentumok, de a produkció 90%-át a szöveg és az előadásmód, a szórakoztatás adja el. Persze, röhögök az albumzáró dalnál, amikor három perc nyáladzás után még képes felsírni az a kurva gitár, de közben megkérdezem magamtól, hogy jó az, ha egy albumon tudok röhögni? Ha egy albumot nem úgy kezelek, mint jó dalok sokaságát, hanem valami hibrid szórakoztatóipari terméket, amit nem zenei kontextusban kell értelmeznem, hanem közéleti, társadalmi és popkulturális szempontból. Felülírja egy teljesen átlagos dal élvezhetőségét, ha zseniális a szövege? Tud valami már úgy triplacsavarosan kellemes lenni, hogy közben nem gondolunk arra, hogy az illető tényleg szeret így énekelni vagy éppen utánoz valakit? Ez megint csak a Bëlga vagy valami olyan, amihez épp kezdek már öregnek számítani? Ezekre választ biztosan nem fogok kapni, viszont az Ösztönlény egy egészen kellemes meglepetés, ami a műfaji túltolások és a kicsit ellenszenves kivagyiskodás ellenére rácáfol arra, hogy Krúbi internetes jelenség, ami lecseng a következő hullámnál. (sajó)
Dua Lipa: Future Nostalgia (8/10)
Dua Lipa évek óta tagadhatatlanul a popzene egyik legfényesebb feltörekvő csillaga, de hiába lett őrületesen népszerű a New Rules, az énekesnő több mint fél évet késő debütáló albuma inkább volt egy minden koncepciót nélkülöző dalcsokor, mint rendes nagylemez. Az világosan látszott rajta, hogy Dua Lipa marha tehetséges, és a megjelenést követően azt is bebizonyította, hogy a legnagyobb színpadokon is megállja a helyét – többek közt például két éve a Szigeten is –, de a franc se tudta, hogy mit fog csinálni ezután. A most megjelent Future Nostalgia csattanós választ adott erre a kérdésre, ez a lemez ugyanis nem pusztán koherens egésznek érződik – egy kivétellel, de erről majd később –, hanem azt is bebizonyítja, hogy Dua Lipának egyértelműen helye van a popzene élvonalában.
Az már az első single, a Don’t Start Now alapján érződött, hogy Dua Lipa és producerei erősen merítenek majd a ‘80-as évek popzenéjéből, ami az elmúlt évek retróhullámát tekintve igazából nem is annyira meglepő. A nosztalgikus szintimeneteknek és a funkos basszustémáknak egyértelműen most van itt az ideje, ahogy a diszkó felélesztésének is, Dua Lipa pedig a Future Nostalgián sebészi precizitással tenyerelt rá a mozgalom ütőerére.
Ezen a lemezen egészen konkrétan semmi olyan nincs, amit ne hallottunk volna évtizedekkel korábban is, de az egész annyira tökéletesre lett csiszolva, hogy az ezen való méltatlankodás teljesen elveszik az elképzelt diszkógömbök villódzó fényében. A Future Nostalgia tényleg valósággal átrohan az emberen, de ha ebből ki tudunk szakadni, akkor se fogjuk megunni az egészet, annyiféle motívumból van összegyúrva az egész. Pont emiatt garantáltan mindenki talál majd rajta olyan számot, ami tényleg betalál nála, legyen az
- a már-már synthwave-be hajló, sötét szintivel támadó Physical diszkója,
- a Tove Lo-val közösen írt elektropopos Cool,
- vagy a My Woman sample-jéből építkező, könnyed Love Again.
Azt eddig is lehetett tudni, hogy Dua Lipa hangja szinte bármihez illik, így nem túl meglepő, hogy ezen az albumon is tökéletesen működik, szövegek terén pedig ugyan nem érdemes a Future Nostalgiától várni a megváltást, az továbbra is egyértelmű, hogy az énekesnő érzelgés helyett megközelíthetetlen díva akar lenni – és ez elég jól is megy neki.
