Várpalotára költözött a Petőfi Rádió

Hiába, a média hatalom. Miután a hazai közszolgálati média, nagy dirrel-dúrral, és hőbörgéssel kísérve átalakult, az általa kiemelt zenekarok most szüretelhetnek a fesztiválokon. Emberszüret mondjuk így: a PAFE színpadain egymást érik az ún. alter csapatok, és az embereket meg sem lehet számolni, úgy ugrabugrálnak, összepréselődve.

A Kaukázus a különböző, alternek mondott weblapok kommentelőitől párszor megkapta már a magáét, ami csak azért furcsa, mert a zenekar pontosan olyan nyegle, és nyafogó, mint akik írtak róluk. Elképzelhető, hogy a folyamatosan változó test kiveti magából az oda nem való elemeket. Vajon mi baj lehet a Kaukázussal? A gagyiba hajló zene, a máshol elviselhető, de itt egy órán át fárasztó, orrhangú ének? Talán a szöveget nem értik az emberek, de az is baj lehet, hogy értik, de nem jó. A Kaukázus sokszor akar ironikus lenni, de nem sikerül neki, a gagyi akkor is gagyi marad, ha direkt csinálják. Pedig kifejezetten jó, zenei ötleteik vannak néha.

Aztán ott van a Vad Fruttik. Ők mintha inkább csak szórakoztatni akarnának, és megy is nekik. A hátország, a rádió, főleg a Petőfi Rádió több számot beemelt tőlük a köztudatba, amit a csápoló, boldog emberek, együtt énekelhetnek. A PAFE koncertsátra például majdnem szétesett tőlük, stábunk be sem fért.

A 30Y Pécsről jött, mindenki tudja kik laknak még ott, és azok, akik ott laknak már nem olyan népszerűek, mint ők. A lényeg, hogy van egy generáció – és erre a fenti gondolatsorra fűzzük is fel a dolgot – akik helyét átveszik az újak. Nekik új szócsövük van, egy közszolgálati rádió, a koncertezés pedig már nem eszköz, hanem eredmény. Más kérdés, hogy a minőség ingadozó, ami nem is baj. A 30Y által bejárt út éppen szimpatikus, ők egyre természetesebbek, egyre zeneibbek, és a jól artikulált szövegek is érthetőek, akár egy egész generáció életérzését elkaphatják.

Aztán vannak nekünk metál zenekaraink, akiket nem játszik a rádió, és milyen furcsa, mégis működnek. A Cadaverest egy helyi származású zenészük miatt is nagy örvendezés fogadta a PAFÉ-Petőfin, amúgy a feszes, elképesztő elánnal elzúzott tribal metal működésre van ítélve, már csak nagy ikonokat (Cavalera) kéne elfelejteni, és a fanyalgók is elhallgatnának.

A Road pedig mindenféle mesterséges támogatás nélkül jutott el a csúcsra, legalábbis az elsőre biztosan. Nem túlzás, hatalmas tömeg előtt játszottak, és az előző napi, stílustárs Depressziót is lekörözték. Érdekes módon itt kevesebb a kettőnegyed, több a váltás, de vannak tipikus rocknroll számaik, amivel egy bulizni vágyó közönség előtt csak sikeresek lehetnek.

A végére maradt egy olyan zenekar, amelyik miatt a tömeg is felduzzadt, ez pedig az eredeti felállású Hobo Blues Band, akiket az öregebbek megkönnyeztek, a fiatalok meg türelemmel végighallgattak. Hol volt a Hobo Blues Band idején rádió, hol lehetett fellépni akkor? Itt ér körbe a történet, hiába hatalom a média, mégiscsak a zene a lényeg, és az, hogy honnan szól, teljesen mindegy.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!