Elfogadni a Krisna-tudatot olyan volt, mint a pirulás jelenet a Mátrixban

Az én városom: Eger (Hajdú Zoltán, Gulab)

3 30cm
“Látod, nem indultam tisztán a cél felé, markáns arcélek és Martens acélbetét” – kacsintott ki Az én városom című cikksorozatunk első alanya, Gergály Norbert (Goulasch) a Slow Village Segond című számában. A sorozat legújabb részében a szálak összeérnek, ugyanis Hajdú Zoltánnal, azaz Gulabbal, a Tisztán a cél felé alapító-frontemberével jártuk be a krishnacore-zenekar szülővárosát, Egert. „Az én városom”, nyolcadik rész.

“Amikor először találkoztam a Krisna-tudattal, meg sem fordult a fejemben, hogy krisnás legyek” – mondja Hajdú Zoltán, azaz Gulab, az elsőszámú magyar krishnacore-zenekar, az egri Tisztán a cél felé alapítója. A zenekar a magyar punkszíntér egyik különleges képződménye: dalaikban a régi sulis hardcore a Krisna-tudat tanait hirdető dalszövegekkel keveredik, amik – ahogy a csapat neve is jelzi – a tiszta élet üdvösségét hirdetik, vagyis a húsevéstől, az alkohol- és kábítószerfogyasztástól, valamint a szexuális szabadosságtól való elhatárolódásról, de sokszor Egerről, a városhoz való kötődésről is szólnak.

A műfaj természetesen nem egri találmány, annak alapjait a New York-i Shelter fektette le a kilencvenes években, amely aztán újabb követőket és képviselőket nyert meg az irányzatnak. A hardcore punkra és a straight edge mozgalomra szakosodott amerikai kutató, Colin Helb egy szubkultúra (punk) szubkultúrájának (hardcore punk) a szubkultúrájaként írta le a krishnacore-t. A 2003-ban alakult Tisztán a cél felé neve egyébként egyértelmű tisztelgés a Kőbányáról indult AMD (Anti Military Demonstration), illetve annak 1994-ben elhunyt énekese, Sotár (Ferenczy Tibor) előtt. Bár Gulab zenekara már 17 éve létezik – ezalatt fellépett a Madball, az H2O, a Cro-Mags (pontosabban a Fearless Vampire Killers) és a Death Before Dishonor előtt is –, csak két évvel ezelőtt jelentkezett az első hivatalos videóklipjével, az egri gördeszkás élményekről szóló, Egerben forgatott Egészségházzal.

Az egri Egészségház utca Érsekkert felőli vége immár évtizedek óta a város gördeszkásainak legfontosabb gyülekezőhelye, amelynek aszfaltján naphosszat csattogtak a gördeszkák, erősen próbára téve a szemközti lakóépületben élők türelmet. “Itt minden úgy történt, ahogy a számban is megírtuk: a lakók az erkélyről üvöltöztek a deszkásokkal, akik aztán a csupasz seggüket mutatva reflektáltak vissza nekik. Olyan is előfordult, hogy kaviccsal szórták fel az aszfaltot, hogy ne lehessen deszkázni rajta, de ez nem nagyon zavarta a srácokat, kértek egy seprűt az épület aljában üzemelő kisboltból, majd folytatták a gyakorlást.” A csapatban több rendkívül tehetséges, profi gördeszkás is volt, például az Egészségház klipjében bemutatott Halmi ‘Tubus’ Péter. “Ő már 2001-óta nincs velünk. A heroinnal vívott küzdelemből ő került ki vesztesen. Sajnos nem ő volt az egyetlen, aki a kábítószer miatt halt meg. Sok barátunkat pusztította el a kemikál sátán. Volt köztük olyan, aki bebélyegezve szurkálta magát halálra. A kilencvenes években az aranylövés és az LSD delíriuma egyaránt szedte az áldozatait az ismerősi körömben. Az első Sotár volt '94-ben. Egy huszonéves kölyök nem gondol a halálra, és amikor a közvetlen környezetében történik ilyesmi, ráadásul az egyik idoljával, az komoly sokkot okoz. Nemrégiben pedig Lőrkét (Lőrincz Sándor, szintén AMD) vesztettük el, akinek közvetve szintén a heroin okozta a halálát. Sajnos sok embert fel tudnék sorolni, aki ilyen értelmetlen módon távozott.”

Ahogy a Tisztán a cél felé, Gulab is Egerben született. “Elég zűrzavaros gyerekkorom volt. Soha nem éreztem magam biztonságban a család nevű intézmény keretein belül. Eleinte még nagyjából normálisak voltak a körülményeink, de folyamatosan csúsztunk lefelé, és a kilencvenes évekre már mélyszegénységben éltünk: apám szétpiálta a gyerekkoromat, az öcsémmel a szüleink folyamatos veszekedései közepette nőttünk fel.” A szegénységet és a reménytelenséget természetesen nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is rosszul viselték: “Folyton veszekedtek, amikor az öregem be volt piálva, anyám sokszor neki is ment, és verekedéssé fajultak az ilyen konfliktusok. Ilyenkor – bár még kisgyerekek voltunk – az öcsémmel próbáltuk meg szétválasztani őket, de persze borult minden a lakásban. Apám nem volt agresszív részeg, szeretett minket, és soha nem bántotta a családját. A gyerekkorából hozott lelki torzulásai miatt piált legfőképp, de akár akarta, akár nem, a tesómmal mi szenvedtünk miatta a legtöbbet. Egy ilyen cirkusz során egyszer bezárkózott a fürdőbe, madzagot tekert a nyakára, a gázcsőre akarta felkötni magát, de a kötél leszakadt. Közben anyám rátörte az ajtót, az öreg a földön ülve bőgött, taknya-nyála egybefolyt… Csoda-e, hogy nem iszok? Ebből a fizikai és lelki nyomorból jövünk a kistesómmal.”

Az Egészségház utcában
Az Egészségház utcában (Fotó: Németh Sz. Péter)

Olykor akadtak azért sokkal kellemesebb, kifejezetten emlékezetes napok is a Hajdú család életében. “Egyszer apám elvitt a Megyei Úttörőház (a mai Forrás Gyermek és Ifjúsági Ház) mozijába. Hét, vagy nyolc éves lehettem, és fogalmam sem volt, mit fogunk nézni, csak az van meg, hogy iszonyatos sor kígyózik az épület előtt. Mire sorra kerültünk, már jegy sem volt, de apám megkenhette a pénztárost, mert bekísért, majd leültetett bennünket a leghátsó sor mögött egy asztalra. Leoltották a lámpákat, majd fekete háttéren egy kék felirat jelent meg: »Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban«. Tátott szájjal néztem végig a filmet, ami aztán az egész életemet megváltoztatta. Többször rám kellett szólni, hogy vegyek levegőt. A való világ, amiben léteznem kellett, annyira nyomorult volt, hogy ezután inkább Lucas kitalált univerzumában éltem.”

