Egyszerre volt áldozat, gyilkos és nyomozó

2022.10.03. 09:47

A XX. század meghal. Ez az árnyékod a falamon – énekli David Bowie az I Have Not Been to Oxford Town című számban, az 1995-ben publikált 1. Outside egyik talányos felvételén. A cyber-noir narratívát elbeszélő lemez soha nem múló árnyék a popkultúra falán, annak ellenére, hogy valójában beváltatlan ígéret. Csak egy biztos: véget ért a huszadik század.

Az 1. Outside egy visszaszámlálás projekt nyitánya volt, az 1-es szám is arra utal, hogy Bowie sorozatban gondolkodott, az ezredfordulóig minden évben publikált volna egy-egy lemezt. A kilencvenes évek közepi futurista univerzumára komoly hatást gyakorolt William Gibson Neuromancere, a Twin Peaks és a Pulp Fiction is,  és persze Bowie saját múltja igézetében is alkotott. Nemcsak azért, mert a nagy berlini korszaka (Low, 1977, Heroes, 1977, Lodger, 1979) után ismét a pop egyik legizgalmasabb producerével Brian Enóval dolgozott, hanem azért, mert az 1. Outside a jövő mellett a múltat is fürkészi. A Hallo Spaceboy utalásrendszerében Spaceboy lehet maga a Space Oddity Major Tomja is, ugyanebben a dalban a holdpor a csillagporra utalhat.

Az idill és a káosz határán

De újra előkerül a szexuális identitás kérdése is, amikor Bowie arról énekel, hogy a lányokat vagy a fiúkat szereted? Zavarosak ezek a napok, amikor a holdpor beborít téged. A hetvenes évek glam-rockos queer világa után ismét a szexuális tériszony szédítő világába érkezünk, a BDSM-re utaló Bowie pont olyan provokatív, mint a Ziggy- korszak idején.Az art-rock fekete komédiájának is felfogható 1. Outside megmutatta, hogy a tőzsdén és a táncparketten is otthonosan mozgó globális popsztár újra a művészet agitátora, és olyan innovatív alkotó, aki az internet nagy korszakát, és annak hatásait is megjósolja a No Controlban.  

Ha nem tudom irányítani a webet, amit szövünk, az életem elvész a lehullott levelek között. Minden egyes lépés bizonytalan.

Az az idill és a káosz határán táncoló 1993-as BlackTie White Noise-zal kezdődik Bowie második kreatív reneszánsza, amely már sokkal kreatívabb, mint a nyolcvanas évek mélypontjai, az 1984-es Tonight és az 1987-es Never Let Me Down. Kifelé megy a popból, erre utal az 1. Outside Segue - Baby Grace (A Horrid Cassette) című kakofon kompozíciója is: Még mindig hallom a popzenét és utórezgéseket.

A kreativitás felszabadítása

A kilencvenes évek közepére Bowie-nak lépnie kellett: vagy visszaszerzi megtépázott hitelét, vagy megmarad afféle prémiumpopsztárnak, aki régi slágereire alapozva minden évben megcsinálhat egy stadionturnét. Ehelyett elkészítette az egyik legsötétebb albumát, és olyan bátran néz a halál szemébe, hogy néhány zenei megoldásában az 1. Outside-ot tekinthetjük az utolsó, Black Star című album előképének is. Az 1. Outside tehát már nem az 1992-es, Imannal kötött házasságát idézi meg, hanem a művészi csonkítást, a bécsi akcionizmust, és megjósolja az akkor még éppen formálódó internet elidegenítő hatásait. Az 1. Outside-dal Bowie visszatalált az art-rockhoz, ahhoz a közeghez, amelynek valójában ő a legnagyobb hatású előadója. 

1992-ben, esküvőjén találkozott Enóval, és már akkor elhatározták, hogy újra együtt fognak dolgozni. Később némi ihletért meglátogattak egy Bécs melletti pszichiátriai kórházat, amelynek páciensei a művészetet használták fel a gyógyulásukra. Aztán, már túl a White Tie-on, összetrombitált néhány zseniális zenészt Montreux-ba, miközben csak egyetlen dalnak, a Strangers When We Meet-nek volt meg a vázlata. Bowie meglehetősen furcsán viselkedett a két hétig tartó sessionök alatt, festett a stúdióban, és a Verbasizer szoftverprogrammal összevágta a dalszövegek részeit, tisztelegve William S. Burrough vágási módszere előtt. És ha mindezek nem lettek volna elég modorosak, akkor ott volt En Oblique Strategies kártyáinak a használata is, amely azt a célt szolgálta, hogy felszabadítsa a kreativitást, olyan javaslatokat tartalmazott, amely kimozdítja az alkotót a holtpontról.

Művészeti gyilkosságok

A jammelések közben felolvasott, mintha irodalmi esten lenne, és figyelte a bőszen improvizáló zenészeket, Enót, a gitáros Reeves Gabrelst, a zongorista Mike Garsont, a ritmusgitáros Carlos Alomart és Sterling Campbell dobost. Zavarba ejtően modoros lehetett az egész, kész csoda, hogy valamennyire összeállt Bowie zavarosnak tűnő krimikoncepciója, amelynek központi eleme egy 14 éves lány, Baby Grace Blue rituális „művészeti gyilkossága”, de a színen átvonul számos karakter, Ramona A. Stone művész-terrorista bandavezér, Leon Blank bűnbak, Algeria Touchshriek művészeti drog- és DNS-lenyomat-kereskedő, és ugyebár ott van még a művész Minotaurusz perszónája is. A sok gyerek között elveszett a bába. Bowie egy ambientszerű, kakofon zenére írta meg a büntető közjátékait, amelyek nélkül máris beljebb lettünk volna.

A hiúság árnyéka

Ha Eno meg tudja győzni Bowie-t, hogy a kevesebb több, és a 75 perc helyett 50 percesre vágják a lemezt, az 1. Outside az életmű egyik kulcslemeze lehetett volna, olyan dalokra építve, mint a The Hearts Filthy Lesson, a Hello Spaceboy, vagy éppen a No Control. Ugyanakkor lehetetlennek tűnt a többórányi sessionöket megfelelő módon kezelni, vágni, így az album egyszerre sok és kevés is.

Az 1. Outside nem poplemez, hiába található itt a kilencvenes évek Bowie-korszakának a legnagyobb slágere, a Hello Spaceboy. Szerencsére az elszállt art-rock eposzokat mindig visszarántja a földre Mike Garson, a virtuóz zongorajátéka, aki korábban az Aladdin Sane-ben szólózott egy zseniálisat. Azt énekli Bowie a The Motelben, hogy a szemfényvesztés tengerében úszunk, és a hiúság árnyékában élünk. Az 1. Outside hiú szemfényvesztés, egy briliáns elme örök ragyogása, A kriminalisztika történetében korábban még nem használtak ambientet egy nyomozáshoz, és a végén az a legjobb, hogy a hallgató úgy érzi: egyszerre ő az áldozat, a tettes és a nyomozó is.

David Bowie: Outside
Warner
19 szám 75 perc



  • Hírek
  • Hírek