Halálközeli élménye volt, azóta készen áll a szerelemre

A Garbage új, nyolcadik lemezének címe, a Let All That We Imagine Be the Light idézet a zenekar Radical című dalából. Azt üvölti a skót származású Shirley Manson, hogy hadd legyen minden, amit elképzelünk, fény, fény. Majd így folytatódik a dal: Ez radikális, ez radikális... De vajon van-e olyan radikális maga az album, mint amilyen meghökkentő volt az elektronikus impulzusokkal teli 1995-ös bemutatkozó lemezük?

Nos, sokáig azt gondolhattuk, hogy a Garbage-féle elektro-metálnak volt szavatossági ideje, ami a  Bleed Like Me (2005) című albumig tartott. Akkor már a széthullás szélén táncolt a zenekar, ráadásul Shirley Mansonon hangszálműtétet hajtottak végre, de aztán újra és újra nekifutottak a rock and rollnak.

Fényes szelek

2005-ben, azaz pont húsz éve nekünk is kijutott a Garbage-élmény, ugyanis a zenekar fellépett a PeCsa szabadtéri színpadán, alig pár száz néző előtt. De a lényeg, hogy a Garbage dühödt, 2021-es No Gods No Masters című lemeze után itt az új album, amely már a fényt keresi az alagút végén. Afféle dafke optimista hangulata van, ugyanakkor rendesen megsorozzák a Trump-adminisztrációt a R U Happy Now című dalban...

Lesz-e jobb, mint aranycipőket és alternatív tényeket eladni? Hazugok vagytok. Csalók vagytok. Mindenkit kihasználtok... Leszámoltok a könyvekkel, megszegitek a szabályokat, megölitek az álmokat. Ha a Garbage még mindig olyan menő lenne, mint 1999-ben, amikor a Bond betétdalt, a The World is Not Enough-ot írták, Trump talán vissza is szólt volna aranyszínű sneakerjével illusztrált posztban, hogy a biznisz is pörögjön.

Hang és kép

Manson vadmacskás hangja semmit nem kopott, zenésztársai, Vig Butch, Steve Marker és Duke Erickson mindent tudnak a stúdiózásról (Buch keverte a pop egyik kulcslemezét, a Nirvana Nevermindját), és a hangzás annak ellenére sem ragadt bele az ezredforduló modern metál soundjába, hogy folyamatosan utalnak fénykoruk hangzására. Mégis, az albumnak 2025-ös a levegője, miközben mintha megpróbáltak volna revitalizálni egy sosem volt pop-grunge hangképet.

Már kezdetben is annyira profi volt a megszólalásuk, hogy sokan azt gondolták, hogy a kiadójuk afféle stúdióprojektjéről van szó, mintsem igazi zenekarról. A Let All That We Imagine Be the Light azonban egyáltalán nem steril, olyannyira nem, hogy Manson hangján érezhető némi fátyolosság, és dühös fájdalom is. A sessionök idején csípőprotézis-műtétje után lábadozott, és fájdalomcsillapítók hatása alatt állt.

Az albumot a The Day I Met God zárja, amelynek végső keverésekor megtartották az eredeti demó énekét, ami némi intimitást kölcsönöz az istenélményt feldolgozó dalnak. És ott álltam szemtől szemben Istennel, ott volt mindenki, akit valaha szerettem. És nem mondtam egy szót sem. Nevezzük nevén a dolgot: ez volt minden, amit valaha is akartam. Nehéz lenne a dalok közül bármit is kiemelni, nincsenek az albumon olyan nagy slágerek, mint a Stupid Girl vagy az Only Happy When It Rains, ugyanakkor kellemes, jeges elektronikától csillogó indie-popot és sci-fi noiros disztópiákat hallhatunk, referenciaértékű hangszereléssel.

Készen állni a szerelemre

Nem kétséges, hogy a zenekar mindent tud az alternatív rock elmúlt negyven évéről. Szinte az összes dalban van valami szélesvásznú, filmzenés hangfestés is, a The Day That I Met God simán lehetne a következő James Bond-film soundtrackjén, de a szintén atmoszferikus, filmszerű Have We Met (The Void) című számot el tudtuk volna képzelni a Mission: Impossible – A végső leszámolás atom-tengeralattjáró roncsában felvett jelenethez.

Az albumot nyitó There's No Future in Optimism tőről metszett Garbage-dal, amely a kétségbeesés helyett a szerelmet ajánlja. Készen állsz a szerelemre? – kérdezi Manson jellegzetes jeges hangján. Legalább olyan izgalmas kérdés, hogy mi készen állunk-e a Garbage-ra. A válasz: határozott igen.

Garbage: Let All That We Imagine Be the Light
BMG
10 szám, 45 perc

7/10