Az én városom

Mi is ez pontosan? Alternatív helyi idegenvezetés. Vidéki vagy vidékről indult zenészekkel mászkálunk, kocsmázunk, beszélgetünk a szülővárosukban, vagy a helyen, ahol éltek vagy élnek. Közben elmondják, hol voltak az első próbáik, hol szórakoztak, milyen tereken, padokon lógtak, milyen környezet ihlette az első számokat, finoman fűszerezve némi nosztalgiázással, illetve gyaníthatóan néhány régi bebaszós sztorival. A cikksorozat korábbi részeit itt lehet olvasni.

Gulab másik menedéke a zene lett. “Apám elektroműszerészként egyszer állást kapott a kiskörei erőműnél, ahová magával vitte az egész családot. Borzasztóan sírtunk az öcsémmel, nem akartunk elköltözni Egerből, de aztán az öregem új munkahelye révén Kiskörén legalább kialakult valami látszategzisztenciánk, és itt indult a zenei pályafutásom is. Apám gitározott, a beatnemzedék tagja volt, így otthon gyakran szólt a Beatles, az Animals, a Beach Boys, az Illés meg az Omega, én pedig általános iskolásként ezek mellett szinte csak olyan előadókat ismertem, mint az akkoriban populáris Alphaville, Modern Talking, A-ha, vagy C. C. Catch. Aztán egy nap a suliban kölcsönkaptam egy Iron Maiden-kazettát, amit két barátommal együtt egy BRG MK27-es magnón hallgattunk meg, és ami megváltoztatta az életemet. Amikor nem sokkal később először hallottam a Motörheadet, rögtön tudtam, hogy soha többé nem akarok más zenét hallgatni. Utána jött a Pokolgép, aminek a szövegei gyakorlatilag az elfuserált gyerekkoromról szóltak, innen pedig már csak egy apró lépés volt a thrash metal, a punk és a hardcore.”

Az Én Városom - Gulab - Eger - Az első tetoválás

1988-ban a Tisztán a cél felé későbbi frontembere középiskolás volt, amikor a gyöngyösi és káli srácokból álló, de Egerben sulizó Ravatal zenekar meghívta énekelni. “A próbák szüneteiben néha elkértem a gitárt, azon próbáltam pengetni, majd egy nap otthon bejelentettem, hogy szeretnék megtanulni gitározni. Apám vett is nekem egy csehszlovák hangszert, meg egy NDK-gyártmányú gitárkombó-erősítőt, nekem pedig onnantól kezdve megszűnt a világ. Reggeltől estig az ágyam szélén ülve gyakoroltam, egész konkrétan lyukat ültem rá, úgyhogy amikor aludni szerettem volna, ki kellett tömnöm egy kispárnával.”

Aztán Gulab egy kiskörei barátjával – még mindig 1988-ban – megcsinálta az első saját zenekarát, ami igazi DIY-produkcióként indult: mielőtt megkapták volna a helyi művelődési ház klubtermét, az ő lakásukban próbáltak, a dobszerkót néhány banánosdoboz, a dobverőket pedig két kötőtű helyettesítette. Később néhány roma zenésztől sikerült venniük egy leharcolt dobfelszerelést, majd beszállt melléjük egy basszusgitáros is, a trió pedig a náci megsemmisítő táborok gázkamráiban használt gyilkos gáz után Zyklon–B-nek nevezte el magát. “Tudni kell rólam, hogy a faji, vallási vagy bőrszín szerinti megkülönböztetés és bármilyen kirekesztő magatartás szöges ellentétben állt és áll a mai napig is a világnézetemmel. Nekem akkor viszont eszembe sem jutott, hogy ez egy kimondottan szerencsétlen névválasztás.

14 éves metálrajongó voltam a Kádár-rendszerben, szakadt Trapper farmerben, PVC-dzsekiben és piramisszegecsben. És pont akkoriban olvastam egy könyvet Auschwitzról. Gondoltam, ilyen név illik egy ilyen kemény személyiséghez. Még háttérvásznat is csináltunk egy halom koponyával a zenekar neve mellett.

Az első koncertre ráadásul rengeteg ember eljött, utána jelezte a dobosunk édesanyja, aki nem mellesleg az iskola igazgatóhelyettese volt, hogy jó ez a zenekar, meg minden, de keressünk inkább valami kevésbé cikis nevet.”

Ekkor keresztelték át a Zyklon–B-t MCD-re, azaz Man Condemned to Death-re. Ezen a néven zenéltek egészen addig, amíg Gulab édesanyja 1991-ben vissza nem hozta a két fiát Egerbe. “Mi egészen addig azt hittük, hogy heavy metalt játszunk, amíg az egyik fanzine egyszer azt nem írta rólunk, hogy a zenénk »a legkeményebb finn hardcore zenekarokra emlékeztető punk hardcore«. Addig a pontig nem is tudtuk, hogy van ilyen. Addig nekünk csak a Metallica, a Motörhead és a Pokolgép létezett.”

Az Én Városom - Gulab - Eger - A háttérvászon

1991 után jöttek a legzűrösebb évek, az igazi szegénység. “Apám maradt Kiskörén, mi az öcsémmel Egerben anyámmal. Semmi lóvé, semmi esély a normális életre.

Pár év alatt 17 helyen laktunk Egerben, mert sehol nem fizettünk rendesen, általában néhány hónap, de legfeljebb fél év után kidobtak minket minden albérletből. Volt, ahol még fürdő és vécé sem volt.

Anyám a szomszéd kisboltba járt ennivalóért, többnyire hitelbe. Éjszakánként előfordult, hogy elmentem csikkeket szedni a városba, hogy legyen cigim, visszafelé meg az Egészségházon a kisbolt elől loptam kenyeret meg tejet, miután a pékségből meghozták az árut. Aznap volt mit enni otthon. Ebben az időszakban ismerkedtem meg az AMD-vel és a Leukémiával. A hardcore közösség lett a családom.”

