Sötét pápát avattak Perpetua néven, csontokból építtetett magának palotát

Minden túlzás nélkül lehet állítani, hogy a 2010-es évek rock- és metálzenéje beérett. Az előző évtizedben indult bandák mára világturnékat tartanak, arénakoncerteket adnak, széles körben ismertek, és milliók rajonganak értük. Ezek közé tartozik a Ghost is, amiről szintén túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a XXI. század rockzenéjének egyik legnagyobb nevévé nőtte ki magát. 2022-es, nagy sikerű Impera című albumuk után új lemezzel jelentkeznek, a Skeletá névre hallgató korong azonban gyökeresen eltér elődjétől.

Épp ugyanannyira tér el a két album, mint új frontemberük, Papa V Perpetua és elődje, Frater Imperator (avagy Papa Emeritus IV), akit Perpetua frissen váltott a mikrofonnál. Persze továbbra is Tobias Forge adja a karakter hangját, Perpetua azonban több dologban is különbözik elődjétől (aki valószínűleg ikertestvére is egyben). Színpadi jelenléte hasonló, de kevésbé közlékeny közönségével, ami összhangban is van a Ghost új, Skeletá című lemezének üzenetével. 

Tobias Forge korábbi interjúkban arról beszélt, hogy a hatodik stúdiólemezük a leginkább befelé forduló alkotásuk. Önelemző szövegekkel és zenei fordulatokkal készültek, ami a lemez egészét végighallgatva igazolható is. Kevésbé a fülbemászó, könnyen befogadható, slágeres témák vannak fő szerepben, amelyek egyébként meghatározták az előző, Impera című albumot,

Stílusában kevésbé kísérletező, mint elődei, sokkal inkább a 70-es, 80-as évek hangzásvilágát idézi. Bár eddig is bele lehetett hallani számos rockzenekar dallamait a Ghost számaiba, a mostani lemez erőteljesebben merít Ozzy Osbourne, a Van Halen, a Journey vagy épp (persze más körítésben és csupán közvetve) a Yes munkásságából.

Zömében a bandára jellemző klasszikus heavy metal, hard rock vonal dominál, de megvannak az előző két lemezen gyakrabban előforduló, már-már popzenébe hajló hatások, néhol pedig progresszív elemekkel próbálkozik a zenekar. 

Stratégia vagy tévedés?

Az album megjelenése előtt három dalt adtak ki felvezető single formájában. Első a Satanized, második a Lachryma, harmadik a Peacefield volt. Újfent bebizonyosodott, hogy Tobias Forge vagy baromi jó stratéga, vagy abszolút nem tudja kiválasztani a slágereket saját dalai közül, mert ismét sikerült kiválogatni azokat a dalokat, amelyek messze nem a legerősebbek a lemezről – részben ugyanez történt az Impera esetében is –, így maradt bőséggel puskapor a 10 dalos, nagyjából 47 perc hosszúságú korongra.

Az első dal (a legutolsónak megjelent single), a Peacefield furcsa kezdés. Tartalmában, üzenetében valamelyest érthető választás, mert kapocs az előző albumhoz, és a sötét pápák háttérsztoriját is valahogy összeköti. Hangulatában, mondandójában igyekszik megágyazni a lemeznek, de abszolút nem tartozik az album erősebb dalai közé,

A soron következő Lachryma zeneileg előrevetít két fontos dolgot az albumról. Az egyik (ami kicsit furcsa élmény számomra), hogy több dalnál is ikonikusnak induló, jellegzetes, billentyűs témákkal kezdik a számot, majd hirtelen 180 fokos fordulat következik be, és úgy törik le a hangulatot, mintha ott sem lett volna a felvezetés. Másik fontos eleme a Lachrymának, ahogy visszanyúl a 2-3 albummal ezelőtti, sötétebb világú Ghost-dalok riffeléséhez, hangulatához – elvétve felfedezhető benne a Cirice és a Rats néhány zenei húzása is. Persze a refrénre megkapjuk a dallamos, kórusos Ghost-élményt. 

