Hatalmas csalódás az amerikai banda új lemeze

Azt hiszem, öregszem, és sajnos nem a jó értelemben. Három éve még lendületesen, várakozásokkal telve vágtam bele egy-egy új lemez elemzésébe, így a Machine Head 2022-es albumáról szóló kritika megírásába is. Akkoriban sem simogatókritikákat írtam, de mindig próbáltam pozitív lenni egy friss megjelenés kapcsán. Ez mára megváltozott: valami kellemetlen szkeptikusság fog el az új lemezeknél. A Machine Head mostani albuma, az Unatoned mindettől függetlenül nagy reményt adott nekem, hiszen legutolsó albumuk, a 2022-es Of Kingdom and Crown igazi mestermunka volt, profi és sokoldalú. Új lemezükben mégis csalódnom kellett.

Nem azért, mert rossz lenne a felvétel, hamisan énekelne Robb Flynn, vagy éppen pocsékul szólnának a gitárok – hiszen a felsoroltak ellenkezőjéről van szó –, hanem azért, mert az albumnak nincs kohéziós ereje. A 2022-es lemez egy koncepcióalbum volt, így ahhoz mérni igazságtalan volna a mostanit, de egy olyan korong, amin főként önmagukban is értelmezhető dalok tobzódnak, szintén lehet egységes és előremutató.

Ezzel szemben az Unatoned inkább sok-sok single közös otthona, ahol külön szobákban élnek a dalok, egymásra nemigen nyitják rá az ajtót, de még átkopogni sem szokás feléjük. Ez nem jelenti, hogy rosszban lennének, mást gondolnának a világról, vagy egyenként ne lennének értékesek, csupán semmi közük egymáshoz, ami a ház közösségi életét, azaz a lemez egységét sem teremti meg. 

Halálra taposott hóvirág

Az Unatonednak több technikai érdekessége is van. Az egyik, hogy mindössze 42 perces játékidejével ez a legrövidebb Machine Head-album – a banda többnyire nem szokott megállni egy óra alatt. A másik érdekesség, hogy némileg új felállásról beszélhetünk.

Ha végignézzük a csapat életútját, akkor rájövünk, hogy már jó pár felállásban láthattuk Robb Flynn csapatát, de nagyjából a kétezres évek óta azért minden formáció elkészített legalább két lemezt. Ez mégsem igaz az előző albumot jegyző kvartettre. Akkor még Wacław Kiełtyka gitározott, viszont a Decapitated zenésze mindössze az Of Kingdom and Crown album megjelenésének idején volt a Machine Head tagja, majd 2024-ben elhagyta a bandát,

Ezenkívül azonban nem sok minden változott a Machine Head háza tájékán, az új kiadványnál még az előző lemez speciális o betűs írása is megmaradt, így furcsa, hogy az az összeszedettség és egység, ami a 2022-es albumot meghatározta, most nem jött létre.

A korong rögtön egy intróval indul, ami majdhogynem csönd. Szépen, lassan kezdjük csak el hallani a szelet, és jönnek az ambientek. Aztán tíz másodperc alatt az összes receptorunkat megpörgetik, mivel az egyre hangosodó atmoszféra egyszer csak eltűnik, ahogy elindul az első szám. Az Atomic Revelations pedig rögvest egy zongoratémával indul, amire hirtelen rá is robban a zúzós groove metal világa, majd jön a magas tempós darálás.

Rengeteg dalban jelennek meg azok a zenei ötletek, amiket korábbi lemezeken jól megvalósított a csapat, most azonban több is elvész közülük, mivel csak fel-feltűnnek, de nem kapnak valódi teret. Az előtt eltapossa őket egy másik ötlet megvalósítása, hogy valóban szárba szökkenhetnének, és virágot bonthatnának, így elhal sok minden, amiért igazán kár, hiszen változatossá és gazdaggá tehette volna az albumot. 

Dallamos világ

Pedig igen sok gondolat próbált testet ölteni. Bár a lemez elején inkább az erőteljes dalok dominálnak, a negyedik track, az Outsider behoz egy jóval dallamosabb világot, amit vagy három dalon keresztül tart is a csapat. Énekelhető refrének, nagy kórusok és dallamközpontú témák váltják egymást, annak jegyében, hogy a lemez ne csak az erőt, a harapós riffeket és a technikás megvalósításokat, de a zenei és dallamvilágbeli gazdagságot is képviselje.

Feltűnő, hogy ahol leginkább meg tudtak valósulni a speciális ötletek, az talán a Bleeding Me Dry, ami cirka öt és fél percével a lemez leghosszabb dala. Nem akarok olyan közhelyekre építeni, mint hogy a Machine Headnek a hosszú dalok állnak jól, és ezt el kell fogadni, de ezen a lemezen pont talán a rövidség az, ami sok számnak az élét veszi.

Szintén a sikeresebb témák közé tartozik az albumzáró ballada, a Scorn, ami kissé a Snuffot idézte a Slipknottól. Bár Robb Flynn nem tud légies könnyedséggel akkora magasságokat bejárni énekben, a szépen épülő kórusokkal remekül ellensúlyozza ezt, hangszínének előnyeire helyezi a fókuszt, amikor pedig már elengedhetetlen a magasság, bejön az erő, és kinyílik a dal. Érzelmes, ötletes szám, amiben mindennek van elegendő tér. 

Összességében azért nem lehet elvitatni, hogy akadtak remek ötletek a lemezen, és egy-egy dalon érződik is, hogy akaratból sem volt hiány – nem csak arra mentek, hogy jó-jó, most már eltelt három év, adjunk ki valamit.

Még egy metál-szuperegyüttműködést is csináltak, amiben négy banda (a Machine Head, az In Flames, a Lacuna Coil és az Unearth) dolgozott együtt, hogy kiadjanak egy dalt a lemezre, ezzel promotálva közös turnéjukat. A szám címe These Scars Won’t Define Us lett. A dal ad némi csillogási lehetőséget minden résztvevőnek, a Machine Head pedig egy interjúban úgy fogalmazott róla, hogy ez 

egy Wu Tang Clan-szintű thrash együttműködés.

Azonban ez sem teszi egységessé az Unatoned lemezt, a dalokon belül elharapott ötleteket sem menti meg, nem adja vissza azt a nagyfokú változatosságot, amit legutóbb tapasztaltunk tőlük. Bár a lemezen lévő dalok abszolút nem rosszak, messze nem a Machine Head legerősebb albuma a mostani, amit a lehetőségek fényében nehéz bármivel validálni.

6/10