Gulab következő zenekara, az 1993 őszén alapított Corpse már dedikáltan hardcore-t játszott, és a következő év áprilisában adta az első koncertjét az egri Bronxban. A zenekar a Leukémia és az AMD gyökerekből táplálkozó, metálos beütésű, pszichedelikus hardcore-t játszott, a frontember zűrös lelkivilágából fakadóan olyan szövegekkel, hogy a későbbi Tisztán basszusgitárosa – aki nagy Corpse-rajongó volt – azt mondta, hogy a szövegek alapján meg volt győződve róla, hogy az énekes kőkemény heroinista lehet.  “Az első koncert hatalmas buli volt, iszonyú nyomulás, rengeteg stage diving, de a többiek a nagysikerű bemutatkozás ellenére nem szerették volna velem ütni a vasat, közölték, hogy nyári szünetet tartanának, lazulgatnának kicsit. Ez az időszak pont egybeesett az egri kábítószerkultúra indulásával, ők aztán elég alaposan el is merültek ebben, úgyhogy végül nélkülük folytattam, rajtam kívül mindenki lecserélődött a zenekarban. Én néhány gyerekkori szipuzást meg egyetlen füvezést (tökrészegen) leszámítva távol maradtam a kábítószerektől. Szerencsére soha nem vonzott a drogozás, nem vagyok büszke erre, csak valahogy nem volt benne a karmámban. Ott volt mindig karnyújtásnyira, de sose éreztem, hogy ki kellene próbálnom.”

Persze az újjászerveződött Corpse – Gulab, Kutya, Lekvár, Kátrány felállásban – sem az önmegtartóztatásról volt híres, Gulab szerint igazi piálós zenekar voltak. “Ebben az egy-másfél évben viszonylag keményen ittam én is. Rumot, tisztán. Szinte mindig atomhalál részegen játszottunk: egy andornaktályai bulinkon akkora nyomulás volt, hogy belefeledkezve a koncertbe, véletlenül lelöktem a gitárosunkat, Lekvárt az öltözőbe vezető lépcsősoron; csoda, hogy él. Egy mezőkövesdi koncertünk előtt pedig egyszer annyira berúgtunk, hogy a felkonferálásunk után mindannyiunkat máshonnan, magunkról nem tudva rángattak elő: delíriumban, lehányva vagy valami bokor alól, tényleg katasztrofális állapotban, de valami misztikumnak köszönhetően játszani valahogy mindig tudtunk.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Bőrfejűek ellen tüntetett a Pallos krónikása

Gulab első igazi törzshelye az egri vár északi oldala mellett elhaladó Vécsey Sándor utcáról nyíló Pallos kocsma volt, amely a szomszédos zsákutcáról kapta a nevét. Lényegében innen indult az egri hardcore, a Leukémia és az AMD is imádott itt szórakozni. “El sem tudom képzelni, hogyan élték túl ezt a pár évet a szomszédos házakban lakók” – tűnődik el Gulab az idilli belvárosi utcácskában álló családi ház berácsozott ajtaja előtt. “Ha Rejtő a kilencvenes években élt volna, ide jár ihletért. Volt, hogy valaki ittasan asztalokkal barikádozta el magát, és poharakkal kezdte dobálni azokat, akik egy kicsit is közel merészkedtek hozzá. Előfordult, hogy egy régi benzines öngyújtó miatt kigyulladt valaki, mire az ajtón éppen belépő, pont a frissen bontott sörét szorongató barátom a hüvelykujjával befogott szájú, felrázott üveggel oltotta el a lángokat. Az akció után hetykén csak annyit mondott: »Jössz egy sörrel, Gyuri!« Volt olyan éjszaka, amikor másnapra egyetlen háromcentes pohár maradt épségben. És volt egy vizelettel teli vödör is, meg egy zajongás miatt hőbörgő, majd a drótkerítésen keresztül leöntött szomszéd. De volt tökrészegen mozgó autón átrohanó, majd játékbolt kirakatába nekifutásból, páros lábbal beugró szereplő is. Esküszöm, hogy mindez szóról szóra igaz.”

Tettre kész, főleg bulizni és zenélni vágyó közösség jött össze a Pallosban: innen indult a Boston Klinika, a Fermentatio, a Forcas, a Flag of Hate, valamint Gulab zenekara, a Corpse is. Ezeket a bandákat egy 2017-es válogatáslemezen (Eger Hardcore Compilation) is meg lehet hallgatni.

A kilencvenes évek elején hatalmas élet volt itt, rengeteg lehetetlen, hullarészeg vagy becuccozott alakkal, valamint számtalan Rejtő-regényekbe illő történéssel. Az egyik kocsmáros kétszer megjárta miattunk a Baktai úti pszichiátriát. Utána úgy döntött, hogy nem csinálja tovább, inkább leadja a Pallost, majd kivette a közeli Mekcseyt. Erre az egész pallosos csapat követte őt a Mekcseybe, ami szkinhedkocsma volt, amíg el nem foglaltuk tőlük.

Bár a kilencvenes években gyakran hangoztatták, Gulab szerint erős túlzás, hogy Eger szkinhedfőváros lett volna, sőt, a baráti kör három törzskocsmája – a Pallos, a Pasa és a Mekcsey – közé eső területet az akkori fasiszta bőrfejűek Bermuda-háromszögeként emlegeti. “Ha véletlenül erre jártak, gyakran elvesztek szegények. Erről a Pallos törzsközönsége gondoskodott. Le voltak fenyítve. A szilveszteri bulik csúcspontja mindig az volt, hogy éjfélkor a Pallos népe levonult a Dobó térre, a Himnusz alatt sieg heil-ező bőrfejűeket pofozni.”

A Pallos baráti köre kint volt azon 1993-as egri demonstráción is, amelyen a helyi romák a bőrfejűek által elkövetett, megszaporodó erőszakos cselekmények, valamint rasszista indíttatású atrocitások ellen tüntettek, miután egy roma férfit félholtra rugdostak a városban. “Amikor megjelentünk köztük a Dobó téren, a homlokunkon és az arcunkon bandanában, nem nagyon tudták hová tenni, mifélék vagyunk, mert első blikkre tényleg úgy néztünk ki, mint azok, akik ellen a tüntetést szervezték: tükörfényes bordó Martens, bomber- vagy baseballdzseki és katonai gyakorlóalsó volt rajtunk. A cseboxiakat (a felsővárosi lakótelep egykor a csuvas főváros, Csebokszári nevét viselte) viszont ismerték páran, ők nyugtatták meg a többieket, hogy nem kell tőlünk félni, jó gyerekek vagyunk. A nácik közben kifordított bomberdzsekikben sorakoztak a vár falán.”

