A megfolyt piros festék miatt úgy lüktetett a fény, mintha vér áramlana a hangszórókból

A Pink Floyd Live at Wembley című, 1974-ben rögzített koncertfelvétele annak a tárgyi bizonyítéka, hogy az egy évvel korában megjelent Dark Side of the Moont valóban négy ember, nevezetesen David Gilmour, Roger Waters, Richard Wright és Nick Mason urak készítették, és nem a holdon talált sötét anyagból kinyert hanghullámok összessége.

És hogy a lemez valóban az Úr sötét anyaga lenne? Nos, Wright szerint ezt az instrukciót kapta a stúdióban a The Great Gig in the Skyhoz Clare Torry énekesnő: „Nincs szöveg. Ez a szám a halálról szól – énekelj egy kicsit, kislány!” A valódi ihlet lenne az Úr sötét anyaga? Nem tudjuk, az azonban biztos: ha a halálból Clare Torry különleges énekhangja nem is tud feltámasztani, arra mindenképpen jó volt, hogy a dalt 1990-ben felhasználják a Nurofen fájdalomcsillapító reklámjában.

Az élő adás varázsa

Bizonyára voltak olyanok, akik gyerekkorunkban – amikor indiai vagy a szerencsések német nyomásban hallották a Dark Side-ot (a fanatikusoknak csak DSOTM) – arról fantáziáltak, hogy milyen is lehetett a lemez élő előadása. Addig például a Fiúk évkönyvében olvashattunk a Pink Floyd-koncertekről, hogy a fellépéseik a világ legnagyobb show-i, hogy váratlanul egy-egy hallgató széke alól kúsznak fel a hangeffektek.

E sorok írója 1982 nyarán egy piros neoluxszal lefújt villanykörtét kötött egy megszakítóval a lemezjátszóhoz, és a megfolyt piros festék miatt úgy lüktetett a fény a Breathe hallgatása közben, mintha vér áramlana a hangszórókból, miközben a folyosón megremegett a gázcsőről lelógó, kalocsai mintás lopótök. És arra gondolt tizenkét évesen, hogy ha otthon, a békésszentandási szőnyegen, a félhomályban ülve ekkora élmény a zene, akkor milyen lehetett átélni ezt az egészet egy koncerten?

Holdra szállás

Nos, mivel a BBC Radio 1 rögzítette a zenekar 1974-es, Wembley-ben megtartott fellépését, ez sem lehetett titok azok számára, akiknek kimaradt a show. A rádió 1975. január 11-én sugározta Alan Freeman műsorában a koncert Dark Side szettjét. (A koncerten természetesen sokkal több dal hangzott el a lemezbemutató dalainál, és igen, a Dark Side-koncertek részben arról is elhíresültek, hogy elhangzott a Shine On You Crazy Diamond korai verziója, valamint a Sheep és a Dogs ősváltozatai, különböző címek alatt. Szóval nem csupán a monográfus hajlamú rajongók örültek volna, ha a koncertfelvételeket nem cincálja szét az utókor, és jelenteti meg egy-egy részletét különböző box seteken, hanem egyben halljuk a show-t, mint kerek egészet.

A Dark Side of the Moon teljes előadása 2011 szeptemberében jelent meg a Dark Side… Immersion box setben, tehát exkluzívnak annyira nem nevezhető a koncertalbum megjelentetése, de ünnepinek igen, mert aki nem áldozna egy művészeti albumnál is súlyosabb box setre, az most jutányos áron, önálló albumként is hozzájuthat a hanganyaghoz.

A lemez tele van katartikus magaslati pontokkal, mint amilyen az Us and Them középrésze. A nagy kérdés, hogy a zenekar élőben fel tudta-e vinni ezekre a magaslati pontokra a zenét? Nos, igen, élőben is megvalósult a csoda, és ami a legszebb: 50 év múlva, immár önálló lemezen hallgatva is működik, mert a Pink Floyd az élő felvételek rögzítésekor és az utólagos mixek, remasterek elkészítésekor is maximalista.

Színre bontás

Persze lehet vitatkozni azon, hogy Waters a Money főtémáját darabosan hozza-e (nem), és egy wooh-féle örömkiáltás is belefér-e a dalba (igen, mert az se viszi le a röppályájáról). És azt kell mondanunk, hogy Waters játéka kifejezetten izgalmas, eleven. A karakteresen megszólaló basszusra figyelve könnyen ki lehet tapogatni a dalszerkezeteket, de új, csontig hatoló impulzusokat is kap az eredeti élmény.

Waters a popkultúra egyik legnagyobb formátumú dalszerzője, és egyben remek hangszeres játékos is. Remek megoldás az is, hogy a borítóra a produkció George Hardie 1973-as vonalrajzos borítótervét használta fel. Az eredeti, feketén izzó cover a prizmával (Hipgnosis produkció) ezúttal inverz módon jelent meg: az lett fehér, ami a Dark Side-on fekete volt, és maga a prizma lett fekete.

A Time-ban arról énekelnek, hogy szétforgácsoljuk, elpazaroljuk az időt, hogy rugdosunk egy darab földet a szülővárosunkban, és csak várjuk, hogy valaki megmutassa az utat. Nos, a Pink Floyd sem az utat mutatta meg, hanem a színre bontott világot és magát az időt. És ez jóval több, mint amit a rock and rolltól elvárhatunk. 

Pink Floyd: The Dark Side of the Moon

Live At Wembley 1974

Warner

10 szám, 43 perc