Az albumot záró Boys Will Be Boyson ugyanakkor Dua Lipa mégiscsak feladja az album sodró lendületét, hogy feminista töltetű vitát indítson arról, hogy a társadalom sokszor szemet huny a fiúk toxikus viselkedése fölött. Az énekesnő egy korábbi interjúban beszélt arról, hogy a nőknek túl sok mindenen kell keresztül menniük azért, hogy megfeleljenek a férfiaknak, ebben a dalban pedig nagyon konkrétan ki is írta magából az összes gondját a témával kapcsolatban. Ezzel alapvetően nincs is semmi baj – főleg mert egy tényleg fontos problémáról van szó –, a Future Nostalgia lezárásaként viszont az egész nagyjából olyan, mintha valaki egy buli tetőpontján, a táncparkett közepén kezdene el fontos társadalmi problémákról beszélni egy megafonba. Ez a végére kicsit hazavágja az utolsó pár számon egyébként is ellaposodó album hangulatát, de az így is biztos, hogy a Future Nostalgia a kurrens popzene egyik legjobb produktuma. (flachner)
Four Tet: Sixteen Oceans (7/10)
Kieran Hebden már majdnem egy évtizede olyan zenét csinál a Four Tettel, ami a klub extázisát akarja valahogy a fotelban is érthetővé tenni (vagy ha a még korábbi There Is Love In You-t, akkor az extázist a gyerekszobában). És ez egyébként tök jó, mert ha a frissességben meg is kopott az utóbbi években, hiába volt az előző albumának címe New Energy, a vibe az változatlan.
A Sixteen Oceans-ben annyi a különbség az előzőekhez képest, hogy az album felénél Kieran Hebden kinyitja az ablakot, a természet meg becsicsereg a fotelben üldögéléshez. Valahol a hetedik szám, a parádés Insect Near Piha Beach végén az addigi tartalmas, és sokszor eléggé reszetelős energiának annyi, és a lemez szétesik apró, néha alig 1 perces etűdökre, amik inkább olyan, mintha egy régi diktafonról túrta volna elő őket. A 40 másodperces ISTM és a Green is zúgással és természethangokkal kezdődik, a 4T Recordings (amúgy Hebden '97-es álneve) meg olyan, mintha kinyitnánk a videós szekrényt a régi általános iskolánkban, és beindulna egy korabeli oktatófilm. Van ennek a természetközeli, talált hangokkal szórakozó elektronikának helye, csak furcsa a Sixteen Oceans második felén találkozni fele.
Főleg azért, mert az első tele van olyan bomba számokkal, mint a Baby, amire Ellie Goulding hangját már úgy megvariálta Hebden, mintha egy közepesen ismert R&B-slágerből lopta volna ki, vagy mint a Love Salad, aminek a trance-es szintijeitől bárki azonnal a Y2K-től kezd el rettegni. Vagy ott van a tényleg tökéletes Insect Near Piha Beach, ami egy pár másodperces "UK rave heard from the next building"-hangulattal kezdődik, aztán akkora döngölés/ismeretlen hangszeres pilinckázás lesz belőle, hogy az ember majdnem elfelejti a New Energyt záró Planetet is 5 percre. De a Sixteens Oceans aztán csicsereg tovább, jön a nyitott ablak, és kiszellőzik a klubhangulat, amihez Hebden annyira jól ért, és mégis hagyja távozni. (klág)
Pearl Jam: Gigaton (7/10)
A '90-es évek óta először lépett volna fel újra Magyarországon a Pearl Jam, de ezt is – ahogy minden mást is – elvitte a koronavírus-járvány. Pedig még egy új albumot is kihoztak márciusban hétévnyi kihagyás után. De ez a hét év még többnek is tűnhetett, mert a 2013-as Lightining Bolt, minden volt, csak nem maradandó, és hát a 2009-es Backspacer is legfeljebb közepesre sikerült.