A Pallos utca a vár alatt
A Pallos utca a vár alatt (Fotó: Németh Sz. Péter)

Gulab ugyan állítása szerint már akkor sem szerette az erőszakot, két emlékezetes pofozkodása azért így is összejött. “Az egyik szilveszter éjjelén annyira kész voltam, hogy az öcsémmel és egy barátunkkal nekimentünk egy 20-25 fős bőrfejű csapatnak a Dobó téren. Hihetetlen fellépésünk eredményeképpen, csodálatos módon egy fülest sem kaptunk. Egyszer pedig, nyilván ittasan egyedül rákötöttem egy 5-6 fős neonáci társaságra. Egy darabig egészen türelmesek voltak, de aztán iszonyatosan összevertek, tiszta vér volt mindenem. Az öcsém ugyanezen az éjszakán bemászott a barátaival a strandra (ez közkedvelt időtöltésünk volt akkoriban; lásd: Bobafett Múltcore című száma), ahol sikerült egy olyan medencébe fejest ugrania, amelyikben nem volt víz. Közös szobában aludtunk, és arra ébredtünk reggel, hogy anyám zokog felettünk. Egyik ágyon az egyik gyerek vérbe fagyva, a másikon a másik lemészárolva. Valamikor ekkortájt döntöttem úgy, hogy talán jobb lesz, ha nem iszom.”

Gulab így 22 évesen egy életre letette az alkoholt, és többnyire egy korsó kólát kortyolgatva nézte végig, illetve élte át a pallosos társaság tivornyáit. “Mivel tiszta voltam, nem piáltam, nem cuccoztam, egy idő után én lettem a Pallos krónikása. A legtöbb barátom nem emlékszik a kilencvenes évekre.” És Gulab nem csak emlékszik az itt átéltekre, hanem meg is osztja azokat, valósággal dőlnek belőle a vad esték mára legendákká érlelődött sztorijai, könyveket lehetne megtölteni a történeteivel, ez a cikk is csupán töredékét villantja meg annak, amit eddigi 47 éve alatt átélt.

A Pallos egyik pultosának neve (“Mocskos Gizi”) még a Leukémia zenekar Kívül című anyagán is helyet kapott az egyik számban – bár annyira el van rejtve, hogy Gulab is csak sejti, hogy a Ketté című dalról lehet szó. “A Pallos eredetileg este tízig tartott nyitva, de szegény Gizi sokszor még órákkal később sem tudott kitenni minket innen, hiába fenyegetőzött a rendőrséggel. Innen általában a kallódó egri ifjúság gyűjtőhelyére, a Tavernába mentünk tovább, majd amikor az is bezárt, az éjjel-nappali Sohóban folytattuk, és a reggeli nyitásra már újra a Pallosban voltunk.” Miközben a társaság vadul bulizott, Gulab elmondása szerint Gizi és az élettársa, Sírkőkavaró Gyula állandóan balhéztak, és akár nyitvatartási időben is egymásnak mentek a Pallos közepén. “Gyula középhaladó alkoholista volt, és nyúlta a piát a pultból. Amikor Gizi rajtakapta, előfordult, hogy még a Junoszty kistévé is repült.”

Gulab ma már a helyén tudja kezelni ezt az időszakot:

Kallódó fiatalok voltunk, akik csak annyit tudtak, hogy az az élet, amit a szüleik élnek, zsákutca. Ezután mi szokott következni? Az önpusztítás, ami szinte egyenes út a halálba. Utólag már azt is látom, hogy a Pallos-csapat a kábítószerek közismerten közösségbomlasztó hatása miatt hullott szét. A rendőröknek ekkoriban – a kilencvenes évek elején – még fogalmuk sem volt, hogy néznek ki ezek a szerek, mit kell keresni. Az, hogy végül többé-kevésbé épelméjű ember lett belőlem, és nem fulladtam bele a depresszióba és az önsajnálatba, a hardcore-közösségnek és a Hare Krisna mozgalomnak köszönhető.

Az Én Városom - Gulab - Eger - Késés a Pallosból

Másnaposan a megtisztulás útján

A Krisna-hívők a hetvenes évek óta vannak jelen az országban, igaz, ekkor még illegalitásban, rejtőzködve gyakorolták a vallásukat, az összejöveteleket magánlakásokon tartották. A rendszerváltással azonban elhárultak az akadályok, 1989-ben megtörtént az egyház bejegyzése, Budapest mellett több nagyobb vidéki városban (Pécsen, Debrecenben, Kecskeméten és Szolnokon) is központok jöttek létre, Egerben például 1992 környékén jelentek meg a krisnások.

Nem lehetett róluk nem venni tudomást. Folyamatosan szem előtt voltak, akár akartad, akár nem. Bárhogy tiltakoztam is az ellen, hogy közéjük tartozzak, valahogy mindig nagyon vonzónak találtam ezt a világot. Ezek az emberek ugyanis boldognak és elégedettnek látszottak, miközben a rendszerváltás után szinte csak lógó orrú embereket láttam az utcákon

– mondja Gulab, aki egy barátja többszöri invitálására látogatott el először az egri krisnások főhadiszállására. Bár saját bevallása szerint eleinte semmi kedve nem volt hozzá, egy nap már annyira kellemetlennek érezte az ígéreteit, hogy végül tényleg megjelent a megadott címen.

“Egy hulladék utcagyerek voltam, aki másnaposan, cigiszagúan és büdös lábbal esett be egy teljesen hétköznapi, mégis furcsa hangulatú a lakótelepi lakásba, és aki alig várta, hogy vége legyen a programnak, majd mehessen végre a picsába. Főleg, hogy még be is szóltak, amikor bebólintottam” – mondja Gulab, aki 22 éves kora óta krisnás, vagyis immár 25 éve próbálja gyakorolni kisebb-nagyobb vargabetűkkel a bhakti-jógát. “Eszem ágában nem volt krisnásnak lenni, nem tudtam, miért vonzó mégis. Nagyon meggyőző volt az egész, nem találtam rajtuk fogást. Azt láttam, hogy ezek az emberek vizet isznak, és azt is prédikálnak, tényleg boldogok. A szentírásaik nem valami misztikus megfoghatatlan filozófiáról szóltak, hanem könnyen megvalósítható gyakorlati útmutatások az élethez, ha az ember alkalmazza őket, remekül működnek a hétköznapjai. Amikor elolvastam a Sríla Prabhupáda, a Nemzetközi Krisna-tudatú Hívők Közösségét alapító ácsárja (guru, mester) életéről szóló dokumentumregényt, már tudtam, hogy végem van, nincs értelme máshogy élni. Úgy éreztem magam, mint akinek egy óriási terhet vettek le a válláról.”

