A jövő városait hangokból, zajokból és lézerfényből tervezik

2022.12.04. 20:22

Pierre Schaeffer, aki először készített mágnesszalag segítségével zenét, még 1951-ben, azt mondta egy Jean-Michel Jarre nevű diáknak: Ne habozz a váratlan dolgoktól, keverd össze a mosógép hangját a harsonával. Többek között ez a mosógép jut eszünkbe Jarre Oxymore című új albumáról, amelyen hallhatunk többek között kilencvenes éveket idéző zajos és kőkemény elektropopot, a harsona talán akkor szólal meg, amikor épp centrifugázik a képzeletbeli gép.

A hang és a téboly

Az Oxymore albummal Jarre azt akarja megmutatni, milyen az, ha egy produkció a hangokkal foglalkozik, nem pedig hangjegyekkel, tehát nem a zeneszerzés, hanem a hangtervezés áll a koncepció középpontjában. Pierre Schaeffer még azt is mondta Jarre-nak, hogy ne pazarolja az idejét kísérletezésre, mert az ő útja az, hogy hidat teremtsen a kísérletezés és a popzene között. Ezt az ifjú Jarre maradéktalanul végrehajtotta, most azonban nemcsak hidat hozott létre, hanem más építményeket is, sőt egy Oxyville nevű komplett várost, amely hangokból, zajokból, fényekből áll.

Protonok tánca

Mert az egykor szintetizátorzenének hívott produkciók nem a hifista hajlamú elektromérnök-hallgatóknak készülnek, hanem a nagyközönségnek. És ezúttal különösen Pierre Henrynak, aki Schaeffer tanítványa volt, 1950-ben együtt írták a forradalmi Symphonie Pour Un Homme Seul című művet, amely tele van kollázsokkal, visszafelé felvett, felgyorsított énekfoszlányokkal, zajokkal és preparált zongorák hangjával. Jarre munkatervében szerepelt, hogy közösen készítik el az Electronica című albumot, de a techno nagyapja 2017-ben elhunyt. Az özvegye később odaadta Jarre-nak azokat a hangfile-okat, amelyet Henry ebben a munkában kívánt felhasználni.

Analóg és dialóg

Ez az anyag lép kölcsönhatásba Jarre világával, sajátos kapcsolódások alakultak ki az analóg és digitális hangok között, ahogy megfér a modern városi utcaképben egy régi bérház és egy üvegből készült iroda is. Az Oxymore a kompozíciókat és a hang textúráit 360 fokban helyezte el a térben, de ez nem azt jelenti, hogy Spotify-on hallgatva ne lenne élvezhető, legfeljebb nem öleli körül teljesen a hallgatót az effektek rétegrendje. 360 fokos hangmező ide vagy oda, a lényeg mégiscsak az, hogy milyenek maguk a felvételek.

Ó, mint oxigén

Nyilván komoly marketinges csali, hogy az Oxymore az 1976-os, ikonikus Oxygene című lemez folytatása, de valójában semmi nem maradt meg abból a dream-popra emlékeztető, harmonikus világból, amely Jarre legjobb lemezeit – Oxygène (1976), Équinoxe (1978), Magnetic Fields (1981) – jellemezték. Ezek a több mint 40 éves felvételek bármilyen dokufilmhez, tévés riporthoz, főcímhez passzoltak, jól rájuk lehetett vágni a jégtáblákon csúszkáló pingvineket, ahogy a szomorú fővárosiakat is a Blaha mozgólépcsőjén az áremeléseket felvezető riportműsorban.

Brutalista építészet

Akármennyire analóg vagy éppen szintetikus volt a zene, mégis maga az élet inspirálta, és éppúgy remekül illusztrálta Cousteau kapitány világát, ahogy A Hét című műsorban a parkolókra hajított karácsonyfás életképet az újpalotai lakótelepen. Az Oxymore futurista feszültsége azonban nem hagyja a hallgatót a komfortzónájában, zakatoló erő-technóját leginkább a beszédes Brutalism mutatja meg, amiről nem egy korallzátonyról szóló természetfilm jut eszünkbe Attenborough narrálásával, hanem egy jéghideg villamosremízbe meghirdetett rave-party. Az Oxymore-t nem is az Oxigéne-hez kéne hasonlítani, hanem a tavaly megjelent Amazôniához, amelynek buja, páradús élményvilágától elfordulva 2022-ben megérkeztünk egy visszhangos, szögletes, vasbeton technóhoz.

A zene mindenkié

Az Oxymore a retrofuturisa trance és az ambient összeforrasztása egy cyberpunk neonvilágban, ami persze nem csak hifistáknak készült, akik remekül le tudják tesztelni az otthoni fejlesztések során, hogy van-e gyenge pont az audioláncban. A lemez mindenkié, azoké is, akik szeretnek táncolni. Jarre kétségtelenül a földkerekség legnagobb haknistája. Ha az ötezer éves gízai piramist kell ünnepelni, akkor azt ő álmodja újra, zajból és lézerből, ő ad koncertet az Eiffel-torony előtt, amikor ötvenéves az ENSZ és az UNESCO, lehetőség szerint több millió ember előtt. Bármit meg lehet tőle rendelni, lézerrel és fényfestéssel a csomagban, de inkább egy olyan slágeres albumot kellene kérni tőle, amilyen az 1981-es Magnetic Fields volt.

Jean-Michel Jarre: Oxymore

Sony

49 perc, 11 szám



  • Hírek
  • Hírek