Szerencsére a nemrég megjelent Gigaton pár kategóriával nagyobb dobás lett, és már ez önmagában nagy szó egy 1990 óta aktív zenekartól.
Eddie Vedder frontember nemrég Bill Simmons podcast-guru egyik adásában arról mesélt, hogy ők még mindig úgy csinálnak albumokat, hogy a közönség az elejétől a végéig végighallgassa a lemezeket. Ez volt a vezérelv a Gigaton összerakásakor is, így találták meg a számok a helyüket. A koncepció át is jön nagyjából: a Who Ever Said című kezdődal megadja a lendületet, aztán jönnek a Pearl Jamhez képest hangzásban kicsit kísérletezőbb számok (Dance of the Clairvoyants és talán a Seven O’Clock is ide sorolható), végül pedig a Retrogade és River Cross adja meg a zenekarra szintén jellemző balladisztikus lecsengést, bónusz rendszerkritikával.
Donald Trump amerikai elnök egyébként direktebb utalásokat is kap a Gigatonon, a Quick Escape-ben olyan helyek után vágyakozik Vedder, amiket “Trump még nem baszott el”. Ez sem a semmiből jött, az elnökkel szembeni kritikus hozzáállásukat többször hangoztatták már: 2018-ban például az egyik turnéposzterükön lángoló, káosz övezte Fehér Házat lehetett látni. Akkor Trump kiakadt, a zenekar viszont azzal védekezett, hogy ők csak arra alapoznak, amilyen a közhangulat, hogy mit éreznek és mitől tartanak az emberek. És ez a közhangulat azért jócskán visszaköszön most a Gigaton dalszövegeiből is. Igazából sokkal több nem is nagyon kell egy jó Pearl Jam-albumhoz, mivel Eddie Vedder hangját még mindig ugyanúgy élmény hallgatni, közben pedig hangzásban úgy újítottak egy-két helyen, hogy azért radikálisan nem szakadtak el az eddigiektől. Összességében a Gigaton az egyik legjobb album a zenekar legutóbbi 10-15 évéből. (lovas)
Nils Frahm: Empty (9/10)
Tagadhatatlanul különös időket élünk manapság, a példátlan körülmények ellenére azonban van, ami továbbra sem változik. Többek közt ilyen a kortárs klasszikus zene egyik legkiemelkedőbb alakja, Nils Frahm is, aki az idei, a járvány miatt a vártnál jóval csendesebb Piano Dayre időzítve ismét egy szívfacsaróan gyönyörű albumot adott ki. A neoklasszikus zenében valószínűleg senki nem rajong annyira a zongoráért, mint Frahm, a német zeneszerzőt azonban az teszi igazán különlegessé, hogy képes beleszőni a hangszer összes apró rezdülését egy minden műfaji keretet szétfeszítő, rengeteg elemből építkező, ám mégis nagyon intim zenébe. Ennek a koncepciónak egyértelműen a 2018-as, tényleg grandiózus All Melody volt a csúcsa, a most megjelent Empty viszont más vizekre evezett, és szinte teljesen lecsupaszítva a hangzást csak a zongorára koncentrál.
A dolog annyira nem is meglepő, az album számai ugyanis még 2012-ben, nem sokkal a Screws című album előtt születtek – vagy gördültek ki a zongorából, ahogy Nils Frahm fogalmazott. A zeneszerző akkor befejezetlennek érezte őket, a Screwson viszont mégis hasonló mederben folytatta a komponálását, legalábbis abból kiindulva, hogy az Empty leginkább ahhoz a lemezhez hasonlít. Az All Melody egyik legnagyobb erénye volt, hogy a jócskán kibővített eszköztár ellenére is jelen voltak rajta a zenét tényleg közelivé, tényleg valódivá tevő zörejek, az Empty azonban egyszerűbb, finomabb természetéből adódóan sokkal inkább át tudja adni az ezekben rejlő szépséget.