És nem ő volt az egyetlen a pallosos társaságban, aki a krisnások között talált menedéket. “Ezt az önpusztító, fegyelmezhetetlen, kábítószeres csürhét egy velünk egyidős, akkor már komoly gyakorló lány szedte fel az utcáról. Túlzás nélkül mondhatom, hogy megmentette az életünket. A mai napig barátok vagyunk és máig hálás vagyok neki ezért. Sok elveszett ember volt ebben a csapatban. A pallosos kör 50-60 százaléka rendszeres résztvevője lett a krisnás programoknak – egy részük persze eleinte csak az ingyen kaja miatt. Az a legszebb, hogy a baráti társaságunk összetétele még csak nem is nagyon változott, csupán egy sokkal tisztább állapotban ápoltuk tovább a kapcsolatunkat. Azóta ők is szülők, akiknek a gyerekeik szintén bhakták (hívők), ahogy az én kislányom, Rozi is.”

Házi oltár Gulab és Rozi otthonában
Házi oltár Gulab és Rozi otthonában (Fotó: Németh Sz. Péter)

Olyan volt a Krisna-tudatot választani a korábbi életünk helyett, mint a Mátrixban a kék és piros kapszulás jelenet. Később, gyengébb pillanataimban néha eszembe jutott, hogy a francnak vettem be a pirosat, amikor választhattam volna a kéket is, és élhettem volna tovább a boldog tudatlanságomban. Ehelyett rá kellett jöjjek, hogy az egész addigi életem, minden, amiben hittem, és minden, amit fontosnak tartottam, felesleges, semmit sem ér, mehet a kukába. Persze nem bántam meg, így volt helyes.

A védikus szentírásokban hamarosan a benne rejlő örök lázadó is megtalálta a számításait: “Amikor az első sokkon túltettem magam, arra is rájöttem, hogy ez az igazi forradalom. Nem az, hogy mindenki piál, szívja, fújja, szúrja, vagy összefekszik, akivel csak tud. Mitől lenne ez lázadás, amikor körülöttünk mindenki ezt csinálja?! Az igazi lázadás minderre nemet mondani.” Gulab minderről az egri krisnások Tűzoltó téri központja felé tartva beszél, amit ma már csak bhaktaként látogat, korábban viszont a város első vegetáriánus éttermének – az 1996-ban nyitott, néhány éve még a Széchenyi utca egyik közeli épületében működő Govindának – a szakácsa volt. Jelenleg a saját, természetesen vegetáriánus konyhája elindításán dolgozik, az új vállalkozás a kislánya, Rozi nevét viseli majd.

Oltár az egri Haré Krisna Központban
Oltár az egri Haré Krisna Központban (Fotó: Németh Sz. Péter)

Zombifilmes hangulat a Más klubban

A Tisztán a cél felé-t 2003-ban, bár bizarr külsővel, de mégis Hare Krisna-bhaktaként alapította Gulab, nem titkoltan olyan kedvencei előtt tisztelegve, mint a Shelter, a Youth of Today, a Minor Threat, a 108, a Prema, de állítása szerint még ezeknél is nagyobb hatással voltak rá a régi magyar punkbandák: a 88-as Csoport, a Kretens, a CPg, a QSS, az ETA, az Elit Osztag, a Tizedes meg a többiek és főleg az AMD. A 17 éves Tiszán a fennállása alatt minden bizonnyal a sokat látott, egri Más (később: Egál) klubban adta a legtöbb koncertjét, amelynek az egri hardcore-színtér egyik zászlóshajójaként rendszeres fellépői lettek. “Ez a zenekar nagyon-nagyon sokat köszönhet ennek a klubnak.”

Az egri Rác templom dombja alatti pincerendszerben 1995-ben nyitott meg a két helyi őspunk, Juhász Mihály (a QQRIQ, az Egri Csillagok, az Egri Bikavér és a Biztonsági Tanács zenekarok tagja) és Németh Tibor (Naszi, Nasszer; Kizárt Dolog) vezette Más klub. A legendás alternatív fellegvár az egri Ifjúsági Ház (a mai Kepes György Művészeti Központ) aulájában megrendezett hétfő esti vetítésekből, beszélgetésekből, majd koncertekből nőtte ki magát. A rendszeresen jelentkező bulik sikerét látva a város aztán ingyenes használatra az Egri Alternatív Kulturális Egyesület rendelkezésére bocsátotta a közelben, mindössze pár száz méterrel arrébb található földalatti komplexumot.

A Rác templom, alatta az egykori Más klub mostanra gazzal benőtt bejárata
A Rác templom, alatta az egykori Más klub mostanra gazzal benőtt bejárata (Fotó: Németh Sz. Péter)

A klub 1995-ös indulásánál a Soros Alapítvány is segített, innen jött a technikai felszereléséhez és az induló programokhoz szükséges pénz jelentős része. A szórakozóhely hét év után aztán nevet változtatott, a Másból Egál lett, hivatalosan azért, mert “a külvilág túlságosan nehezen viselte a más szó szexuális vonatkozású értelmezését”. A klub 2011-ben zárt be, addig azonban Gulab zenekara, a Tisztán a cél felé – az egri hardcore színtér többi csapatával együtt – gyakran megfordult itt. A klub neve ráadásul Bobafett Múltcore című számában is felbukkan: “Gyerünk most már Egerbe: Más, hajnalba’ majd strandbemászás”. A nyíregyházi rapper ugyanis otthonosan mozgott Egerben, ahol gyakran Gulab társaságával járta az éjszakát, amelyik meg előszeretettel szökött be az egri strandra az Érsekkert és az Eger-patak felőli oldalon. 

Az egri koncsorgásunk során a Széchenyi utcáról mi is beslisszolunk az egykori alternatív fellegvár kapuján, majd derékig érő gazban gázolva, gödröket kerülgetve vágunk át az udvaron, egészen a klub bejáratáig, amelyet meglepő módon nyitva találunk. A lépcsőkön lefelé lépdelve egyre beljebb gázolunk a sötétbe.

A zombifilmek szoktak így kezdődni

– jegyzi meg némi idegességgel a hangjában Gulab, miközben a zseblámpafunkciót kezdjük el keresni a telefonjainkon.

