A magányosan hazafelé tartó művésznőt leszólítja az Isten: iszunk egy sört?

Ahány lemez, annyi felütés, de az, hogy egy album úgy kezdődjön, hogy a magányosan hazafelé tartó művésznőt leszólítja az Isten, hogy hé, igyunk meg egy sört, nos, az meglehetősen szokatlan. Regina Spektor – merthogy róla van szó – a Becoming All Alone című dalában vissza is kérdezhetne, hogy Atyám, lenne cigid is? De inkább az érdekli, hogy „miért nem lesznek jobbak a dolgok az idő elteltével?”.

Az oroszországi zsidó felmenőkkel rendelkező, New Yorkban élő művésznő hat év után jelentkezett új albummal, amelyet szinte szétfeszít a vonós hangszerelés és a világ kozmológiai értelmezése. Ironikus balladákat hallhatunk a magányos New York-i éjszakákról, ahol a szupererő nem a Kripton bolygóról származik, hanem a nyíltságból és az őszinteségből.

Azok, akik arra vágytak, hogy nyolc év után végre lemezen is hallják a  Becoming All Alone -t, nos, nekik például jobb lett, hiszen Spektor a dalt már 2014-ben is játszotta egy szál zongorán a New York-i Irving Plazában.

A dalok olyanok, mint a csalimesék, elindulnak, mintha tipikus zongorás, szél fújta balladák lennének, de hamar kiderül, hogy hiphop és funky struktúrákat rejtettek el bennük, vagy a technicolor filmzenék szélesvásznú, hatásvadász motívumait.

Elmaradó zihálások

Például a What Might Have Been című dal egy intim szobapopnak indul, aztán hatalmas filmzenés panoráma lesz belőle, mindenki megelégedésére. Persze Spektor alapozhatná a műsorát a bájos, zsongó hangjára és a patakcsobogást idéző zongorajátékra is, de tudja, hogy nemcsak előadni kell tudni a kesergőit, a bűbáj aranyporát hintve szét, hanem egy idő után meg kell mutatni azt is, hogy milyen meghitt a viszonya a bonyolult, fenséges hangszerelésekhez.

Spektor New York államban, egy átalakított templomban vette fel a lemez nagy részét, míg John Congleton Kaliforniából irányította a producerei munkálatokat. (Congleton korábban olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Lana Del Rey, St. Vincent, a The Killers, a Goldfrapp, Swans és David Byrne.) Talán a közös munkának is köszönhető, hogy a lemez szépen szól, elmaradtak a hangköltészetet idéző zihálások, visítások, kabarépunkos kuplék, helyette filmzenés végefőcím- látomásokat hallunk.

Persze ezúttal is önti magából a fekete humort, a cinizmust, és ugyan elvesztettük az art-punkos laza csajt, de helyette kaptunk egy vérprofi, aprólékosan kidolgozott, magabiztos és okos albumot, amelyet még Hans Zimmer is megsüvegelne, miközben a dalokban ott van az artisztikus hiphop, némi Gorillaz és olyan struktúrák, amit Billie Eilish akkor sem tudna megalkotni, ha bordóra festené a haját, miközben bevenne egy levél nyugtatót.

Van itt csúcs, kérem!

Az album csúcsteljesítménye a közel kilencperces Spacetime Fairytale pazar hangszerelésű barokkos szvit, amelyben egy sztepptáncos is megmutatja magát. A Broadway-musicalek világát éppúgy kihalljuk, ahogy az egykori szovjet zenés filmek pátoszát, miközben a dal visszaidézi a lemezen végigvonuló időproblematikát....

Az elmém tele van dallamokkal

Otthont keresnek bennem

Mint könyörgő menekültek

De nem találom az időt

Tudom, hogy nincs olyan, hogy idő.

A Home, before and after Ukrajna orosz megszállása előtt elkészült, már a Spacetime Fairytale-t is játszotta évekkel ezelőtt a Broadwayn, szóval nem kell keresnünk a világpolitikára utaló motívumokat, sokkal izgalmasabb figyelni a szarkasztikus humor és pátosz egyensúlyát. Számos dal olyan, mintha orosz népmese lenne, ott van például a Coin, amely arról szól, hogy Spektor sorra látogatta a fontos embereket, akiket az élet értelméről faggatott, és közben egy érmét adott nekik.

A sámán túlságosan is fényes látomást mutatott, a tudós az éremért cserébe elárulta, hogy Spektor hányas szám lenne, az elnök háborúba küldte – na, jó, itt bele tudunk magyarázni aktuálpolitikai vonzatokat. Az utolsó érmét a kedvesének adta, akinek a szeméből kiolvasta a szerelmet. Ezek után rájött, hogy a szerelem elég ok arra, hogy maradjon. A Home, before and after afféle zenés kábulat, amelyben az Oroszországot még gyerekként elhagyó művésznő nemcsak a szerelmet és a nagy kérdésekre adott válaszokat keresi, hanem magát az otthont is. A Through a Door című zárótételben azt énekli, hogy „az otthon ott van, ahol világít a fény”. Tegyük hozzá, hogy ott is, ahol helyük van a jó kérdéseknek, a jó válaszoknak és a jó zenének is.

Regina Spektor:  Home, before and after

Warner,  10 dal, 45 perc