Az elektronika és a hangszerkavalkád híján ezen a lemezen az első pillanattól az utolsóig tökéletesen lehet hallani nemcsak a zongora legapróbb zajait, hanem Nils Frahm minden egyes lélegzetvételét is, amitől az egész olyan, mintha a zeneszerző egyenesen az agyunkban zongorázna. Ez eleve olyan hangulatot kölcsönöz az Emptynek, aminek reprodukálására nagyon kevesen képesek manapság, de maguk a számok is annyira gyönyörűek, hogy az embernek tényleg sírni támad kedve, ha csak a zenére figyel. Nils Frahm szándéka az volt a lemezzel, hogy erőt és nyugalmat adjon az embereknek ebben a szokásosnál jóval magányosabb időszakban, ezt pedig azt hiszem, sikerült is elérnie, ez a lemez ugyanis tényleg tökéletes a magányhoz. (flachner)
Porridge Radio: Every Bad (10/10)
A brightoni Porridge Radio ahhoz a generációhoz és ahhoz az iskolához tartozik, amelyik csak úgy felvesz nem annyira jól szóló anyagokat nem annyira jó cuccokkal otthon vagy egy haver otthonában, hogy aztán azokat fel is töltse valahova (többnyire a Bandcampre). És ezt a gyakorlatot folytatja, amíg más lehetőség nem adódik. Néhányaknak adódik előbb-utóbb, sokaknak nem vagy esetleg csak sokára. A Car Seat Headrest mögött álló Will Toledo nagyjából négy éven keresztül termelte a szólólemezeit, mire egy nagyobb kiadó felfigyelt rá. A Porridge Radio dalszerző-frontemberének, Dana Margolinnak nagyjából ugyanennyi idő kellett ehhez. Ahogy Toledo, úgy ő is eleinte főleg szólóban felvett albumokat publikált, aztán a 2016-os Rice, Pasta and Other Fillers volt az első, amit zenekarral rögzített (bár az ugyanebben az évben kiadott, West Americával közös split tekinthető igazából elsőnek). Szintén hasonló a két előadóban, hogy az első zenekaros lemez egy válogatás a korábbi szólódalok újra felvett és újrahangszerelt változataiból – de itt abba is hagyom párhuzamot.
Az Every Bad egy minden ízében tökéletes nagy indie-kiadós debüt, ami egyszerre tudja magával hordozni és integrálni a DIY-szellemiséget, megtartani a korai felvételek nyers erejét, illetve valahogy mégis meghaladni ezeket. A Porridge Radio zenéjének drámaisága és a középpontját jelentő énekhang egyértelműen párhuzamba állítható a 2010-es évek olyan női énekes-dalszerzőivel, mint Anna Calvi, Angel Olsen, Adrianne Lenker (Big Thief) vagy Mackenzie Scott (Torres). Hozzájuk képest Dana Margolin terapeutikus mantrái egy más világot képviselnek, ami az ismétlés – hol romboló, hol építő – erejére, valamint a hely- és énkeresés látszólag mindent felőrlő küzdelmére épül. A frontember bevallása szerint a tenger az egyik központi motívuma és egyben inspirációja is a daloknak, és ha a hullámzás repetitív jellegére vagy a csend-vihar szélsőségeire gondolunk, akkor ezt könnyű felismerni. Az Every Bad a kettősségtől és a bizonytalanságtól hangos, miközben teljes mértékben magával ragad. Egy olyan évtized után, amikor fokozatosan kifakult és élét vesztette az indie gitárzene, kifejezetten üdítő kivételnek bizonyul. (bradák soma)
TOKiMONSTA: Oasis Nocturno (8/10)
Flying Lotus óta valószínűleg mindenki pontosan tisztában van azzal, hogy az igazán tehetséges producerek simán meg tudják oldani, hogy a beatek mindenféle flanc és vokál nélkül, magukban is tökéletesen működjenek, de mostanra az is egyértelművé vált, hogy kizárólag ezekre már nem lehet építkezni. Ez tökéletesen érződött a brit Mura Masa második lemezén, és az amerikai Tokimonsta most megjelent, Oasis Nocturno című albumán is, ami nemcsak a kollabok, hanem a beépített zenei elemek terén is rendkívül sokszínűre sikerült.