Az egykori előtérben a ruhatárral szemközti fal máig megőrizte a klub régi koncert- és programplakátjait, amelyekről több egri zenekar nevét is le tudjuk olvasni – a  közel tíz éve érintetlen faliújságon megtaláljuk a Tango Undergroundot, a Genetikát, a Cannonballt, a Téveszmét és a Szükségállapotot is. Innen a  pinceklub koncertterme felé vesszük az irányt, ahol az egykori hangosító- és lemezlovasterem pirosra festett fémajtaján megtaláljuk a klub számkérésekre vonatkozó tízparancsolatát is. (“1. Ne ordíts, mert úgyse hallom, ezért inkább írd fel!”)

(Fotó: Németh Sz. Péter)

többszintes pincerendszer koromsötét mélyébe hatolva már tényleg egy zombifilmben érezzük magunkat: elhagyatott, üresen kongó terek, néhány felborult asztal, baljós csönd. Elképzelni is nehéz, hogy ezekben a föld alatti járatokban egykor óriási élet volt. Az 1995-ben indult Más háromszor is megkapta "A legjobb vidéki klub" címet a Magyar Narancs közönségszavazásán, a Z magazin olvasói 1997-ben "Magyarország legjobb zenés szórakozóhelyévé", a Wanted szavazói pedig 1998-ban "Az év klubjává" választották. Szűk színpadán olyan előadók léptek fel az évek során, mint a Tankcsapda, a Quimby, a Kispál és a Borz, a Pál utcai fiúk, a Hiperkarma vagy az Európa Kiadó.

Riminiben nyaralt Krisna-völgy egyik múrtija

A Tisztán a cél felé frontembere a születése óta Egerben él. Jelenleg elképesztően idilli körülmények között, egy városszéli kertes házban lakik, madárcsicsergős, víkendházas környéken, ahol a legközelebbi szomszédjától is jó 150 méter választja el. 47 éves kora ellenére az otthona úgy fest, mint egy nagyon rendes kamaszfiú szobája a tavaszi nagytakarítás után: a falakon hangszerek, a sarokban egy Marshall-torony, a polcokon Star Wars-figurák, egy rohamosztagos sisak és egyéb relikviák – látszik, hogy mindennek gondosan megkomponált helye van. A nappaliban házi oltár, az emeleten pedig a kislánya, Rozi birodalma, ahol jól megfér egymással a Jégvarázs szereplőgárdája, egy igazi, bár méreteiben pici dobszerkó és az ágyban gondosan betakargatott Krisna-kép. Eger mellett azonban egy másik szerelme is van: Olaszország. Gulab nem kimondottan turistaként járta be az olasz csizmát. A ház teraszán közvetlenül a pizzakemence mellett egy bekeretezett, napszítta Olaszország-térképen fekete filctollal jelölt pöttyök jelzik, hogy mely városokban járt. A kedvencei – Trieszt és Firenze – mellé szívecskéket is pingált, a térkép alján pedig egy "Ti amo Italia" felirat jelzi, hogy a mai napig nagy a szerelem.

Mint mondja: húszéves kora körül a környezetében elkezdtek egyre többen Izraelbe járni, hogy ott különböző kertészetek vagy szállodák feketén foglalkoztatott melósaiként keressenek, majd hozzanak haza némi pénzt. “Ez engem annyira nem vonzott, sosem bírtam magamon elviselni a hámot, nem bírtam, ha megmondták, mit kell csinálnom, vagy mások osztották be az időmet. 1992-93 körül a Pallosból páran már járogattak ki Olaszországba, hogy egy sajátos és bizarr társadalmi jelenség úttörői legyenek, az életvitelszerű, nem szükségből, hanem kedvtelésből folytatott koldulásnak. Ne a megszokott, itthon is látható, szakadt, Blaha Lujza téri szabszokra asszociáljunk, hanem jól öltözött, jobb esetben tiszta tekintetű, huszonéves vagy fiatalabb fiúkra és lányokra Európa metropoliszainak utcáin. Fekete filctollal kartonra pingált "Ho fame" (Éhes vagyok) felirattal ülve vagy térdepelve a kilencvenes években vagyonokat lehetett keresni Olaszországban.”

Gulab 1994 novemberében, egy ködszitálós reggelen egyik elválaszthatatlan barátjával indult el először Olaszországba. “Úgy vágtunk neki ennek az útnak, mintha a vietnámi háborúba mennénk. Előtte hatalmas berúgás és elköszönések, másnap reggel hétkor pedig egy-egy hálózsákkal, vagy húsz pakk dohánnyal, hozzá cigipapírral, váltásruha nélkül elindultunk Olaszországba. Stoppolni szerettünk volna, de hiába álltunk ki Eger határába, annyira trógerül festettünk, hogy nagyon sokáig nem állt meg nekünk senki. Végül egy IFA vett fel bennünket, azzal stabil négy és fél óra alatt értünk el Pestig, ott át a városon az Osztyapenkóig, ahol félnapos stoppolás következett. A kora reggeli indulás ellenére hajnal egykor még csak Ajkán tartottunk, rohadt hideg volt, esett is, ezért egy áruháznál kerestünk éjjeli menedéket. Büdösen, szájszagúan keltünk, úgy vágtunk neki az újabb stoppolásnak a hajnali ködben. Egy ötvenes házaspár megállt nekünk, megkérdezték, hová megyünk. Mikor mondtuk, hogy Olaszországba, csak annyit feleltek, pattanjunk be, elvisznek Velencéig. Óriási királyoknak éreztük magunkat, ráadásul irtó rendesek voltak, még enni is adtak ennek a két szakadt punknak.”

Gulab és Rozi otthona
Gulab és Rozi otthona (Fotó: Németh Sz. Péter)

A koldulással Mestrében szerettek volna először próbálkozni, de eleinte annyira majrésak voltak, hogy sehol nem mertek leülni. Mivel még volt pénzük, úgy döntöttek, levergődnek Riminibe, hogy ott keressenek egri ismerősöket. “Abba sajnos nem gondoltunk bele, hogy november van, a nyári szezonhoz képest totál kihalt lesz a város, úgyhogy inkább nekivágtunk Firenzének, amit borzasztóan imádtunk: nyoma sem volt az otthoni savanyúságnak, az emberek mosolyogtak az utcán, nyitottak voltak, és miután sikerült rávenni magamat arra, hogy leüljek, megtörtént a csoda: dobni kezdtek. Tíz-tizenöt perc alatt közel 30 ezer líra jött össze, de akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mire elég, hogy vajon kapok érte egy csokit a boltban, vagy kijön belőle mondjuk egy éjszaka ára valamelyik olcsóbb szálláson.”

