Az igazi metálos mindig meghal a színpadon

Dee Snider mondá: I wanna rock!, és a fémzenébe új korszak köszönté be.

Valahogy így lehetne legjobban leírni azt, mikor a nőnek öltözést új szintre emelő Twisted Sister felejthetetlen formulává vált a huszadik század heavy metal képletében. A zenekar megélt hideget, meleget, de mégis olyan slágerekkel ajándékozta meg a torzított gitárok szerelmeseit, mint a Come Out and Play, az I Wanna Rock vagy a legendás We're Not Gonna Take It.

Utóbbi körül nemrég hatalmas botrány is kerekedett, mikor Clive Palmer politikai kampányában használta fel a dal egy átiratát Ausztráliában. Elmondása szerint semmi köze sem volt a Twisted Sister 80-as évekbeli slágeréhez, de egyes források szerint a bíróságon fény derült rá, hogy már volt elsikkadt próbálkozás a jogok megszerzésére az Universal Recordsnál. Végül nem kevesebb, mint 1,5 milliós büntetést kellett kifizetnie, ami a jogok eredeti licenszárához képest kb. csak tízszer nagyobb. A Twisted-fanok ujjonganak, Palmer szívja a fogát, Dee Snider pedig ennek örömére (mondjuk, semmi köze hozzá, de azért) készül az új szólólemezével, ami hamarosan elérhető lesz a boltokban.

A Twisted ’16-ban befejezte búcsúturnéját – a banda dobosának halála után. Ezen a turnén a méltán híres Mike Portnoy kísérte a csapatot, akinek nem ez az első hasonló beugrása. Annak idején az Avenged Sevenfold dobosának halála után is ő kísérte végig a zenekart Jimmy „The Rev” Sullivant búcsúztató turnéjukon.

De kanyarodjunk vissza picit Dee Sniderre, a heavy metal és a glammetál egyik legikonikusabb frontemberére, aki nemcsak erős, atlantiszi kapukat megrengető hangjával vált híressé, hanem utánozhatatlan színpadi jelenléte is figyelemre méltó. Ahol ő kiáll énekelni, ott berobban a buli, erre akár egy új törvényszerűséget is kiírhatna valami nagy fizikus. Már korábban is élt szárnypróbálgatásokkal a szólóalbumok terén, annak meg már a számát se tudni, hány híres zenekar és szólista kérte fel közös munkára, amelyet Dee rendjére el is fogad. Számára nemigen van rossz ötlet, és amennyi energiával rendelkezik, nem is merül le egyhamar.

Egyéni karrierjére a 2016-ban megjelent, rákos gyermekeket támogató klip idején kezdett speciális hangsúlyt fektetni, melyben a We're Not Gonna Take It szólal meg egy szál zongora kíséretében, és Dee kiénekli a lelkét is, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermekek egészsége a legfontosabb. Aki eddig csak a dalt ismerte, de a sok jelmez vagy a rossz névmemória miatt fogalma sem volt róla, hogy ki is az a Dee Snider, az most egy életre bevéshette a fejébe.

Ezt követően az első nagyobb reflektorfényt kapott lemeze 2018-ban jelent meg For The Love Of Metal néven. Szerintem sokat nem kell magyarázni, a cím magáért beszél. Kapunk egy kellemes kis csokrot a heavy metal amerikai vonulatának klasszikus világából, a huszonegyedik század súlyos hangzásaival kiegészítve.

A pandémia azonban őt sem kímélte. Egy olyan előadó, mint Dee, aki leginkább a színpadon érzi jól magát, bizonyosan nem viselte a legkönnyebben ezt a fajta elzártságot, a helyzeten pedig sokat rontott, amikor lánya a lezárások hatására Peruban ragadt. Dee bevetette minden kapcsolatát, még a fanjait is mozgósította, egy igaz emberhez és jó apához mérten a hegyeket is megmozgatta, hogy lányát a lehető leghamarabb hazajuttassa, ami végül sikerült is neki.

A sorban következő lemeze a hivatalos források szerint július 30-án kerül piacra Leave A Scar címen – amin a pletykák szerint egy duett is helyet kap a Cannibal Corpse frontemberével, hogy egy kis fűszert adjanak az atlantiszi földrengető mellé. A régi motoros Twisted-fanok és a metálkülönlegességeket, spéci afrodiziákumokat kergetők között minden Dee Snider-szólóalbumnak csinos kis helye lesz a polcon.

Bár a heavy metal már nem tartozik a világ vezető rugói közé, ez talán az egyetlen stílus, amelynek halhatatlan a gerincét képző közönsége. Amíg van Dee Snider és Iron Maiden, addig biztos lesznek telt házas heavy metal bulik, de hogy a stílus visszatérhet-e, és a modern kultkörben újra felülhet-e a rockkal vállt vállnak vetve arra a bizonyos trónra, nos, erre csak az idő adhat választ.

Reméljük, hogy az ezeket az irányokat terelgető ifjú bandák és előadók megtalálják a módját, hogy miképp lehet összhangot létesíteni a XXI. század zeneisége és a gitárokban és érces hangokban rejlő dög között, megmutatva ezzel azt a szenvedélyt, ami miatt annak idején napokat álltak emberek sorba egy-egy lemezért, és órákat vártak az esőben arra, hogy akár csak egy percig is láthassák a hőseiket, akik erőt adnak nekik nap mint nap.