A sokszereplős lemezek egyik legnagyobb átka az, hogy a rengeteg különböző stílusban könnyen feloldódhat az eredeti előadó karaktere – igen, gondoljon mindenki nyugodtan a Humanzre a Gorillaztól –, Tokimonstának azonban ezt nagyrészt sikerült elkerülnie. Egyrészt azzal, hogy a lemezen van egy csomó önálló szám, másrészt meg azzal, hogy a kollabok terén elég jól válogatott, és talán a funkos, marha vidám Get Me Some kivételével mindegyikbe sikerült belecsempésznie a saját stílusát is.
Mura Masához hasonlóan Tokimonsta is erősen merít a japán hangzásvilágból, ez pedig az Oasis Nocturnón is megjelenik – főleg a Love That Never és a House of Dal képében –, de vannak olyan meglepetések is, mint az oldschool house-t idéző Renter’s Anthem, vagy a szintén a house-ból építkező Up and Out. A kollabok közül pedig egyértelműen a Fried for the Nightot kell kiemelni, aminek elszállós beatje tényleg hibátlanul egészíti ki az atlantai hip hop duó, az EarthGang helyenként már-már Bob Marley-s hangzását.
Azt persze érdemes kiemelni, hogy az összkép korántsem tökéletes: az Oasis Nocturno önálló számai sokkal sötétebbek és mélázósabbak a közös számoknál, ami nem feltétlenül baj, de ennél a furcsa kettősségnél a bátrabb kísérletezés és a mainstreamebb elektronikus hangzás felé való elmozdulás is jobb lett volna. Még szerencse, hogy a lemez van annyira jó, hogy elfeledtesse ezt. (flachner)
Dumama + Kechou: Buffering Juju (7/10)
A dumama + kechou hamisítatlan nemzetközi projekt: a dél-afrikai születésű Gugulethu Duma énekesnő Fokvárosban találkozott az algériai-német Kerim Melick Beckerrel, majd egy Johannesburg melletti művésztelepen rögzítették xhosa és angol nyelven írt bemutatkozó lemezüket. Persze 2020-ban már senki sem kapja fel a fejét a határokon és kultúrákon átívelő művészi együttműködés hallatán, és a buffering juju nyolc dala éppen elég izgalmas ahhoz, hogy a háttérsztori ismerete nélkül is megállja a helyét, de jelen esetben az előzmények segítenek még szebbre rajzolni a laza szövésű konceptlemez ívét.
Gugulethu Duma a legendás Madosini tanítványa; a xhosa multiinstrumentalista a különleges dél-afrikai vonós hangszerek, többek közt a mhrubhe és az uhadi mestere, fellépett például Gilberto Gillel is. Ő volt az, aki 2015-ben arra biztatta Dumát, hogy angolszász folkból és r’n’b-ből táplálkozó számait félretéve forduljon inkább őseinek hagyományai felé és tanulmányozza a dél-afrikai népzenét. A fiatal énekesnő megfogadta a tanácsot, a buffering juju anyagán végigvonuló börtön- és madármotívumok pedig egyrészt az önmagunkra kényszerített alkotói keretek közül való kiszabadulást, másrészt a Black Lives Matter és a nőjogi mozgalmak afrikai nőkre gyakorolt felszabadító hatását hivatottak jelképezni.