Végül a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, egy városfal melletti bokros területen vertek tanyát, de Gulabnak mindjárt az első firenzei estéjén sikerült ürülékbe raknia a hálózsákját. Firenzében ekkor már szintén élt egy egri kolónia, akik kisegíthették volna őket néhány hasznos tanáccsal, őket azonban nem sikerült megtalálniuk, pedig – mint később kiderült – igazán nem voltak messze egymástól.

Mikor elfogyott a pénzünk, úgy döntöttünk, hazamegyünk. Jegy nélkül szálltunk fel a vonatra, ahonnan pár megálló után azonnal le is dobtak. Végül két nap vergődés után – az egyik éjszaka avarral takaróztunk az osztrák autópálya mellett – megérkeztünk Pestre, majd onnan hazapotyáztunk vonattal Egerbe. Ekkor már egy hete nem fürödtünk, ugyanabban az alsónadrágban csináltuk végig az egész kiruccanást, gondolod, hogy néztünk ki.

A következő alkalommal Gulab már sokkal felkészültebben vágott neki az olaszországi útnak: ekkor már tudta, hol találja meg a Firenzében szerencsét próbáló egrieket, és hogyan lehet a bázisukra eljutni. “Vettem az Ibuszban egy trieszti buszjegyet, aztán a Déliből induló seftesjáraton összebarátkoztam egy Zsák nevű fazonnal, aki hozzám hasonlóan – és az utasok többségével szemben – gyanúsan kis csomaggal utazott. Zsák már gyakorlott tarhás volt, úgyhogy a szárnyai alá vett, tőle tanultam meg, hogy kell ezt csinálni. Rendes srác volt, sajnos már nem él.”

Zsák és Gulab egy trieszti délelőtt után, immáron fejenként kb. 70 ezer lírával a zsebükben, a Trieste Centralén egy-egy automatából vásárolt gyerekjeggyel vonatozott tovább Rómába. “Egy egyszerű egri punkgyerek voltam, aki 20 évesen egy ingerszegény környezetből véletlenül kiszakadt Európába. Először azt sem tudtam, hol vagyok, aztán amikor megláttam a Terminit, majd a buszról Colosseumot, egyszer csak ott volt több ezer év történelem.” Rómában szintén élt egy magyar kolónia, amelyik a hírhedt Porta Portese piac közelében, a Tevere partjánál vert tanyát.

Az ő bázisuknak, a Terasznak pont olyan hangulata volt, mint a Csúfak és gonoszak nyomortelepének. Egy ösvényről kellett megközelíteni, bádog- és kartonházak álltak mindenhol, köztük állatok bóklásztak: csirke, kakas, kutya, macska, meg ki tudja, még mi minden. Kíváncsiságból bepillantottam az egyik viskóba: odabent Piszkos Fred feküdt a díványon, mellette az asztalon egy kecske állt, és a hamutartóból ette a csikkeket.

Gulab a látványtól sokkolódva, a tisztává válás útján haladva megérezte, hogy nem ez lesz az ő tanyája. Mivel rögtön kiszimatolta a  kábítószer jelenlétét, megköszönte Zsák segítségét, elköszönt tőle, és megkereste inkább Firenzében az egrieket.

A reneszánsz bölcsőjében, Toszkána központjában, a belvárostól pár háztömbnyire lévő Cure piacon magyar nyelvű firkák jelezték, hogy a várost honfitársak is lakják. Gulab könnyen megtalálta az egri ismerősöket, egy kisebb társasággal az utcán botlottak egymásba. “Olyan volt, mintha csak Egerben futottunk volna össze. Azóta számtalanszor előfordult velem, hogy a legváratlanabb helyzetekben botlottunk egymásba egri ismerősökkel Európa legkülönbözőbb nagyvárosaiban, Berlintől Koppenhágáig.” Miután megtalálta a földijeit, már biztonságban érezte magát, mégsem maradt velük sokáig. Pár nappal később egy kicsit arrébb tette a székhelyét, mivel találkozott két Krisna-szimpatizáns barátjával, akik elvitték Fiesoléba, egy dombtetőre épült kolostor – az egykori etruszk fellegvár helyén épült San Francesco-templom – melléképületének árkádjai alatti másik alvóhelyre. Ebben a kis faluban kóstolta meg élete első fatüzelésű kemencében sült margheritáját. „Olyan volt, mint a crack. Csak egyszer kellett kipróbálni, azóta is függő vagyok.” Gulab elmondása szerint Fiesoléban a kulturáltabb koldusok aludtak, a drogos csapatnak túl sokat kellett gyalogolnia felfelé, nem győzték tüdővel. „Fedél volt a fejünk felett, Firenzéből hoztuk fel a hetes busszal a hűtős kartonokat, amiken aludtunk, és mivel mindig megvettük a legjobb hálózsákokat meg egyéb menő hegymászó cuccokat, még a teleket is kihúztuk az utcán, szállás nélkül. A ruháinkat mosodába vittük, és a rendszeres tisztálkodást is meg tudtuk oldani nyilvános zuhanyzókban, pár ezer líráért.”

Gulab hamar kitanulta a tarhálás művészetét, így néhány hét alatt profi szintre emelte a koldulást. “Hat napot dolgoztunk, a hetediket pedig az Úrnak szenteltük, vagyis valamelyik templom előtt térdepeltünk. Ezt rogyásnak hívtuk, így jobban megsajnáltak, vagyis jobban dobtak, főleg nekem, akin látszott, hogy nem cuccozik, tiszta a tekintete.

A nénikék mindig megnézték a vénánkat, mielőtt dobtak, Olaszországban ugyanis divatos volt a heroin, pia helyett inkább nyalcsiztak a fiatalok.

Voltak olyan zűrösebb környékek, ahol túlzás nélkül söpörni lehetett az utcán a fecskendőket. Mondjuk ez inkább Nápolyra volt jellemző, de Firenze is meredek volt ezen a téren.”

