Az új album fölött lebeg egykori gitárosuk szelleme

2022.02.07. 09:44 Módosítva: 2022.02.07. 09:44

A madrugada spanyol eredetű név, hajnalt jelent, míg a Madrugada zenekar 14 év után megjelent Chimes at Midnight című albumát az éjféli harangszó ihlette. A norvég formáció a legtöbb zenekarhoz hasonlóan éjfél és hajnal között készítette új lemezét.

A Madrugada 2008-ban oszlott fel, nem sokkal azután, hogy a zenekar gitárosa, Robert Burås 2007. július 12-én túladagolásban elhunyt. Még befejezték a Madrugada című félbehagyott albumukat, amit az Our Time Won't Live That Long című dal zárt, a csapat egyetlen olyan felvétele, amit Burås énekel.

Nem tudom, mikor tettek a földbe...

Nem tudom, hogy egyedül hagytak-e

Csak az számít, hogy követlek

Az ismeretlenbe vezető utamon.

Előre látta a sorsát. Úgy halt meg, hogy a kezében volt a gitárja, a gyászszertartásán a hangszert a koporsójára tették.

Végül a zenekar nem hagyta egyedül Buråst, a 2008-as lemezt az ő emlékének ajánlották, majd néhány koncerttel elegánsan elbúcsúztak a közönségtől. Aztán néma csönd, egy évtizedig nem történt semmi a zenekar háza táján, mígnem 2019-ben, a debütálóalbumuk, az Industrial Silence megjelenésének 20. évfordulójára az Oslo Spektrumban adtak egy koncertet, majd szép sorban jöttek a ráadásfellépések, és még Budapestre, az A38 hajóra is eljutottak 2019 márciusában.

Az, hogy Madrugada Magyarországon a beavatott kevesek zenekara, egészen odáig állt, amíg ki nem derült: a pesti koncertre minden jegy elfogyott. Vannak előadók, akik inkább csak a kontinensen népszerűek, az angol és az amerikai piac hiú ábránd marad számukra. Ez kb. igaz lehet a Madrugadára is, ugyanakkor nem minősíti kifogástalan zenéjüket, amelyben éppúgy benne van a surf-rock érzelmes leágazása, ahogy Nick Cave futamai, vagy éppen a hatvanas évek olasz filmzenéinek szentimentalizmusa is.

A zenekar most ott folytatja, ahol abbahagyta, leginkább a 2008-as, cím nélküli album hangképe harmóniái köszönnek vissza, az olaszos, cinecittás vonalra leginkább a lemez talán legjobb dala, a Stabat Mater ül rá. Az énekes Sivert Høyem, a basszusgitáros Frode Jacobsen és a Jon Lauvland Pettersen dobos nem akarták megváltani a világot, nem készültek a Mars terraformálására, hanem a két új gitárossal, Cato „Salsa" Thomassennel és Christer Knutsennel csak némi vigaszt akartak nyújtani azoknak, akik elé éppen létszám fölötti akadályt görgetett az élet.

A Madrugadában az a nagyszerű, hogy nem zenélik túl a dalaikat, csak annyi hang van megszólaltatva, amennyi feltétlenül kell, még sincs hiányérzetünk, mert megképződik az atmoszféra, és mert a kevesebb sokszor több. A zenekar tökéletesen ismeri a fülbemászó, melankolikus dalok titkait, amelyek olyanok, mintha a Wicked Game-et is éneklő Chris Isaaknek egy eszelős éjjel megmutatta volna a Poklot Nick Cave, Leonard Cohen, Blixa Bargeld, és persze Vergilius. A zenekar mindezt egyszerűbben látja, szerintük, ők egy bluest játszó punk zenekar, és kész.

Mintha a dalok írásakor megállt volna az idő, mintha még mindig 2008-at írnánk, ugyanakkor Høyem megéltebben, fájdalmasabban, szuggesztívebben énekel, mint valaha. Az új album fölött is ott lebeg egykori gitárosuk, Burås szelleme, aki két dalt is jegyez, a parádés The World Could Collapse-ot, ami még az első album, az Industrial Silence idején született, valamint a Turn The Wheel Slowly című remeklést a 2000-es évek elejéről. Ezek a felvételek is megmutatják, milyen a karcos alt-country blues, milyen a spagetti western ihlette hatvanas évekbeli táncdal, ha azt a rideg északon játsszák.

Persze, a nagy kérdés az, hogy helye van-e az albumnak a Madrugada-klasszikusok között, hogy van-e olyan jó, mint a 2005-ös The Deep End, a bemutatkozó Industrial Silence, vagy éppen a cím nélküli 2008-as album? Nos, Chimes at Midnight szortimentje hozza a kifogástalan Madrugada-élményt, kimondottan jó lemez, bár az is igaz, hogy lassabban adja meg magát a The Deep Endnél.

Chimes at Midnight egyébként Orson Welles 1965-ös filmje, amit Shakespeare drámáiból (pl. a IV. Henrikből és A windsori víg nőkből) alkotott, Falstaff alakját a középpontba emelve. Welles anno azt hazudta a producerének, hogy A kincses sziget adaptációját szeretné elkészíteni, így kapta meg a büdzsé első tételét.

A Madrugada nem sumákolt, nem csapott be senkit, a Chimes at Midnight világa olyan, mint a Running From The Love Of Your Life-ban a felsorolás :„édes bor, könnyek és rock 'n' roll”.

Madrugada: Chimes at Midnight

Warner, 12 szám, 56 perc



  • Hírek
  • Bankszámla