„Olyat akartam csinálni, ami nyersebb, dühösebb...”

2022.09.24. 13:11

Láttam az arcotokat a visszapillantó tükörben – énekli Brett Anderson, a Suede énekese a Drive Myself Home című dalban, amit a zenekar Autofiction című új albumán hallhatunk. Anderson visszatekint a gyerekkorára, az anyjával való meghitt viszonyára, és újra elmeséli a kilencvenes évek elejét, azt az időszakot, amikor beindult a zenekar karrierje.

A tükörmotívum visszatér a What Am I Without You című számban is: A tükör mellett nézem, ahogy nézel engem, és számolom az utakat. De nemcsak a tükör lehet az önismeret eszköze, hanem a gitár is, ami pont a megfelelő munkaeszköz volt a Suede számára, amely elkészítette a zenekar másodkorának a legjobb lemezét, de az albumnak kitüntetett helye van a kilenclemezes életműben is. 

A 2013-as újjáalakulás óta megjelent három albumuk – Bloodsports (2013), Night Thoughts (2016), The Blue Hour (2018) – a poptörténet egyik leglenyűgözőbb visszatérésének emlékei, de nem csak megidézték a dicsőséges kilencvenes éveket, könnyen lehet, hogy az Autofiction lesz a fő mű.

Az Úr sötét anyaga

Az album producere, a kezdetektől velük dolgozó Ed Buller – aki olyan alkotók lemezeit gondozta, mint a Pulp, t.A.T.u. vagy a White Lies – olyan hangképet dolgozott ki, amely a hetvenes évek eleji artisztikus glam- és dark-rock közös nevezője, miközben a lemezen ott vannak a Suede egyéb jellegadó sajátosságai is. Bátran nyúlnak a melodikus dark-rock riffekhez, de nem lesz az egészből dark-diszkó, ez itt az Úr sötét anyaga, az a vágyott lemez, a Bowie és a Sex Pistols közötti hiányzó láncszem. Legalább annyira pulzál benne a glam-rock csillogó ünnepélyessége, mint a poszt-punk dühe, mindehhez olyan riffekkel, hogy már az első hangoknál tudjuk: ez bizony szerelem lesz első hallásra.

Szenvedélyes, lendületes, mint az 1993-as bemutatkozó albumukon az ifjúság mitikus dala, a So Young. Anderson még most is az ifjúságról énekel, de már 55 év tapasztalatával. Ó, sok-sok tekintetben még mindig egy fiatal fiú vagyok, Türelmesen várva a délután 4-et – énekli a She Still Leads Me Onban. Ebben a dalban a kamaszkornál is korábbi időbe, a gyerekkorába utazunk vissza, amikor csak arra vágyik, hogy figyeljen rá az édesanyja.

Néha, mikor felnézek az égre, ő vezet engem... Kíváncsi vagyok, hogy elhalványul-e az érintése.

Meglepetés az Autofiction hangzása, mert a korábbi albumoknak volt némi teátrális, filmszerű és melankolikus hatása, az új lemez pedig direktebb, ösztönösebb. Brett Anderson azt nyilatkozta az NME-nek: „Olyat akartam csinálni, ami nyersebb, dühösebb... Az Autofiction a mi punklemezünk.” Persze semmivel nem punkosabb, mint a Dog Man Star vagy éppen az 1993-as bemutatkozó albumuk, csak a 2010-es évek vonósokkal teli, nagy áriái maradtak el. Helyettük itt vannak a Siouxsie & The Banshees és a Sisters Of Mercy gitártémáit idéző riffek és a UK Decay és a Bauhaus atmoszférája. Ugyanakkor a Suede ügyel arra, hogy a dalok struktúrái ne menjenek el a goth-rock és a kézműves poszt-punk sztenderdek irányába, az egész inkább a hetvenes évek eleji glam-rock szellemvasútján száguld.

Vissza a kezdőpontra

A Suede sosem készített rossz lemezt, még az első korszakuk utolsó albuma, a 2002-es A New Morning is jobb, mint a híre, nem is csoda, hogy a Suede megmaradt az „eszményi” indie-rock zenekar kultstátuszában, és mintha éreznénk az új dalokban a közönség rajongásának elektromos energiáját is. Az Autofiction afféle önéletírás, és ez így, elsőre nem tűnik valami izgalmasnak, de itt most újramondják a nagy történetet úgy, hogy még mindig nem tettek le az ifjúság nagy illúziójáról. A dalokban benne van egy generáció vágyakozása, ott van Anderson intim mikrokozmosza is.

A dalok már az első taktusok után berobbannak, és olyan energiákat mozgat meg a lemez, olyan euforikusak a refrének, hogy nem hiányoljuk az előző albumok fényűző hangszereléseit. Az Autofiction a rock and roll kamaszos őszinteségével szembesít, nem pedig a vonós hangszerelések üzembiztos megoldásaival. A Personality Disorder, a 15 Again, a Shadow Self , a The Only Way I Can Love You vagy a That Boy on the Stage olyan dalok, amelyekre egyszerre van kedved sírni és vadul táncolni...

Semmi sem olyan rossz, mint az idő, amit megölünk – énekli a 15 Againben, és igen, az album visszavisz arra a kezdőpontra, kamaszkorunkba, oda, ahol még lehetett volna másképpen, és újra megmutatja az első tánclépéseket. Könnyen lehet, hogy Autofiction az év lemeze.

Suede: Autofiction
Sony, 11 szám, 45 perc



  • Hírek
  • Hírek