A Satanized egy jóval sztenderdebb alkotás a lemezen, nagyjából minden tekintetben, talán ezért is volt furcsa, hogy épp ezt választották első single-nek az album felvezetésére. A soron következő Guiding Lights már jóval vaskosabban képviseli a befelé forduló megközelítést, ráadásul hangulatában a zenekar kezdeti éveit idézi fel. 

Ősforrás

Ez az egyik fontos pont, ahol igazán kiütközik, hogy mennyire sokat merít a lemez a 80-as évekből. A gitárok, a billentyűk, szinte minden a negyven évvel ezelőtti zenét idézi.

Ebből a szempontból az Umbra című dal a csúcs, ahol (mindenkitől előre is elnézést kérek, de) közel egy az egyben azok a hangzások kerülnek elő, amiket még Slamovits István és Barta Alfonz használtak az Edda 1980-as első lemezén. A hosszú, mintegy másfél percnyi hangszeres szóló pedig szívet melengető, nosztalgikus élmény.

A lemezen kicsit kakukktojás a De Profundis Borealis kezdése, ami a korábban említett, intró és azt követő részek közötti éles váltást mindennél jobban reprezentálja. A refrén hangulata (bár a hangzás ugyanúgy a 80-as években marad) már egy későbbi zenei kort idéz, és jóval popzeneibb, mint a korong dalai általánosságban véve. 

A Cenotaph ezzel szemben visszatér a Journey-t és Ozzyt idéző számok sorába (jó, ha nagyon pontosak akarunk lenni, közelebb van a Toto, a Foreigner meg a Boston világához, a kiütések például nagyon szépen idézik a Rosanna című dalt).

A Missilia Amori című szám ezzel szemben visszavisz minket a 80-as évek heavy metal zsáneréhez, van benne egyfalatnyi Def Leppard, pici Dio, közben az ezt követő Marks Of The Evil One már egy jóval szebben kikevert mix, amiből kihallani Ozzy szólóprojektjének hangzásvilágát, de a dal kevésbé idéz konkrét slágereket a sötétség hercegétől. A lemez második felén talán ez az egyik leginkább „ghostos” szám, a szóló pedig szépen idézi a nyolcvanas évek heavy hangulatát. 

Az albumzáró Excelsis klasszikus balladás kiúszás, ami a Peacefield női énekes intrójával igyekezne keretet adni a lemeznek (visszautalva az Impera szerkezetére) több-kevesebb sikerrel. Inkább kiúsztatás, mintsem valós keret. Az viszont tagadhatatlan, hogy Tobias Forge hangja remekül szól a dalban, akár a lemez egészén. Az énekes már az Imperára szintet lépett magához mérten,

Hogy néhány avid Ghost-rajongót idézzek, a lemez újra és újra felidézi az előző albumok zenei elemeit, de áthallgatva a teljes korongot, azért próbálkoztak olyannal is, amit korábban nem hallottunk a bandától. Az ígéret, hogy egy befelé forduló dalcsokrot kapunk, megvalósult: ezúttal szövegében és zenéjében is inkább Forge és a Ghost belső világa van középpontban, mintsem a közönségigények. 

Ez egy művészi döntés, amit balgaság lenne jónak vagy rossznak ítélni, ugyanakkor vitathatatlan, hogy kevésbé korszakalkotó, meghatározó, progresszív és ikonikus album a Skeletá, mint az Impera vagy a Prequelle voltak. Sem slágerekben, sem összhatásban nem képes elődjeit túlszárnyalni, de szemlátomást nem is ez volt a cél. Koherenciája kicsit ingatag, de érdekes bevezetése volt Papa V Perpetuának a zenekar frontjára, kíváncsian várjuk, hogy az ikerpápák története hogyan bontakozik majd ki. Talán egy sokkal sötétebb folytatással? Majd kiderül. 

7/10