Talán a nyitó leaving prison a lemez legszebb száma, egyúttal felskicceli mindazt, amit a buffering juju mutatni szeretne a világból. Gugulethu Duma xhosa nyelvű, mantraként ismételgetett sorai éteri többszólamúságban úsznak Becker emberi hangokra, népi hangszerekre és minimalista elektronikus zajokra épülő zenei hullámain. A dallam akár egy korai Animal Collective-lemezen is otthon lehetne, a zenei megoldások is kortárs elemekből dolgoznak, a hangulat mégis mélyen visszanyúl a múltba – egyszerre, egymás mellett létezik az ősi hagyományok és az újonnan megtalált szabadság világa. Ez a hangulati dualizmus végigvonul a lemezen; a hipnotikusan örvénylő ütős, fúvós és vonós hangszerek, a gitárok, a gépi zörejek, a hangminták, a spirituális jazz, a hiphop, a folk törékeny szövete egyszerre idézi elénk Johannesburg felhőkarcolóit és az eldugott falvak nádtetős házait. Ez az az üzenet, ami a záró mother time elringató altatójának végére talán pont célba ér: a szabadság nem a múltban vagy a jelenben keresendő, hanem önmagunkban. (szabó benedek)
Kapitány Máté: (y) (6,5/10)
Ahogyan az előző lemeznél, úgy most is azt érzem, hogy Kapitány Máté egészen zseniális producer, de közepes rapper, és ez a mostani alkalommal is meglátszik. Olyan zenei megoldások, játékos hangminták és vokáleffektezések vannak, hogy öröm hallgatni, aztán az ember észreveszi a szöveget, és valahogy nem az igazi. Egyszerűen nincs értelme a szövegeknek, csak jól hangzó szavak és mondatot vannak egymás mögé pakolva, valahol nem is érteni pontosan mi, annyira szét van torzítva. Ez nem feltétlenül baj, ha a Youtube-on százmilliós nézettségeket generáló atlantai rapperek szövegei sincsenek általában irodalmi magasságokban, de ott kevésbé zavaró azoknak, akiknek nem angol az anyanyelvük és/vagy a hiphopot nem a szövegek miatt fogyasztják. Pedig érezni, hogy Máté a korábbi zenéihez képest jobban igyekszik, de a szövegileg igazán megjegyezhető részek pont a közreműködőkhöz köthetők, mint Ress (Kedves naplóm) vagy Dzsúdló (Toldi). Az egyetlen kivétel a Kaszinó a kis fütyürészős, pofátlanul fülbemászó refrénnel. A Toldi mellett itt érzem először, hogy tényleg ki van találva rendesen minden, klappol a szöveg, a vokál, a zene, jó a refrén. Csak aztán inkább hadd ne akarjak azon gondolkodni, hogy mi a tökömet jelentenek azok a sorok, hogy
"Halálmadár, keselyű, holló
Halál lazán lebegünk, bóló
Alád rakták, repülünk, Porto
Alattam raktár, merülnünk csórón"
Mintha a Youtube szövegfelismerője próbálna rosszul feliratozni egy magyar rapvideót.
Vagy ott van a Hinta c. szám. Magasan a legfurább, legizgalmasabb beat, amit itthon bárkitől hallottam mostanában, mégsem az igazi, mert amikor nincs széteffektezve az előadó hangja, hanem simán csak rappel, akkor egyszerűen nem illeszkedik ehhez a zseniális beathez, nem elég egyedi a flow, az előadásmód, a tartalom. A Kedves naplóm old school kikacsintás próbál lenni, mégis inkább gyermeteg a régi iskolás szójáték, amivel próbálkozik, miközben Ress refrénje meg eszement jó. Ez a kettősség nekem még mindig túlságosan rányomja a bélyegét a végeredményre. (sajó)
Hanoi: Vizek és hegyek (8/10)
Lassan tényleg unásig ismételgetett közhely lesz már ez a Stenken, de nem lehet elégszer elmondani, hogy a magyar underground szcéna tényleg az egyik legjobb dolog a hazai zeneiparban. Az elmúlt pár hónapban megjelent a Touch debütáló lemeze, jött új Wasted Struggle, és megjelent a Hanoi legújabb albuma, a Vizek és hegyek is, ami a debreceni zenekar egyik legjobban sikerült munkája lett.
