Aki eddig félt a repüléstől, ezután már nem fog

A rock and roll megtaníthat táncolni, álmodni, sőt, repülni is a búzamezők felett. Erről is szól a Pink Floyd 1987 őszén publikált A Momentary Lapse Of Reason című albuma, amelynek megjelent az újrakevert verziója, eddig nem használt billentyű sávokkal, Nick Mason újra feljátszott dobtémáival. A borító is megváltozott, az új coveren a már jól ismert tengerparti ágyak fölé bekúszik a Learnig To Fly klipjéből ismert repülő.

Az A Momentary Lapse Of Reason az első olyan Pink Floyd-album, amelyet Roger Waters 1985-ös távozása után adott ki az zenekar. A hanganyag visszakapta a 2008-ban elhunyt Rick Wright eredeti billentyű sávját, így sokkal dúsabb, gazdagabb lett a hangzása. Sokaknak lehetnek ismerősök a billentyűs szólamok, Wright ezeket játszotta a koncerteken. Nick Mason újra a dobok mögé ült, hogy megtisztítsák a felvételt a mára már „poros” elektromos doboktól és effektektől is. Mason 1987 körül bátortalanul játszott, akkor már évek óta nem gyakorolt, ezért Bob Ezrin, Carmine Appice és Jim Keltner nyújtottak neki baráti segítséget a lemezen.

Az önbizalmának később az sem tett jót, hogy Roger Waters harmadosztályúnak titulálta az albumot. Az új sávokkal felturbózott A Momentary Lapse Of Reason már két éve megjelent a The Later Years című díszdobozban – amely a zenekar 1987 és 2014 közötti produkcióinak a gyűjteménye –, de ez annyiba került, mint egy pilótaképző tanfolyam.

Na, jó, nem, de most önállóan, dupla lemezen is kiadták az albumot, amin a mézes madzag a felfrissített hangzás, a félsebességű vágás, az eredeti billentyűs sávok és az újból rögzített dobjáték. Mason írta a memoárjában, hogy az A Momentary egy kimondottan óvatos album volt, amely nem vállalt különösebb kockázatot. Abban persze igen, hogy bátran használta a nyolcvanas évek közepén divatos effekteket, a MIDI-szinkronizálást és karakteres dobgép hangzást. Oly' annyira, hogy a lemezt hallgatva olykor eszünkbe juthat akár az Art Of Noise-féle zajköltészet is

Ha választanunk kéne a két felvétel között, biztos, hogy a 2019-es mellett tennénk le a voksunkat, elsősorban azért sokkal organikusabban, „élőbben” szól az újraalkotott hangzás, mint az 1987-es eredeti. Gilmour, Mason és Wright már az 1994-es Division Bellnél tudták, hogy zsákutca volt a visszhangokkal teli dobgépes sound, akkor már visszaállították a jellegzetes, időtlen Pink Floyd hangzást.

Lehet, hogy a nyolcvanas évek közepének trendi soundja is hozzájárult ahhoz, hogy az A Momentary lett az egyik leginkább alulértékelt Pink Floyd album, arról nem is beszélve, hogy a mai napig tartja magát a vélekedés, hogy ez tulajdonképpen David Gilmour szólólemeze, amelyhez Masonön kívül alapvetően csak session zenészeket hívtak. Richard Wright, a Floyd társalapító billentyűse az 1980-1981-es The Wall album turné után hagyta el a zenekart. Az A Momentaryn még inkább session-játékosnak tűnt, már csak azért is, mert az 1981-es kilépési szerződésében el volt rejtve egy záradék, amely megtiltotta, hogy ismét csatlakozzon az együtteshez. Gilmour pedig a Roger Waters-szel való pereskedés idején nagyon óvatos volt abban a kérdésben, hogy mi számít zenekar tagságának.

Viszont az újrakeverés nem változtatta meg a dalok identitását, valójában nem jelent alapvető sound design eltérést, a dalok ugyanazok. Teljes, sőt teljesebb A Monentary-élmény, szinte érezzük az eredeti anyag áramlását, energiáit, de most sokkal inkább halljuk ezt egy Pink Floyd-albumnak, mint Gilmour session-zenészekkel rögzített biztonsági játékának. Melegebb, szerethetőbb a hangzása, ezúttal egyenrangú játékosnak tűnik mindhárom zenekari tag, és végül is pont ez volt a cél. És mintha evidensebbek lennének az utalások a zenekar korábbi életművére is.

Ott van például a Welcome To The Machine-re (1975) feleselő New Machine, és a Dogsra (1977) utaló Dogs Of War, de Gilmour egy-egy szólójában a The Wallt is megidézi, és valahogy Gilmour nagyívű szólói sem tűnnek dagályosnak. Még az is lehet, hogy idővel a 2019-es mix kerül be a Pink Floyd-kánonba, különösen annak fényében, hogy 1987-ben a lemez keverését kapkodva végezték el a közelgő turné intenzív próbái miatt.

Aki nem szerette különösebben az A Momentary LapseOf Reasont, most 34 év után kapott egy újabb esélyt, hogy rendezze a kapcsolatát a lemezzel, amit meghallgatva úgy érezhetjük, hogy mi vagyunk az a pilóta, aki az ágyakkal teli tengerpart fölött repül.

Pink Floyd: A Momentary Lapse Of Reason

Warner, 10 szám, 51 perc