Az időközben a Krisna-tudat felé fordult Gulab az olasz csavargások során még egy egészalakos, ülő múrti (imádott istenszobor, az istenség, vagy egy tiszta bhakta megtestesülése egy tárgyban) árát is összespórolta, amibe az olaszországi Krisna-tudatú hívők legfontosabb szent helyén, a csaknem 200 hektáros Villa Vrindavanában szeretett bele. “Alig hitték el, amikor jeleztem, hogy megvenném, és hazavinném Magyarországra. Másfél millió lírába került, ami akkor nagyjából 150 ezer forintnak felelt meg. Viszonyításképpen: '96-ban, amikor ez történt, itthon kb. 25 ezer forint volt egy minimálbér. Nagyjából annyit ért akkor 150 ezer forint, mint most egy-másfél millió. Persze nem volt ennyi pénzem, meg kellett keresnem az árát, ami nem ment könnyen: napi nyolc órákat térdepeltem. Felmentem Genovába, ahol a Szeptember Húszon (Via XX Settembre) rogytam minden nap: délelőttönként négy órát, szieszta alatt megettem, ami ehető volt abból, amit dobtak, majd délutánonként újabb négy óra következett, este pedig minden nap egy margherita kólával. A Caricamentón keresztül sétáltam vissza minden este a kikötőbe, ahol az alvóhelyünk volt.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

Ugyan az életnagyságú szobrot, amely Sríla Prabhupádát, a Krisna-tudatú Hívők Nemzetközi Közösségének alapító-tanítóját és vezető lelki tanítómesterét ábrázolta, Gulab eredetileg az egri krisnás központba szánta, az végül a somogyvámosi Krisna-völgy templomában kapott helyet 1996-ban – aki arra jár, még mindig láthatja. “Annyira élethű volt, hogy amikor az érte érkező autós egri különítmény vitte haza, az olasz határőr nem értette, hogy miért csak négy útlevelet kap, amikor öten ülnek a kocsiban.” A szobor ráadásul még Riminiben is nyaralt egyet, mert az egri bhakták – ha már ennyit utaztak – leugrottak néhány napra a tengerhez, ahol pizzával és fagylalttal kedveskedtek neki. Tudni kell hozzá, hogy a krisnás templomokban a múrtiimádatnak nagyon szigorú és precíz, külső és belső tisztaságot megkövetelő szabályai vannak, az imádatot csak nagyon fejlett lelki személyek, kétszer avatott brámanák végezhetik.

Nem gyakran fordul elő, hogy tróger punkok a tengerparti parkolóban, egy kocsi műszerfalán ajánlják fel Prabhupádának a boltból vett csokit és a sarki alfióból származó focacciát. De hát az egriek hibbant népség, Prabhupáda pedig annyira kegyes, hogy mindezek ellenére még mindenkinek a nyakán van a feje.

Róma, Trieszt és Firenze mellett Gulab járt még többek között Genovában, Bergamóban, Milánóban, Torinóban, Ravennában, Pescarában és Anconában, megvoltak a szigetek, Szicília, Szardínia és Elba, keresztül-kasul az egész csizma. Ezekben az években ismerkedett meg az olasz ízekkel, legfőképp a pizzával, amiből most megélni próbál. Később tarhált még Franciaországban, Dániában, Svédországban, Svájcban és Németországban is, majd 33 évesen kiszállt. “Ennyi idősen már nem jött belőle az az íz, mint huszonévesen. A végén már egyedül csináltam, kifejezetten pénzkeresési szándékkal. Ráadásul már létezett a Tisztán, és bár soha nem szégyelltem, hogy ebből tartom el magam, ebben az időszakban már zavart ennek az életvitelnek az etikátlansága. Ez olyan pénz volt, amiért nem kellett megküzdeni. Csak le kellett érte ülni, és nézni magad elé bociszemekkel. Ha elég jóvágású voltál, szétdobtak. Szerencsére akkor még jóval kevesebb tetoválásom volt. Szemét szélhámosok voltunk, akik csalással szereztek pénzt, ezért mostanában majdnem minden koldusnak dobunk Rozival. Le kell törlesztenem legalább egy részét annak, amit így szereztem. A fő motivációm azonban az együttérzés.”

Eger, hardcore, family

A macskaköves utcák, a szőlődombos tájak,
A büszke egri vár, s egy öreg író háza,
Egy öreg író sírja, de csak a teste, ahogy a fejfa írja,
Ott, ahol az egri hősök történetét írta

– énekelte a Tisztán a cél felé Egri csillagok című számában Gulab, aki máig büszke egri, a hevesi megyeszékhely neve több tetoválásán is visszaköszön, sőt, jelenleg ő a zenekar egyetlen tagja, aki még mindig a városban él.

“Természetesen sokszor megkaptuk már, hogy a punkzenének semmi köze a valláshoz, és a krisnások között is akadtak olyanok, aki szkeptikusan fogadták a Tisztán indulását. Tudom, hogy én is oszthatnék könyveket az utcán, de nekem a zene egész életemben rettenetesen fontos volt, én ezekkel a dalokkal prédikálok. A hardcore az útkeresésről szól, én pedig a Tisztánnak hála beleüvölthetem az emberek arcába, hogy nekem melyik út vált be igazán az életben.”

(Fotó: Németh Sz. Péter)

A zűrös gyerekkortól és a céltalan hedonizmustól persze hosszú út vezetett a Krisna-tudat lázadásáig. “Ahhoz képest, hogy honnan indultunk az öcsémmel, különösen elégedett vagyok az életemmel. Mindketten gondoskodó családapák lettünk, egzisztenciát teremtettünk a szeretteinknek, és káros szenvedélyektől mentesen éljük az életünk.

Amióta Rozi megszületett, nem vágyom semmire. Az élmény, hogy apa legyek, még nagyon hiányzott az életemből, de amióta teljesült ez a vágyam, nem hiányzik semmi.

Az életem tökéletesen kerek. Azt mondják, finomakat főzök, a vendégeim és a barátaim szeretik a főztömet, a Tisztán sikeres, persze nem anyagi értelemben, de nem is a pénz motivál, sokkal jobban esik az a pár kedves, biztató szó, amit olykor kapok miatta. Az igazán gazdag az, aki elégedett azzal, amije van. Van egy tündéri kislányom, aki imád, egy zenekarom, amivel kiteljesedhetek, szép helyen élek, jó ruhákban járok, kocsiban ülök, sokat csavargunk Rozival, sok mindent megengedhetünk magunknak. Álmodozhatnék még yachtról vagy repülőgép-jogosítványról, de minek?! Ahogy a CPg mondja: úgyis meghaltok. Oda pedig az anyagi javakat nem viheti magával senki.”

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

(Borítókép: Gulab az egykori Pallos előtt - fotó: Németh Sz. Péter / Index)



  • Hírek
  • Bankszámla