A hírnév tönkreteszi a személyiséget, és ürességbe taszít

„Azt hiszem, a hírnév nem egy kifizetődő dolog. A legtöbb, amit mondhatsz, hogy helyet biztosít az éttermekben” – nyilatkozta David Bowie a Q magazinnak még 1990-ben, a Fame című daláról. Az 1975-ös keltezésű lemezt az ötveneik évforduló alkalmából úgynevezett félsebességű vágással rögzítve újból kiadták, hogy a lehető legjobb legyen a hangminősége.

Bowie azonban a Fame-nek köszönhetően nemcsak a legjobb éttermekben kapott helyet, hanem az amerikai lista csúcsán is, ugyanis ez a felvétel volt az első No. 1 kislemeze az Egyesült Államokban. A dal és az album is paradigmaváltó volt a populáris kultúrában, Bowie – maga mögött hagyva az akkor csúcsra járatott glam-rockot, illetve kiélve a soul és az R&B fétisét – megalkotta a blue-eyed soult, vagy ahogy ő nevezte: a plastic soult.

Fiatal amerikaiak rázzák az utcát

A Carlos Alomarral és John Lennonnal közösen készített Fame egyébként nemcsak a slágerlistákat tarolta le, de komoly szakmai respektje is lett, nem sokkal a megjelenése után feldolgozta George Clinton és James Brown is. Amerika Bowie lábai előtt hevert, miközben az albumot sokan csak afféle átmeneti munkának tartották Bowie dicsőséges glam évei és az életmű csúcsát jelentő berlini korszaka között.

már az 1972-ben publikált The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című albumon hallható Starban feltárta a sztárság, a hírnévre vágyakozás kamaszokra gyakorolt hatását. Ugyanakkor a Fame-ben már arról énekel, hogy a hírnév olyan járulékos velejárója a popnak, ami tönkreteszi az alkotó energiát és a személyiséget is.

Csak egy tánc volt? 

A Diamond Dogs 1974-es aréna-rock turnéja közben kezdett belefáradni a megalomán show-ba, lazulni szeretett volna, mert közben fölfedezte magának a soult, az R&B-t és a diszkók világát. Bowie egy időre félrerakta az apokaliptikus víziókat, a lélek nemváltásait, és először készített olyan albumot, amivel 

Ezen az albumon mutatkozott be csodagitárosa, Carlos Alomar, aki hosszú ideig vezette a zenekarát. Alomar volt az, aki elhozta a Young Americans sessionökre a barátját, az akkor még ismeretlen Luther Vandrost is. Az album felvételei olyan nagy hatást gyakoroltak a Diamond Dogs-turnéra, hogy menet közben Bowie lemondott a teátrális színpadi díszletek nagy részéről, és új dalokat is beemelt a setlistbe.

Bowie a felvételek idején barátkozott össze John Lenonnal, akit meghívott a stúdióba, hogy gitározzon a The Beatles Across the Universe átiratára. Aztán addig jammeltek, míg Alomar egyik riffjéből és Lennon hangszerelési ötletéből megszületett a Fame,

amely a legtöbb válogatásalbumán szerepel a címadó Young Americans mellett. Lennonnak szerepe van a címadó dalban is, az I heard the news today, oh boy sort Bowie a Sergent Peppers... (1967) A Day in the Life című dalából kölcsönözte ki. (Nem mellesleg Lennon a Fame-ben vokálozik is.) A felvételek nagy részét élőben rögzítették, Bowie hagyta, hogy a zenekar jammeljen, az ötleteiket pedig felhasználta a dalok végleges összeállításakor.

A hírnév szent

A Young Americans jóval több, mint stilisztikai kaland, az album a pop egyik legnagyobb hatású kiadványa. Bowie alámerült a fekete soulban, a funkyban, megnyitva az utat más fehér művészek előtt. Ezután kezdett funkos és soulos kísérletekbe a Roxy Music, Elton John, a Rolling Stones, a Talking Heads, a Spandau Ballet, de az album hatással volt a korai hiphopra és a kilencvenes évek nyugati parti G-funkjára is.

Warholnak határozott véleménye volt a hírnévről, szerinte bárki híres lehet tizenöt percre. Bowie ezt a Fame-ben úgy árnyalja, hogy a hírnév ürességbe taszít, és különben is, csak kölcsönbe kaphatjuk. Bowie viszont örökbe kapta, mert sikerült neki ezt a bizonyos tizenöt percet hol glam-rockkal, hol soullal, hol free jazzel a végtelenségig tágítani.

David Bowie: Young Americans
RCA Records / Warner
(eredeti megjelenés: 1975. március 7.)
41 perc, 8 szám

9/10