A Hanoi zenéjét nem kell sokáig magyarázni: szívből jövő, dallamos hardcore-punkról van szó, amire az ember ki tudja üvölteni a lelkét, és ami élőben olyan energiákat szabadít fel, mint szinte semmi más. Ezen a vonalon nekem azt hiszem, mindig is az egri Téveszme lesz az etalon, és továbbra is tartom, hogy náluk tényleg senki sem csinálja ezt jobban. A Vizek és hegyekkel viszont a Hanoi is elég nagyot nőtt a szememben, ez a lemez ugyanis zeneileg és szövegileg is eléggé ki lett találva.
A stílusban megszokott darálás mellett minden kiállás, minden ritmusváltás, minden gitártéma tökéletesen el lett találva és érdemes kiemelni, hogy az egész lemez kiemelkedően jól is szól. Talán kicsit túl jól is, helyenként már-már plasztikusnak érződik, ami a vokál esetében elég zavaró, mert ebben a műfajban pont jót tesz az, ha kicsit torzabb, elmosódottabb az üvöltés. Emiatt van az, hogy a 2014-es Látóképek egy sokkal dühösebb, őszintébb anyagnak érződött, dacára annak, hogy nem volt annyira kiforrott, mint a Vizek és hegyek.
Ettől persze nem lesz ez egy rossz album, sőt, a mostani helyzetben tökéletes arra, hogy az ember otthon kiadja magából a feszültséget. A Hanoi ezzel a lemezzel is bebizonyította, hogy nem véletlenül emlegetik őket egy lapon a Téveszmével, és én is alig várom, hogy élőben a lelkem is kiüvölthessem rá, de a Vizek és hegyek tagadhatatlanul elbírt volna még egy jó nagy adag dühöt. (flachner)
Felső Tízezer: A bonyolult világ (8,5/10)
Elsőre kicsit banálisnak tűnhet, de A bonyolult világ tényleg tökéletes cím ennek a lemeznek. Ha nagyon röviden össze akarnám foglalni, akkor valahogy úgy írnám le, hogy Sallai Laci kiönti a lelkét és a gondolatait a nagyvilágról, a jövőről, a reményekről, az érzésekről a kedvenc college rock és power pop zenéi által inspirálva.
Mégis van valami furán magával ragadó abban a naiv, szentimentális, világban, amiben a Felső Tízezer létezik, hiszen a dalok tényleg egy az egyben megidézik a 2000-es évek amerikai középiskolai meg egyetemi zenekarainak a hangulatát, a magyar szöveg miatt viszont végre nem kell magunkat valami coming of age kultfilm gimijének folyosójára képzelni, hanem ezt az hangzásvilágot a zenekar a saját képére formálta. Néhol becsúszik egy szinti, amiről a Final Countdown jut az eszembe (Én a vadomban), máshol előbukkan egy klasszik kaliforniai punkrock 1994-ből (Mi egy zenekar vagyunk), a végefelé meg jön egy eszméletlen cuki dal arról, hogy Sallainak a töke tele van mindennel, és inkább kilövi magát az űrbe. Az én személyes kedvencem mégis a Nagymaros 2030 c. szám, ami simán lehetne bármelyik mai nagyvárosi 30-as balladája, ahogy ez a korosztály sóvárog a Dunakanyar iránt. Éppen ezért borzongtam bele többször (erősen kötődöm a Dunakanyarhoz) ennek a számnak az utolsó harmadába, ahol egyszer csak a semmiből amolyan pozitivista kiabálásként megszólal az a sor, hogy
Itt élek egy házban, mindennap láthatom a Dunát.
Miközben a koronavírus miatt egy lakásban rohadok másfél hónapja, különösen érzékenyen érint ez a sor, hiszen kevés dologra vágyom jobban terézvárosi a karanténom alatt, minthogy egy olyan házban éljek, ahol mindennap láthatom a Dunát. Jó, ez így erősen csöpögősnek tűnhet, és maga a lemez is néha már túlságosan cuki és szentimentális, de ez legyen vele a legnagyobb baj. (sajó)
disclaimer: Sallai Laci egy-két alkalommal publikált már a Stenkre is.
Rovataink a Facebookon