Mi vagyunk a szörfös hülyék

2008.07.13. 14:35
21 hozzászólás

A B-52’s nevű zenekart az emberek nagy része valami miatt a Love Shack című számmal azonosítja (vagy ami még rosszabb: a Flinstones filmzenéjével), pedig hát az első dal a nyolcvanas évek végén született, az utóbbi meg még annál is később, a kilencvenesek közepén, ezzel szemben azonban a csapat a hetvenes évek vége óta aktív, egy kis túlzással (elfogultsággal) a klasszikus amerikai újhullám egyik alapzenekarának nevezhető, az ő számuk a harminc évvel ezelőtti Rock Lobster, ami meg a világ egyik legjobb száma, és kész. De mindegy, mert a szombat esti fellépésen minden dal ugyanolyan jó volt (vagy majdnem), igazából az kellett volna, hogy a Balaton Soundon elejétől a végéig B-52’s játsszon, idétlen szörfzene szóljon végig. Hülye, aki nem élvezte. Jó, nem hülye, csak egyszerűen nem szeret szórakozni.

Klikk a képre!

Pedig a hangosítás a korábbi nagyszínpados fellépésekhez hasonlóan szintén nem volt jó (eddig mintha a Quimby koncertje szólt volna a legjobban pénteken, legalábbis a leghangosabban), elől kifejezetten erőtlen volt, kicsit hátrébb elég jól szólt, a védjegyszerű női vokálok ott viszont elvesztek, később lettek csak jók, aki pedig nagyon hátulról nézte, annak meg valószínüleg nem jött át a lényeg.

De a B-52’s még így is az egyik leginkább nagyszínpadra való zenekar az idei Balaton Soundon, önmagában egy showelem, hiszen annak indult harminc évvel ezelőtt is, az újhullám „idétlen” vonulatában, mindeközben (mondjuk zeneileg) egy elképesztő húzóerejű hülyeség, tökéletes tánczene, ami az ötvenes évek rockandrolljának és trashének alapjain nyugszik, a vörös Katie Pierson (idén hatvan!) és a szöszi Cindy Wilson (kábé ötven) úgy mozognak még mindig, mintha a Faster Pussycat! Kill! Kill! kezdőjelenetéből teleportálódtak volna át, kiszínezve, ehhez jön a szörfös lüktetés és a monotónia, az újhullám eksztatikus refrénjei és vokáljai, illetve Fred Schneider mozgáskultúrája, intonáló beszéde és orgánuma, ilyen akarok lenni én is. A színpadon lévő négy alaptagon kívül (a negyedik a gitáros, Keith Strickland) még a dobos húzós és erőteljes rocktempóit emelhetjük ki, ha akarjuk, illetve a fiatal fekete basszerlányt, aki meg ott állt és pengetgetett egyhangúan a ritmusszekcióban, de olyan laza volt, hogy legalább három alkalommal őt figyeltem egy egész percen át, nem pedig a bolondpálcával a kolompot ütő Fred Schneidert meg az ugrálókötelező mozdulatokkal táncoló, kongázva rázó két idős hölgyet.

Hibákat nem nehéz találni a szombat esti koncertben, nyilván, és nem csak a hangosítás miatt, vén szörfös hülyék a színpadon, nem is játszanak valami pontosan (mi?), Love Shack, persze, meg volt egy új szám, ami mintha a Duran Duran legelső, 1981-es lemezéről lett volna átvéve (egyébként az egy nagyon jó lemez), és akkor mi van? Semmi, de tényleg, a vén szörfösök nyolcvanperces koncertje száz százalékos szórakozás volt, csakis az, a leginkább strandra való buli, a Balaton Sound eddigi talán legjobbja, ha akarta az ember. Ezt pedig hülyeség nem akarni.